Kaland a felhők között

A látványfilmek korszakának nézője azt gondolhatná, hogy egy léghajós kalandra épülő, s egy Hollywoodban már befutott, különböző díjakban részesített színészpárossal készült alkotás az év egyik legjobban reklámozott mozifilmje lesz.

A Léghajósok esetében azonban egyáltalán nem ez történt; decemberig mindössze filmes fesztiválon vetítették, az év végére időzített premierjét követően pedig csak igen kevés mozi tűzte műsorára. A film finanszírozója és amerikai forgalmazója (Amazon Studios) döntése nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy az alkotás iránt érdeklődő, ám azt moziban megtekinteni nem tudó nézőközönség tagjai a streamszolgáltatásukra való előfizetés révén nézzék meg a filmet. Tom Harper alkotásának esetében azonban ez nem túl szerencsés taktika, hiszen látványvilága a mozivásznon tudna igazán érvényesülni. S noha nem ez az első film, ami egy léghajós kalandot mutat be – gondolhatunk például a Buster Keaton és Edward F. Cline nevével fémjelzett A léghajós című (1923) némafilmre, vagy az NDK-ból hőlégballonnal szökni próbáló Strelzy és Wetzel-család történetét bemutató alkotásokra –, a XIX. századi brit rekorddöntési kísérletet korábban még egy rendező sem dolgozta fel.

Bár a brit direktor alkotását többek között az életrajzi film besorolással látták el, azonban az nem tekinthető olyan értelemben életrajzi alkotásnak, mint például Tom Hooper A király beszéde, Phyllida Lloyd Vaslady, vagy Pablo Larraín Jackie című filmje. Mozifilmjének fő inspirációs forrásaként James Glaisher 1862-es léghajós utazása szolgált, melyen a brit tudós a légköri jelenségek tanulmányozása céljából vett részt. Azonban a film nem ennek az ismert eseménynek a hű rekonstrukciójára vállalkozik; Harper ugyanis – mint az az alkotás plakátján is olvasható – csak kiindulási alapnak tekintette Glaisher utazását, s Jack Thorne forgatókönyvíróval egy részben valós események, személyek által inspirált, részben pedig fiktív elemekre építkező történetet alkotott meg. A leglényegesebb változtatás a brit tudós utastársának személyét érintette; míg ugyanis a valóságban Glaisher Henry Tracy Coxwell társaságában szállt fel, s döntött meg repülési rekordokat, addig Harper filmjében a pilóta szerepét egy néhai férje mellett profi léghajóssá váló nő, Amelia Wren tölti be. A női aeronauta ötlete azonban nem légből kapott, hiszen a fiatal özvegy karakterének kidolgozása során az alkotók két, szintén a XIX. században élő női léghajós, Sophie Blanchard és Margaret Graham alakjából merítettek.

Az említett alkotói döntést sokan kritikával illették, mondván, hogy a készítők ezzel „meghamisítják a történelmet”, s kiradíroznak belőle egy sokkal több figyelmet és elismerést érdemlő tudóst. A nemek aránya megváltoztatása minden bizonnyal dramaturgiai célokat szolgált, hiszen az eltérő nemből, személyiségből és társadalmi helyzetből eredő különbségek révén alakulhatnak ki igazán érdekes interakciók a főszereplők között, továbbá a személyükre és tervükre adott reakciók révén a viktoriánus kori társadalom szemlélete is kirajzolódhat a történetben. Amelia Wren ugyanis a legkevésbé sem felel meg a kor társadalmi ideáljának, hiszen megözvegyülése után nem áll szándékában újra férjhez menni, továbbá egy férfiak uralta területen próbál érvényesülni, Glaisher pedig egy olyan tudományos területet (meteorológia) akar elismertetni, melyet a filmben a Királyi Természettudományos Társaság egyetlen tagja se vesz komolyan, ráadásul repülési tapasztalat nélkül szeretne részt venni egy léghajós rekordkísérletben. De a főhősök nemcsak a kívülállók szemében tűnnek különcnek, hanem egymáséban is, hiszen a férfi furcsának találja az excentrikus, s a felszállásuk iránt érdeklődő tömeg szórakoztatásáról is gondoskodó Ameliát, míg a gyakorlatias, tapasztalt nő ugyanígy vélekedik a könyvek világában élő, örökké a mérési eredményekkel pepecselő Jamesről. Ezek a különbségek azonban nemcsak a két figura közti dinamika megteremtéséhez szükségesek, hanem a film mondanivalóját is erősítik; azt, hogy csak akkor tehetünk új felfedezéseket, és változtathatjuk meg a világot, ha az elfogadott nézeteket megkérdőjelezve járatlan ösvényekre lépünk, s ennek a felfogásnak a leghitelesebb közvetítői értelemszerűen az Ameliához és Jameshez hasonló, az elvárásokkal szembemenő és kockázatokat vállaló alakok lehetnek.

Noha minden (csodálat, elmés szóváltások, összezártság) adott lenne egy klasszikus románchoz, Harper – a kosztümös filmek kliséjétől tartózkodva – azonban a szerelembe esés helyett egy barátság kialakulásának folyamatát mutatja be. S bár az alkotás úttörő egyéniségekként ábrázolja a főszereplőket, mégsem jellemzőek rá a formabontó művészi megoldások; stílusát egyszerűség és letisztultság jellemzi, mivel az alkotók elsősorban arra törekedtek, hogy minél autentikusabban mutassák be a légköri viszonyokat és jelenségeket, érthetővé téve ezáltal a néző számára, miért is szeretnének a szereplők a veszélyek ellenére is – ahogy az a film zárlatában látható – újra a levegőbe emelkedni.

Harper és Thorne elmondásuk szerint azt is szem előtt tartották, hogy egy léghajós repülés a valóságban mennyi időt vehet igénybe, s ennek megfelelően a szereplők másfél órát töltenek a levegőben (a maradék játékidőt a felszállást megelőző történésekre, a visszaemlékezésekre, s a földet érést követő események bemutatására fordították), utazásukat pedig számos kalanddal dúsították fel, hiszen egy eseménytelen léghajós út aligha nyújtana izgalmat a néző számára. Ennek érdekében minden olyan nehézséget beleépítettek a forgatókönyvbe, ami csak egy ember által korábban meg nem tapasztalt magasságban közbejöhet, ám mindvégig ügyeltek arra, hogy mindez ne csak az egyszerű látványosság szerepét töltse be a cselekményben, hanem a főszereplők közti kapcsolat bonyolódását, majd erősödését is szolgálja. A film emellett az egymás iránti felelősség erkölcsi kérdését is feszegeti; azt, hogy van-e jogunk kockáztatni a társunk életét a tudományos előrehaladás előmozdítása érdekében, vagy a bennünk munkáló bizonyítási vágy miatt.

A film dinamikáját a kalandos, illetve a szereplők múltját, személyiségét, motivációit feltáró visszatekintő jelenetek váltakozása adja. Ez utóbbiak párhuzamosan haladnak a repülés során történt eseményekkel, s a főszereplők egy-egy kalandját követően, vagy pedig az útjuk egy-egy eseménytelenebb szakaszában kerülnek előtérbe, így az egyes szcénák jó ritmusban követik egymást, végig fenntartva ezáltal a néző érdeklődését.

Az alkotás másik erőssége egyértelműen a lenyűgöző látványvilágban rejlik, melyet nemcsak a számítógépes effektekkel – melyek ezúttal nem egy elképzelt, hanem valódi környezetet jelenítenek meg – megtámogatott látképek teremtenek meg, hanem George Steel bravúros operatőri munkája is, mellyel a magaslati viszonylatok érzékeltetése mellett több alkalommal is olyan, a főszereplők arcára fókuszáló képeket készített, melyeken közvetlen közelről láttatja a magaslati levegő szereplőkre tett mentális és fizikai hatásainak (például az oxigénhiány vagy a jeges levegő hatására kisebesedő bőr) megmutatkozását. S bár a feszültséggel teli, kalandos jelenetek során kötelezően felcsendülnek a műfajra jellemző zenekari tételek, a zenei aláfestés sok esetben háttérbe szorul a magasban uralkodó csend, vagy éppen a levegő lenti hangokat visszaverő hatásának érzékeltetése érdekében.

Az autentikusság és a látványvilág mellett a színészi játék is kiemelésre méltó. A korábban A mindenség elméletében együtt dolgozó Eddie Redmayne és Felicity Jones összeszokott és egymást remekül kiegészítő párost alkotnak. Redmayne jól hozza a könyvmoly tudóst, aki bár alapvetően visszahúzódónak és idealistának tűnik, céljai érdekében mégis képes elszántan cselekedni, Jones pedig ügyesen egyensúlyoz a tömeget szórakoztató „showwoman” álarca, illetve a sötét titok súlya miatt szenvedő özvegy arca között, továbbá rendkívüli átéléssel és ügyességgel oldja meg a veszélyes jeleneteket is. A mellékszereplőket megformáló színészek (különösen Himesh Patel és Tom Courtenay) ugyancsak meggyőző alakításokat nyújtanak, ám mivel a történet elsősorban a két főhősre fókuszál, kevés lehetőségük van a kibontakozásra.

Bár a Léghajósok egy korábban fel nem dolgozott témát jár körül egy úttörő főszereplőpáros szerepeltetésével, nem az újszerű művészi megoldásai révén emelkedik ki a kosztümös életrajzi filmek sorából, hanem azzal, hogy letisztult stílusban, megkapó látványvilággal, remek színészi alakításokkal és jó ritmussal mesél egy olyan történetet, melyből érthetővé válik a néző számára, milyen levegőben megtapasztalható csodák hatására vonzódott és vonzódik az ember a mai napig a repüléshez.

A film adatlapja a Mafabon