dunszt.sk

kultmag

Eső után köpönyeg

Az első New York-i kép, amelyet Woody Allen megmutat számunkra új filmjében, a Pierre Hotel luxusszobájából a Central Park délkeleti részére nyíló panoráma. A hotel a keleti 61. utca és az 5. sugárút kereszteződésénél, a park délkeleti bejáratánál található, ha itt megyünk be a zöldövezetbe, a Central Park Állatkert mögött megtaláljuk a zenélő Delacorte órát, amelynek körbejáró állatfigurái a gyerekeknek szánt egyik attrakció. Itt játszódik a film utolsó jelenete, amikor Gatsby újra találkozik Channel (Selena Gomez), akivel korábban véletlenül futott össze egy alacsony költségvetésű noir forgatásán a Minetta Streeten, West Village-ben kószálva. (A főhőst megformáló Timothée Chamalat filmbéli neve révén ne próbáljunk mélyebb párhuzamokat vonni Fitzgerald regényével.)

Gatsby eleinte a Carlyle Hotelben szeretett volna megszállni (keleti 76. utca és 5. sugárút), ahol egy alap 31 négyzetméteres szoba alsó hangon 620 dollár körül van jelenleg, de a Pierre is hasonló kategóriás, ráadásul a srác lakosztályt bérel. Az East Side egyébként is a vagyonosak negyede, és Gatsby azért dönt végül a tizenöt utcával délebbre lévő szállodánál, mert a Carlyle túl közel van a szülei lakásához, akiknek sznob partiján – vagy ahogy emlegetik: soirée-ján – az égvilágon semmi kedve tiszteletét tenni, helyette egy romantikus hétvégét töltene kedvesével, hogy végigkalauzolja Manhattan menő elit helyein. Újgazdag szülők luxusestélye tehát nem játszik, de a Carlyle és a Pierre igen, mindezt pókeren és más szerencsejátékokon nyert dohányon, ami Gatsby szerint nem is igazi pénz, tehát elverhető. Ashleigh, Gatsby naiv szerelme felnőtt életében először jár a keleti parti metropoliszban, és nem igazán tudja, merre hány lépés, első benyomása New Yorkról egybeesik a nézőével: ez pedig a pazar panoráma a Central Parkra. (A fiatalok busszal érkeznek a Yardley Egyetemről, ami jó eséllyel Midtownba fut be, innen nagyjából tíz perc alatt föl lehet sétálni a Pierre-hez. Mivel azonban csaknem valamennyi szereplő taxival vagy saját autóval közlekedik a belvárosban, a fiatalok sem érintik a lábukkal a talajt a hotel bejáratáig, hogy Alvy Singer szófordulatát idézzük az Annie Hall Los Angeles-i jelenetéből.)

A későbbiekben, míg a naiva a híres filmrendezőt interjúvolja, és kvázi letagadja pasiját, követve főhősünket West Village-be kerülünk, majd vissza az Upper East Side-ra, ahol Gatsby elkíséri Chant a Metropolitan Múzeumba. Megjárunk néhány luxusbárt, végül a fenntartások dacára az emlegetett soirée-n kötünk ki, ahová Gatsby a rendkívül elfoglalttá vált barátnő hiányában egy felső kategóriás escortlánnyal érkezik meg. Asleigh eközben csaknem egy nőcsábász filmsztár hálójába keveredik, és amíg a pár külön utakon jár, kapunk néhány beállítást az esős New Yorkról. Másfél óra elteltével végül ismét a Central Parkban találjuk magunkat; a főhős új tapasztalatai birtokában ott hagyja barátnőjét a kötelező turisztikai attrakciónak szánt bérhintóban, majd az említett zenélő órához megy, ahol új szerelmével, Channel egymásra találnak.

Jól emlékszünk Woody Allen korai filmjeinek Manhattanjére. A kerület nevét viselő 1979-es, fekete-fehérben forgatott klasszikus Gerschwin zenéjére komponált szerelmi vallomás a városhoz, amelynek képe, topográfiája és atmoszférája a főhös „fekete szarukeretes szemüvegén keresztül” kerül a vászonra, egy olyan figuráén, akinek szerény megjelenése mögött „egy párduc szexualitása lakozik”. Ha valaki, hát Woody Allen jól ismeri a Cityt, korábbi munkáiban a személyes várospoétika a szexuális forradalom utáni narcisztikus miliővel alkotott összetéveszthetetlen individiális elegyet, amelyben a komikus és tragikus, hétköznapi és helyenként kirívó eseményeket és életszálakat a rendező lüktetően – mintegy a jazz és a dixieland ritmusára – vitte filmre. A Manhattanben is sor kerül a parkbéli hintózásra, méghozzá a szarukeretes párduc, a negyvenkét éves Isaac gimnazista barátnője, Tracey kívánságára, aki kora ellenére korántsem álmodozó fruska, hanem idősebb partnerét érzelmi intelligencia tekintetében felülmúló, mert a kapcsolatban érettebb társa. A bölcselkedő Isaac a hintózás perspektívájából vett fény-árnyékos spektákulum, a fák mögül kikandikáló luxustornyok látványának esztétikai minőségét firtatva, miközben Gerschwin harsog, mindössze annyit bír ismételgetni, hogy „giccs, merő, tömény giccs”. A komolyság és az irónia finom játéka ebben a nem-lolitai kapcsolatban és a város szerelmi ódájában Allen egyik legjobb alkotásává emelte a Manhattant.

Mi maradt mindebből, vagy mondjuk a Hannah és nővérei szintén jazzre komponált, a szecessziós New York bámulatos építészetét, a felső tízezer gasztronómiáját, az operát és a költészetet, az avantgárd művészetet és a televíziózás komikus-teperős mindennapjait, de a szorongásos neurózist, a hipochondriát és a rock and rollt egyaránt színre vivő mesteri hangulatkompozíciójából, amire igaz lehetett Gatsby sommázata: „The city has its own agenda”, 2019-re? Majdhogynem semmi. A Pierre szobájának panorámája és az Upper East Side luxusmániás modernista esztétikája a hatalmas, utcába nyúló hotelbejáratokkal és luxusapartmanokkal radikális el- vagy kikülönülést inszceníroz, amely révén városi tér és zárt élettér hangsúlyosan szétválik, nem szervesül. A Metben tett látogatás csupán annak a komikusnak szánt jelenetnek a háttere, amelyben Gatsby – az egyiptomi szekcióban – elrejtőzhet nagybátyja és nagynénje elől. Chan humoros megjegyzése – „javaslom a szarkofágot” – össze is foglalja a kései Woody Allen-munkák poétikáját. Jelen mozi úgy bújtatja, rejtegeti New Yorkot, ahogyan Gatsby próbál meglógni az autoritás kényszere elől, és mindennek a lehangoló klimaxa az a borzasztó ötlet, ami Gatsby anyjának múltját hivatott föltárni. Az egykori kurva kiszimatolja a „suskust” (idézet a hihetetlenül maníros és tetszelgő magyar szinkronból – eredetiben természetesen élvezhetőbbek a dialógusok), és a pénzen vett autoritás óvó szarkofágja alatt prédikál társadalmi rangról.

A rangot azonban nem lehet megvásárolni, csak kiérdemelni, amire Gatsby láthatóan nem vágyik, és ennek demonstrálásaképp cinikusan szidja plutokratának bélyegzett felmenőit és azok barátait, akik a fenti elgondolással ellentétben az előkelőséggel társadalmi rangra tettek szert. A fiú mégis abban a környezetben érzi jól magát, amelyből minduntalan elvágyódik. A hangulati hátteret ezúttal főleg Errol Garner jazz-zongorista futamai, valamint néhány szomorkásabb bárzongora-darab adja, ami megidézi ugyan az ismerős Woody Allen-atmoszférát – a nyitó és záró kredit betűípusa is évtizedek óta ugyanaz –, a sztori azonban úgy kong e keserédes futamok alatt, hogy csak a kínos fészkelődés és vihogás marad. Amit egyébként az Ashleigh-t alakító Elle Fanning hűen reprezentál (hasonló karaktert hozott Drew Barrymore az Everyone Says I Love You című, a kilencvenes évek közepén készült Woody-moziban, csak sokkal meggyőzőbben – akkor történetesen épp a musical-forma tette idézőjelek közé a felső East Side-i történetet, nagyon helyesen és szellemesen), és amit Gatsby bátyjának menyasszonya produkál. A szóban forgó báty történetesen épp a vihogásra hivatkozva beszél szexuális vágyának megszűnéséről leendő felesége iránt, ami ugyancsak tökéletes allegóriája az Esős napnak a Woody Allen-repertoárban.

Ami a filmbéli híres rendezőt, Roland Pollardot (Liev Schreiber) illeti, deprimált kivonulása az utolsó vágás utáni szakmai vetítésről, valamint summázata saját új mozijáról – „egzisztencialista szarkupac” („exitencialist stemaing shitpile”), amelytől szó szerint, „fizikailag rosszul van” – jól tükrözi Allen filmjének teljesítményét. Nehéz nem arra gondolni, hogy a momentum tudatos kiszólás. Máskülönben a rendezők és filmcsillagok, de még a feltörekvő naiva sem képesek egyébre, mint vélt vagy valós bájaikat és hírnevüket latba vetve alkalmi szexre hajtani. Ugyanolyan kurvák, mint akikről a magát a felső tízezerbe pozicionáló egykori prosti prédikál elítélőleg, és akiknek az úgynevezett művészet iránti elfogultsága és elfogódottsága minimum kétséges. (Az ennek kigúnyolásából fakadó humorfaktor teljesítőképessége szintén erősen korlátozott. A korábban fanyar és jó humorú Allen ezúttal többnyire elegendőnek érezte, hogy a megszokott neurotikus allűrök bemutatása és kifigurázása mellett olyan poénok uralják a terepet, mint hogy a felláció remek bár micvá- vagy hanukaajándék volna.)

Roland forgatókönyvírója, Davidoff – a mindig kiváló Jude Law rutinszerű alakítása – hiába érvel amellett, hogy amiről filmkészítés címén szó van, az egy „folyamat”, a középszerűségét italba fojtó filmművész ezen a ponton kivonul a próbavetítésről (és kvázi az általálunk nézett filmből), magára hagyva a képzetlen Ashleigh-t, akinek természetesen tetszik a levetített változat. Egy kanyarral később azonban már nem az alkotás az érdekes Davidoff számára, hanem hűtlen felesége, akivel, ha már lebukott, rögvest jelenetet is rendez az utcasarkon. Ashleigh jellemzően annyit fog föl a felhajtásból, amennyit a Liebsitz névnek – a hűtlen feleség szeretőjének – a Stierlitz névvel való fölcserélése sugall. A rendező egzisztenciális válsága pedig egy mélyen lehangoló pick-up line-ra van kifuttatva később, ahol szinte már a néző érzi magát kínosan.

Woody Allen ezredforduló utáni munkáinak kritikai recepciója meglehetősen vegyes. Európai turisztikai filmjei közt a maga módján akadt értékelhető (Éjfélkor Párizsban; Vicky Cristina Barcelona), New York azonban elvileg mindenestül az ő terepe, és ezt például a hasonló játékidejű 2003-as Anything Else okosan, a derűt és a szomorúságot a korábbi alkotásokhoz méltóbb módon, az aktuális politikai hangulat finom érzékeltetését sem megspórolva bizonyította – igaz, jobb színészekkel: Christina Riccivel, a meglepő mód remek Jason Biggsszel vagy épp Danny DeVitóval, és persze magával az idősödő mesterrel. Filmjeinek többségében, így a nagy New York triászban (Annie Hall, Manhattan, Hannah és nővérei) a protagonista főhősök változáson mennek keresztül, miközben lépteik és útjuk nyomán megelevenedik a város rizóma-szőttese, hogy a végén ilyen-olyan belátásokkal gazdagodva, döntések meghozatalával és konzekvenciák levonásával úgy jussanak vissza egy kezdeti, kontemplatív állapotba – jellemzően a bárzongorás atmoszférát megváltozott kontextusban ismét előhíva, annak immár új vonatkozásokat kölcsönözve –, hogy világossá váljék, nemcsak ők, de maga New York City is „beszélt” a film játékideje alatt.

Ehhez képest az Esős nap zárlatában a Central Park-i hintó jelképezte „merő, tömény giccs” a vidéki lány turisztikai lenyűgözésének egyik olcsó eszközévé avanzsál, és ezeket a pillanatokat választja Gatsby, hogy úgymond felismerve az esős nap és a külön töltött idő következményeit, faképnél hagyja barátnőjét, és a metropolisz hívó szavára hivatkozva felszívódjon. Visszaküldi a lányt a vidéki egyetemre, de azért a kezébe nyom egy köteg pénzt búcsúzóul. Íme az egzisztencialista komikum, valamint a csalfaságra adott pillanatokban kaphatónak tűnő leány korlátozott horizontjára adott revans. Ki-ki eldöntheti, boldog-e ezzel a paradigmával.

(A film legálisan megnézhető itt, eredeti nyelven.)

A film adatlapja a Mafabon

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket