Hattyúdal

Az utóbbi években egyre több olyan film kerül a mozikba, melyek egy-egy énekes karrierjére fókuszálnak. A fiktív figurák felemelkedését és/vagy bukását bemutató alkotások – mint például Brady Corbet Vox Lux című mozifilmje, vagy Bradley Cooper Csillag születik remake-je – mellett egyre több életrajzi film is készül, melyekben esetenként még a feldolgozott eseményekben többé-kevésbé érintett személyek is közreműködnek, hiszen például a Bohém rapszódia (2018) producerei feladatait többek között a Queen együttes egykori menedzsere látta el, a Rocketman (2019) készítésében pedig maga Elton John is segédkezett. A témával foglalkozó filmek sorát gyarapítja a Rupert Goold rendezésében készült Judy is, mely rendkívül érzékenyen és karakterközpontúan dolgozza fel a szórakoztatóipar áldozatául esett Judy Garland életének utolsó hónapjait.

Noha Judy Garland Hollywood egyik ikonikus alakja, s egyben Amerika egyik legnépszerűbb, legtehetségesebb énekesnője volt, életéről eddig meglepő módon főként dokumentumfilmek készültek. A két jelentős kivételt az énekes-színésznő korai éveire koncentráló két részes tévéfilm, a Rainbow (1978), illetve a Garland teljes életét és karrierjét felölelő (s fiatalabb lányának, Lorna Luftnak a könyve alapján készült) Judy Garland: Beyond the Rainbow című két részes minisorozat (2001) sorozat képezi. A Peter Quilter színdarabjából (End of the Rainbow – 2005) adaptált Judy tehát hiánypótló alkotásnak tekinthető, mely nem az énekes-színésznő életének részletes krónikája kíván lenni, és nem is egy felemelkedés-történeti narratívába rendezi annak eseményeit, hanem épp ellenkezőleg: inkább egy hanyatlástörténetnek tekinthető, melyben a sokak által imádott művésznő olyannyira árnyéka már csak önmagának, hogy még a közönsége is szép lassan kiábrándul belőle. Rupert Goold mozifilmje az előbbiekből adódóan csak azokat a gyermekkori élményeket szelektálja ki Garland életéből, melyeket a felnőttkori hanyatlást előrevetítő okokként tud felmutatni.

A Judy a londoni fellépéssorozat révén ugyan megidézi azt a csillogást, melyben Garlandnak az évek során része volt, alapvetően mégis arra szolgál, hogy kontrasztot képezzen a színész-énekesnő színfalak mögött zajló, magánnyal, szorongással és állandó kimerültséggel teli életével. Ezen gyötrelmek okait azonban az alkotás a testi-lelki kiégéssel jellemezhető felnőttkornál jóval távolabbról eredezteti; a fő cselekményszálat megtörő visszatekintő jelenetekből ugyanis kiderül, hogy a gyermekkorában befutó Judyt a Metro-Goldwyn-Meyer Stúdió éjjel-nappal dolgoztatta, s egy életen át tartó függőséget eredményező gyógyszerek (étványcsökkentő, altató, serkentő) szedésére kötelezték, ráadásul – bár ezt a film csak finoman érzékelteti – szexuálisan zaklatták is. A Tom Edge által jegyzett forgatókönyvben ezeknek a múltbéli idősíkoknak az eseményei megfelelő ütemben és mértékben váltakoznak a felnőtt Judy életének történéseivel, így azok nem lábjegyzetként hatnak, hanem a Garland tragédiájához vezető okokat tárják fel.

Bár Goold filmjére nem jellemzőek az újszerű és kísérletező művészi megoldások, letisztult stílusa miatt mindenképpen érdemes a figyelemre. Egyik legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy nem didaktikusan, vagy direkt szereplői monológokon keresztül emeli ki azt az ellentétet, mely az ifjú színész-énekesnőt manipulatív szándékkal kioktató menedzser által felvázolt kivételes élet, s az ennek megtartása érdekében tett erőfeszítések alatt megroppant élet között feszül. Goold ugyanis ezt a kontrasztot az életrajzi filmek buktatóit elkerülve, s „a kevesebb több” elvét szem előtt tartva, színészileg és művészileg egyaránt remekül megkomponált jelenetekkel hangsúlyozza ki. Ilyen jelenet például az a szcéna, melyben a gyermek Judy és menedzsere az Óz, a csodák csodája napfényes-virágos-mesei díszletei között folytatnak párbeszédet, vagy az, amelyből kiderül, hogy a lány még a saját születésnapi ünnepségéről szóló film forgatásán sem rúghat ki a hámból, hiszen az elhízás veszélye miatt nem ehet tortát – emiatt csak egy műtorta kerül az asztalra –, a frizurája miatt pedig a medencébe se engedik be, ugyanakkor elvárják tőle, hogy boldogságot színleljen. Az alkotás tehát visszafogottan és mégis hatásosan mutatja be a szórakoztatóipar gépezetének működését, miközben egy percre sem válik puszta vádirattá.

A film emellett arra is ráirányítja a figyelmet, hogy Garland kényszerből ragadt bele a showbiznisz világába; kislányként a perspektívátlannak beállított átlagos élettől való félelmében, felnőttként pedig azért, hogy elegendő pénzt tudjon keresni adósságai rendezéséhez és gyermekei eltartásához. Az az élet ugyanis, amiért gyermekkorában annyit dolgozott, széthullóban van, hiszen esténként fillérekért kénytelen fellépni, s mivel már nem képes fenntartani a lakosztályát, ezért minden este másoknál kénytelen meghúzni magát, gyermekeit pedig ilyenkor az apjukra kell bíznia. Az egzisztenciális válság mellett egyéni csapások is sújtják, hiszen korábban öngyilkosságot kísérelt meg, s az egészsége is megromlott a rengeteg dohányzás, illetve az alkohol- és gyógyszerfüggősége következtében, ráadásul fennáll a veszélye, hogy volt férje az élete egyetlen örömét jelentő kiskorú gyermekeit is elveheti tőle. Goold alkotása azonban nem szájbarágós módon, hanem különböző szereplői megnyilvánulásokon keresztül érzékelteti az énekes-színésznő nyomorúságát; látjuk például, ahogy éjszaka álmatlanul hánykolódik az ágyában, ahogy a kád szélén szorong az előadása előtt, amire még el sem indult, vagy ahogy játékot mímelve a szekrénybe bújik, hogy elrejtse kétségbeesését és könnyeit a gyermekei elől.

Az előbbiekből adódóan a Judy alapvetően egy karakterdráma, mely Garland személyes tragédiájára és emberi kapcsolataira helyezi a hangsúlyt, ezért lassan csordogáló története elsősorban életképekre és párbeszédekre építkezik. A tragikus és nehézségekkel teli élete ellenére azonban nem idealizálja, hanem hús-vér emberként ábrázolja Judy Garlandot, hiszen nemcsak a közönsége és gyermekei által imádott szerethető oldalát mutatja meg, hanem láttatni engedi a hibáit és gyengeségeit is.

A Judyt megformáló Renée Zellweger alakítása – melyet a filmes szakma számos jelentős díjjal jutalmazott – így nem csak azért kiemelkedő, mert élethűen képes utánozni a színész-énekesnő beszédét és mozdulatait, vagy mert el tudja énekelni annak dalait, hanem mert rendkívüli érzékenységgel képes megjeleníteni a főhősnő komplex jellemét, s egy-egy pillantásba, gesztusba sűríteni annak érzelmeit és lelkiállapotát, így játéka miatt a film zárójelenete is igazán katartikus élményt nyújt a nézőnek. A gyermek Judyt alakító Darci Shaw úgyszintén meggyőzően formálja meg a naiv, gyermekkorától megfosztott, kihasznált, s a folyamatos nyomás következtében állandóan kimerült ifjú színész-énekesnőt. S bár a mellékszereplőket játszó színészek – mint például Finn Wittrock, Rosalyn Wilder vagy Rufus Sewell – ugyancsak kifogástalan alakítást nyújtanak, a címszereplőt megformáló Zellwegernél jóval kevesebb teret kapnak a kibontakozáshoz. A Judy tehát egy olyan karakterdráma, mely a cselekményesség helyett a címszereplő árnyalt bemutatására helyezi hangsúlyt, s melyre ugyan nem jellemzőek az innovatív művészi megoldások, jól megkomponált jeleneteivel, s egy valódi tehetség tragikus sorsán keresztül, hatásosan képes rámutatni a szórakoztatóipar működésének emberéleteket megnyomorító könyörtelenségére.

A film adatlapja a Mafabon