dunszt.sk

kultmag

Egy gondolati horizontra evickélni

Idén ősszel a Szkéné Színház is csatlakozott az egyre szélesedő színházi nevelési hálózathoz. Egy kifejezetten finom capuccino mellett beszélgettünk a Rakpart3 műhelyvezetőivel,  Szemerédi Fannival, Hodászi Ádámmal és Szivák-Tóth Viktorral célkitűzésekről, eredményekről, közös munkáról és tapasztalatszerzésről.

Hodászi Ádám

Miért éreztétek úgy, hogy be kell kapcsolni a színházi nevelés vérkeringésébe a Szkéné Színházat is?

Hodászi Ádám: Fannival évek óta itt dolgozunk és van drámás előéletünk, így csak idő kérdése volt, hogy valamelyikünk kimondja: Jó lenne egy ifjúsági program a Szkénében! 2018 nyarán aztán elhangzott a mondat, és szeptemberben nekiálltunk dolgozni. Beszélgettünk a Szkéné vezetőségével, akik az elejétől kezdve nagyon nyitottak voltak. Mindenképpen szerettünk volna egy olyan szakembert a programba, aki ismer annyi csúnya szót, mint Mucsi Zoltán, van olyan karcos, mint Horváth Csaba, és van annyira biciklis, mint Pintér Béla. (nevet)  Így jött Viktor a képbe. Aztán hárman nekiálltunk és a 2018/2019-es évadban előkészítettük az indulást szakmailag, gazdasági, valamint kommunikációs és marketinges szempontból egyaránt. Lelkesedésből, a szabadidőnkben.

Szivák-Tóth Viktor: Engem Ádám keresett meg, mi már régóta ismerjük egymást. Mindketten egy olyan színházi közegből érkeztünk, ahol átérezhettük, hogy tartozunk valahová. Ezt a tapasztalatot szerettük volna továbbvinni és továbbadni.  A színházi nevelési szakma pedig ideális ebből a szempontból. A Rakpart3 nem semleges környezetben jött létre, hiszen Budapesten és országszerte is számos színházban van hasonló program, mára a legtöbb színház tisztába került a műfaj értékeivel. A középiskolai tanároknak nagyon is fontos, hogy minél többféle színházba eljussanak egy-egy osztállyal. Tudatosan választanak, hiszen van összehasonlítási alapjuk. Nagyon élvezik azt, hogy mindegyik műhely máshonnan fogja meg a csapatot! Külön öröm, hogy a Szkéné küldetésként tekint erre a kezdeményezésre, hiszen amúgy, a közönség toborzása szempontjából nem szorulna rá. Visszatekintve úgy tűnik, ahogyan és amikor elkezdtük, azzal biztos alapokat is tudtunk teremteni a működésünknek. Ez a már létező műhelyekben felhalmozott tudás, és az onnan érkező személyes és szakmai támogatás nélkül nem sikerülhetett volna.

Szemerédi Fanni: A Szkéné műsora önmagában is inspiráló egy színházi nevelési program számára. Hiszen független befogadó színház vagyunk, itt nincs állandó társulat, célunk, hogy formailag és tartalmilag minél sokszínűbb, szakmailag igényes előadások szülessenek. A nézők kedvükre válogathatnak Pintér Béla, a Nézőművészeti, a Forte, a VÁDLI, és számos más fiatal vagy pályakezdő színházi csapat előadásaiból. Ily módon egymástól nagyon eltérő színházi jelrendszerekből és témákból tudunk kiindulni. Speciális hely azért is, mert egy egyetem ad neki otthont, tehát adott az a cél, hogy a középiskolások mellett az egyetemistákat és felnőtteket is megszólítsuk. A középiskolás korosztály korábban is látogatta az előadásainkat, de már most látjuk, mennyit jelent ez a plusz, amit nyújtani tudunk. Azt is látjuk, hogy az egyetemisták és a felnőtt közönség tagjai – ha teret és lehetőséget kapnak erre – nyitottak, hogy párbeszédbe lépjenek egy-egy téma kapcsán.

Szemerédi Fanni

Ti melyik színt képviselitek a palettán? Vagyis, a többféle korosztály és foglalkozás mellett miben nyújt mást a Szkéné műhelye a többihez képest?

H. Á.: Éppen most fejeződött be a belső képzésünk első szakasza, aminek során a Mindenki.ért program öt háromlépcsősének foglalkozásvázlatait a szakma öt elismert képviselőjével beszéltük át, szedtük darabokra és terveztük újra az ő érszrevételeik mentén. Bethlenfalvy Ádám, Gyevi-Bíró Eszter, Török Tímea, Széplaki Nóra és Neudold Júlia is jönnek majd még hozzánk, és a második szakaszban meg is nézik, hogyan tartunk foglalkozásokat, hogyan kommunikálunk a gyerekekkel, hogyan kezelünk helyzeteket. Nagyon várom, mert eddig is rengeteget tanultunk tőlük, és ezen a tanulási folyamaton keresztül jutunk közelebb a saját hangunkhoz. Úgy sejtem, nekem ebben a hangban tök fontos szín az egyenlőség, hogy nem azért van igaza valakinek, mert vezető vagy mert többet keres, vagy többen szavaznak rá, hanem mert egy párbeszéd végén az ő igazsága lesz érvényes. 

Sz. F.: Sokat gondolkodunk azon a tervezések során, hogy hova kerüljenek a hangsúlyok. Nemcsak a foglalkozások fókuszára, fókuszaira gondolok itt, hanem a megközelítés lehetséges módjaira, formáira is. Milyen arányban jelenjen meg az egyes foglalkozásokban az előadáselemzés, a színházi jelek kibontása, mekkora hangsúlyt kapjanak a színházpedagógia elemei. Mennyire menjünk értelmezési kérdések felé a darab központi kérdéseit boncolgatva, akár a saját életünkre vonatkoztatva. Ezek az irányok összetalálkoznak, de nekünk minden egyes előadásnál el kell döntenünk, hogy egy-egy konkrét helyzetben hova helyezzük a hangsúlyokat. Látogatunk foglalkozásokat más színházaknál, társulatoknál, és azt látjuk, hogy ezekre a kérdésekre mindegyik műhelynek saját válaszai születnek. Ahol ennyire sokszínű az előadások kínálta paletta, mint itt, célszerű az egyes előadásokhoz igazítani az arányokat, irányokat. Ez egy folyamatos keresés.

Sz-T. V.: Módszertanilag nagyon színes a szakma. Ádám említette mentorainkat. Úgy látom, színházpedagógiai megközelítésben az egyik véglet, hogy a gyerekek a saját bőrükön szerezzenek tapasztalatot egy adott témával kapcsolatban, fiktív keretet alig-alig használva, a másik végpont, amikor izgalmas és élményszerű színháztörtneti bevezetőt kapnak a diákok, sorra veszik az adott jelrendszert felépítő színpadi hatásokat. Mi a kettő között helyezkedünk el: fontos a saját tapasztalat, de csak biztonságot adó fiktív kereten belül. A diákok nem magukat játsszák, szerepeket vesznek fel, egy-egy karakterről gondolkodnak, és fontos a színházi nyelv megismerése is, hiszen nem csak a színház, de a világ értelmezésében sem semleges, hogy hogyan közelítünk hozzá, és persze fontos, hogy minél zökkenőmentesebben fogadhassák be az előadást. Több más program mellett eddig öt előadáshoz készítettünk előkészítő és feldolgozó foglalkozásokat. Érdekes, hogy ezzel máris lett egy sajátos karakterünk. Nem ez volt a cél, viszont jelenleg nem a háromlépcsős forma az uralkodó a színházpedagógiai programok között. Valaki inkább csak felkészítő, valaki meg csak feldolgozó foglalkozást alkalmaz. Vagy épp mindkettőt, de ebből az egyik inkább értelmező beszélgetés. Mi igyekszünk a három lépcsőt egy dramaturgiai ívbe helyezni, saját történetté írni a diákokkal a színházi élményt.

Szivák-Tóth Viktor

Egyből háromlépcsős formában gondolkodtatok?

Sz-T. V.: Nem szívesen hagynék ki egy lépcsőt sem. Így érzem kereknek azt a folyamatot, amin keresztül szeretnénk vinni az adott közösséget. A foglalkozásokra az adott iskolában kerül sor.  A tanárok munkáját is meg tudjuk így könnyíteni, és nekünk is öröm, hogy a saját terükben hagyhatunk valamilyen nyomot, amelyre jó visszaemlékezni.

Sz. F.: Azért látjuk hasznosnak, hogy az előadás előtt és után is találkozunk ugyanazzal a csapattal, mert így ők is és mi is megtapasztalhatjuk azt, hogy egy kerek folyamat zajlik le. A feldolgozón vissza tudunk utalni a ráhangoló kérdéseire, az ott érkezett impulzusokra, ötletekre. Együtt tudunk reflektálni nemcsak az előadásra, de az első találkozáson felvetett kérdésekre is, így válik teljessé a befogadás folyamata. A diákoknak eközben lehetőségük van olyan módon megnyilvánulni, amire tanórai keretek között nincs tér, idő, hiszen haladni kell a tananyaggal, érettségire kell készülni stb. A játékos, interaktív megközelítés új keretet tud adni nemcsak a gondolkodásnak, de néha magának az osztálynak is. Többször kapunk olyan visszajelzéseket, hogy a diákok új arcukat mutatták meg ezeken az alkalmakon, hogy felkeltette az érdeklődésüket a felkínált téma, vagy egy zárkózottabbnak tűnő diákról kiderül, hogy nagyon szívesen nyilvánul meg bizonyos kérdések megvitatásában – akár játékos formában. Erre is nagyobb a lehetőség, ha két alkalommal találkozunk.

Szemerédi Fanni

Milyen konvenciókkal, eszközökkel dolgoztok a Mindenki.ért foglalkozásain? Beszédalapú vagy inkább gyakorlati módon?

Sz-T. V.:  Igyekszünk a játékba lépés felé vinni a foglalkozásokat, de ehhez nagyon erős alapra van szükség. Fontos tudnunk, hogy az adott osztály mennyire ismeri ezt a drámás irányt, mennyire „képzett” benne. Volt olyan is, hogy az egyik gyerek felsóhajtott: „Jaj, már megint állóképezünk?!” Na, annál az osztálynál újdonságot kellett mutatnunk, mert ők annyira képben voltak már, hogy olykor unták a formát. Arra törekszünk, hogy valamilyen jelenet megmutatásáig, a játékig futtassuk ki a foglalkozást. Ebben is az élményszerzés a cél, nem az, hogy azt gondolják: jaj, ők most színpadon vannak és színészkednek! Ez arról szól, hogy egy élményen keresztül jobban megértsünk valamit. Közös keresés, amely egyben örömteli is. Igazából a konvenciók előadáshoz igazítása a legizgalmasabb. A Démon Gyermekeihez például maszkokat használunk, azt nagyon szeretem! 

H. Á.: A háromlépcsős programjainkkal is hosszútávon gondolkodunk. A Mindenki.ért program öt előadása nagyon sokszínű, ajánljuk a pedagógusoknak, hogy mindegyikre hozzák el a diákokat.  Ezt az anyagilag és szervezésileg sem túl egyszerű feladatot a Szkéné Színház egy ifjúsági bérlettel támogatja meg. Aki megveszi a bérletet, választhat három előadást az ötből, és tartunk hozzá foglalkozásokat is. Van, amelyik inkább színházpedagógiai, van, amelyik inkább drámás, ahogy az előadások is sokféle színházi nyelvet használnak. Együtt igazán komplex az élmény.    Ezen kívül elindult kettő állandó csoportunk is, az egyik a DumaPart, a másik az Íróműhely. Ahogy Fanni mondta, szeretnénk az egyetemistákat is megszólítani. A DumaPart egy előadáshoz kapcsolt, témaközpontú alkalom sok játékkal és beszélgetéssel, a BME-s Hallgatói Képviselettel együttműködve. Minden hónapban egyszer szervezzük meg, írjuk majd bele az interjúba, hogy figyeljék a Facebook oldalunkat, jöjjenek el és próbálják ki. (nevet)

Szivák-Tóth Viktor

Mindenképpen beleírjuk majd!

H. Á.:  Az Íróműhelyre is összejött egy jó kis csapat, kéthetente három órára találkozunk, és különböző műfajú szövegeket alkotunk, például a Rozsda című előadáshoz kapcsolódóan. Ady Mária és Deres Kornélia a két műhelyvezető, bár Korinak most nem lesz egyszerű az élete, Humbolt ösztöndíjat kapott, Köln és Pest között ingázik majd februártól, de megígérte, hogy amikor Magyarországon lesz, mindenképpen jön a Szkénébe Műhelyt tartani. 

Mennyire nehéz vagy könnyű köztetek az együttműködés?

H. Á.:  Az együttműködésünkben azokat az elveket érvényesítjük, amelyek a szakmai küldetésünket is meghatározzák. Felnőtt korban sokan elmagányosodnak. Aki elmagányosodik, azt könnyebben lehet manipulálni, becsapni, megfélemlíteni. Ha jól csináljuk a dolgunkat, akkor a közösséggé válás kis magvait el tudjuk hinteni, akár a középiskolás, akár az idősebb generáció körében. Ehhez őszinteségre van szükség önmagunk és egymás felé is. Ebből sokszor élednek parázs viták, de mint egy jó demokráciában, meghallgatjuk egymást, elfogadjuk a másik érzéseit, gondolatait. Így próbálunk egy gondolati horizontra evickélni. 

Sz. F.: Folyamatosan kísérletezünk, magunkon és egymáson is. Sok időt töltünk együtt, sokféle helyzetbe kerülünk együtt, sok kérdésre kell együtt választ találnunk, vagy problémát együtt megoldanunk. Az eddigi közös munkában már megtanultunk egyet s mást egymásról és magunkról, de minden nap hozhat új helyzeteket, akár meglepetéseket. Már körvonalazódik, hogy kinek mik az erősségei, hogyan szeret dolgozni. És azt is érzékeljük, hogy kinek miben érdemes fejlődnie, hogyan tudja magát kihívás elé állítani. Akkor működik jól a csapatmunka, ha mindenki a saját színeit bele tudja tenni a nagy közösbe úgy, hogy azok a színek összepasszoljanak. 

Sz-T. V.: Nincs kereken kimondva, de természetesen bármelyikünknek van vétójoga, és azt el is fogadjuk. Eddig nem éltünk nagyon vele, de attól még létezik. Azért is szeretem a hármas munkát, mert ha ketten elakadnak, ott van segítségül a harmadik, aki tovább tudja lendíteni a csapatot és a tervezést is. És persze elengedhetetlen, hogy bízunk egymásban.

Sz. F.: Igyekszünk nyitottak és kíváncsiak maradni. Ha felmerül egy jó ötlet, szeretjük kipróbálni. Nagyon izgalmas, mikor a tervezés után végre élesben találkozunk a diákokkal és megtapasztalhatjuk, hogyan működik egy-egy általunk megszerkesztett gondolati ív.

Hodászi Ádám

Mennyire számít a kor ezen a területen? Ha minél idősebb, tapasztaltabb és rutinosabb vagy, az közelebb visz az életkorban egyre távolabb levő diákokhoz?

Sz-T. V.: Tény, hogy nem vagyunk már annyira fiatalok, és nem is akarjuk eljátszani, hogy mindent értünk a diákok világából. Ebből következik, hogy muszáj érdeklődnünk, nem mehetünk oda úgy, hogy nekünk már van egy véleményünk, koncepciónk az adott témakörről, hiszen az ő horizontjuk is folyamatosan változik. Kérdezgetéssel lehet csak szinkronba kerülni.

Sz. F.: Az a legjobb, ha ebből egy termékeny párbeszéd kerekedik ki: mi is tudunk adni új ismereteket, szempontokat egy-egy téma körbejárásához, és a játék résztvevői is adnak nekünk új megközelítési lehetőségeket, gondolatokat, inputot. Jó érzés, mikor kölcsönösen tudjuk inspirálni egymást, és partneri viszony alakul ki. 

Miért éri meg ezt nektek csinálni? 

H. Á.: Valós idejű, igazi impulzusok érnek, ami szuper. Nem vagyok másodrendű ember, mint más struktúrában. A legtöbb munkahelyen kialakul, hogy ki az, akinek a véleménye, érzése nem számít, ami hosszú távon elég mérgező dolog. Mindenkinek javaslom, hogy keressen olyan közegeket, ahol egyenlő lehet a többiekkel. Igazán jót tesz az önbecsülésnek, énképnek. Ezt szeretném erősíteni a fiatalokban és magamban. 

Sz. F.: Inspiráló a közös munka, az agyalás, a találkozás a fiatalokkal és olyan felnőttekkel, akik szeretnek játszani és nem félnek a saját véleményüket kimondani! Fontos, hogy terepet tudjunk ennek biztosítani, és meg tudjuk teremteni ezeknek a találkozásoknak a megfelelő közegét. Egyre fontosabbnak tartom a személyes jelenlétet, az egymásra figyelés és kapcsolódás lehetőségének megadását. 

Sz-T. V.: Én régóta színházi nevelésben dolgozom, de jó pár éve azt tapasztalom, hogy csak az egyik műfajban létezve unatkoznék. Ha csak rendeznék, vagy csak csoportokat vezetnék, vagy foglalkozásokat készítenék, önmagában nem lenne elég. A Szkéné nekem nagy kihívás és lehetőség. A színházi nevelés azért izgalmas, mert a közönséggel élő kapcsolat alakul ki, valóban párbeszédbe kerülünk egymással, így nem is tud úgy kifulladni, mint akár egy előadás esetében, ahol színészként levonhatok következtetéseket a közönség reakcióiból, de nagyrészt csak találgatom, mi játszódott le bennük azon az estén. Meg hát, itt mindannyiunk számára a gyerekek, diákok, a „másik” áll a középpontban – ezzel el is kerüljük, hogy magunkra unjunk.

Fotók: Torják Orsi