Előre táguló emlékezet

Mágikus és misztikus elemek, a tenger mitikus erejének megnyilvánulásai, drasztikus és naturalisztikus részletek váltakoznak Bánki Évának a kora középkorban játszódó regénytrilógiájában, a Fordított időben. Az idő nemcsak a szereplők egyéni életútjában fordul visszájára, hanem Európa történelmében is, a középkor visszacsúszik az ókorba, a Frank Birodalom a renovatio imperii gesztusával a Római Birodalmat éleszti újjá a maga addigra már holt nyelvével, melyből időközben lekoptak a ragok. A trilógia, melynek nemrégiben a záró kötetét is kézbe vehette az olvasó, Riolda születésével kezdődik és halálával végződik, mégsem lineáris. A regényfolyam végén a főszereplő meghal, visszamegy a jövőbe, ahonnan beleolvasta magát ebbe a történetbe.

A regény egyik alaptémája poétikai: hogyan íródik be egy megtörtént esemény a történelembe, hogyan lesz egy valós személyből hősi ének vagy monda szereplője, hogy válik a historia fabulává? A kérdésfelvetés hasonló volt Bánki Éva egyik korábbi regényében, a szintén középkori tárgyú Aranyhímzésben is, ám míg ott a legenda írója felől, itt – sokkal bizarabbul – a történet szereplői felől vetődik fel a kérdés. A szereplők maguk kilátnak saját szerepükből, át- meg átpillantanak más időkbe, s megdöbbenten veszik észre, hogy szinte befolyásolni sem tudják, hogyan íródnak bele saját történetükbe. Az Aranyhímzés tanulsága szerint szükségszerű, hogy a legenda elemei elfedjék és feledtessék a valóságot, az irodalmi fikció szükségtelenné teszi az életrajz tényeinek pontos felderítését, hiszen az író-nyomozó számára csak azért fontos a szálak kibogozása, hogy aztán saját szükségletei szerint gabalyítsa őket tovább. Az Összetört időben Riolda azzal szembesül, hogyan lesznek gyerekkorának hús-vér figurái, Vilmos herceg, Hildi hercegnő és gyerekeik hősköltemények tárgyává, hogyan felejtődik el közben valós lényük szinte teljesen. Nagy Károly unokahúga, a nyomorék Rigoberta, aki miután egy balesetben megsérül a lába, ötéves korától a réniens-i kolostorban nevelkedett, már egy számos elemétől megfosztott történelmet örökít tovább. Riolda, aki hosszú évek elteltével tér vissza Normandiába, hiába próbálja meg a toronyszobába zárt hercegnőt szembesíteni a történelmi tényekkel: „Hát nem emlékszel Hildi hercegnőre? Tizenegy évig irányította Normandiát. Ő már a te gyerekkorodban élt, Rigoberta.” A jámbor hercegnő történelemszemlélete megingathatatlan, Riolda gyerekkori emlékeinek hallatán „olyan arcot vágott, mintha valaki a trójai háborúról mesélne”.   

A toronyba zárt normann hercegnő alakja mesefigurákra, ugyanakkor egyes szentek alakjaira is emlékeztet, mégsem tipizált, hiszen megvan a maga egyedi története. Fivére, Roland látogatását várja: a két királyi testvér Riolda versében mitikus dimenziókba kerül, nappá és holddá, Apollóvá és Dianává válik. A versíró Riolda tulajdonképpen azonos a rejtélyes N. herceggel, akinek verseit a trilógia korábbi köteteiben is olvashattuk. Ugyanakkor nemcsak két személynek, hanem az időviszonyoknak az összekeveredéséről is szó van: mintha két hagyomány vagy két szerzői életmű olvadna össze az idők során, vagy egy irodalomtörténeti csúsztatás révén tulajdonítanák a női szerző által írt verseket vagy azok egy-egy részletét N. hercegnek. A nap-Apolló látogatásáról szóló vers, melynek genézisével a regényolvasó is tisztában van (Riolda a konyhában ülve írja a verset, s otthagyja a hercegnő számára vigasztalásul, korábbi beszélgetésükre célozva), a szemünk láttára válik bizonytalan szerzőségű szöveggé. A verset átvevő s a versíró nőre gyanakodva tekintő szerzetes megállapítja, hogy ezt a művet rég ismeri, N. herceg egyik költeménye. A versírás a szerzetes magyarázata szerint tisztességes nőkhöz nem illő tevékenység – s mivel épp egy kódexmásoló szerzetesről van szó, feltehető, hogy éppen ő lesz az, aki Riolda szerzőségét elvitatva, N. herceg neve alatt fogja tovább hagyományozni a szöveget.

Az irodalmi hagyomány születése, a jövő megalapozása tehát egy akár a mából nézve is működő előítélet felől történik, Riolda pedig olyan, mint egy modern, művelt nő, akit az idő a történelemnek egy zordabb korszakába sodort vissza.

A nők megítélése persze nem a legzordabb eleme ennek a kornak. Az ember állatinál is vadabb lénye közös alapnak mutatkozik, mely Riolda szigetének a civilizációtól alig érintett, misztikus lakóit, a szorgokat a civilizált, keresztény Írország lakosaival összehozza. A szorgokat az ír Bandemag király igázta le annak idején, s ők nemcsak a rabszolgái lettek, hanem teljesen kiszolgáltatott, állatias lényekké váltak, elfelejtettek beszélni, télen, sem hordtak ruhát, négykézláb jártak. Az ösztönös, állatias összebújás nem védte ugyan meg őket a civilizációból érkező brutalitástól (Bandemag az éhínség idején hajtóvadászatot indított ellenük, s emberei a szorgok húsával táplálkoztak), ők maguk mégsem váltak aljassá – minél mélyebbre süllyedtek az ösztönlétbe, etikai szempontból annál magasabbra kerültek. A nyelv és a nyelvvesztés, a számolás és a számok hiánya is ezt az ellentétet jelzi. A magát civilizáltnak gondoló világ mindent számba vesz, miközben a szorgoknak nincsenek számaik, azt sem tudják, hány gyerekük van, a világ megragadásához elegendő számukra két számtani fogalom: a kevés és a sok.

A szorgok nem beszélnek és nem tudnak írni-olvasni sem, mégis ők őrzik a szentként tisztelt és visszavárt I. Bandemag király feljegyzéseit, melyek fián, a szorgokhoz leginkább hasonlító Vörös Sjönön keresztül jutnak el Rioldához. Riolda megdöbbenten olvassa a megőrült király fejtegetéseit az emberhús felhasználásáról, fogyasztásáról. Emberhúst esznek a viking kalózok is, akik foglyul ejtik az időközben az élet vizétől megfiatalodott Rioldát, férjét, a minden kiismerhetetlentől és mágikustól viszolygó Sjönt és a velük hajózó kilenc szorg gyereket, akiknek csak a holttestük sodródik majd vissza a szigetre. Riolda az élet vizével szeretné meggyógyítani búskomorrá lett férjét, aki azonban nem hajlandó inni a vízből. A felfedezővágyát idősödő asszonyként is megőrző Riolda mintha az idő visszafordításával visszakerülne a neki leginkább megfelelő életkorba, Sjönben viszont mintha kezdettől fogva az öregkor bezárkózása, gyanakvása, fásultsága testesülne meg. Rioldáék Szent Reginaldus szigetén megkeresztelkednek, a kereszténység azonban csak póz számukra, játék, s a történések alapján úgy tűnik, mintha egész Európa számára az lenne, hiszen a szigetről elhajózva keresztényi szeretet helyett barbársággal, brutális emberirtással találkoznak.

Halála előtt Riolda saját személyéről olvas egy történetírói műben, érveket, ellenérveket talál benne saját létezése kapcsán, látja saját átlényegülését a jövő írásbeli hagyományában. Mert ebben a gondolati rendszerben, a fordított idő világában a jövőnek is hagyománya van, az emlékezet nemcsak visszafelé, hanem előre is tágul, a felejtés pedig nemcsak a múlt traumáitól, hanem a rettegett jövőtől is megmenthet. Mivel a fekete hajú szorgok időközben beolvadtak az északi népek közé, Rioldát is következetesen szőke hajúként ábrázolják. Az olvasott szövegből kibontakozó, a jelenlegihez képest némileg elferdített, a jövőből láttatott múltbeli alak mégsem fosztja meg Rioldát minden az írásra, a történelem megragadására vonatkozó illúziójától. A főszereplő ugyanabban a történelmi műben, melyben róla írnak, talál támpontokat arra nézve, ami a történet végpontján a leginkább izgatja a jövővel kapcsolatban: mi lesz a szorgok szigetéről az éhezés elől különböző irányokba útnak indított gyerekeivel, Kyddel és Fionával. Rioldát megnyugtatja, hogy mindkettő bekerül a történelembe: Kyd mint a Feröer-szigetek első királya, aki „»egy bizonyos Rioldát« tartott az édesanyjának”, Fiona mint a Germantes-Chaussy-család ősanyja, egy hétgyerekes úrnő, aki „egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg”. Mivel a történetíró Riolda alakja kapcsán is ferdít, nem fogadhatóak el valós tényekként a két gyerek további sorsára utaló megjegyzések sem – Riolda azonban hinni akar a jövőben, át akarja adni magát az idő sodrásának, hogy az összekuszált idő ne váljon nyomasztóvá.  

Bánki Éva: Összetört idő. Fordított idő III. Jelenkor, Budapest, 2019

Fotó: Máté Péter