dunszt.sk

kultmag

Résre tárt ajtók

„Le Puyben megnéztük a katedrálist. Sétáltunk a kolostor kerengőjében, majd Zádort hátrahagyva bementünk a sekrestyébe, ahol meglepetésre egy csodálatos flamand szent családot láttunk a falon; József almát hámozott a kisdednek. Az úgynevezett Flémalle-i Mesternek vagy körének képe volt ez. Lelkendezve kirohantunk, hogy Zádor is jöjjön, de ő mereven elzárkózott. Nem akart a XII. századból a XV-be átugrani. Nem voltam rest, a helyhez is illett, letérdeltem, úgy kérleltem. De ő hajthatatlan volt.” (245.)

Nem tudom elképzelni, ahogy Radnóti Sándor letérdel. Talán azért sem, amit ő maga mond az öltözködéséről a Litera-interjúban (23.), talán azért, mert mindig is egyetemi professzornak, hatalmas tudású embernek tartottam, és mert a Holmi rangos Figyelő-rovatának szerkesztője volt huszonöt évig. De hát éppen erre jók az efféle emlékezések: papucsban láthatod, akiről nem is hiszed, hogy papucsba bújik.

Már kétszer írtam arról a tárcasorozatról, amelyet az ÉS-ben közölt, és nem szeretném minden állításomat megismételni, noha bizonyára részben elkerülhetetlen lesz, hiszen a könyv kevés újdonságot tartalmaz, és a Facebook „Ivan Karamazov” idővonalán, illetve a Korunk 2019/9-es számában Egy kritikus emlékei címmel publikált kisesszéim megállapításai olykor visszatérhetnek.

Ki előtt térdel le Radnóti? Tordai Zádor előtt, egy kiránduláson, egy festmény érdekében. Egy olyan ember előtt tehát, akit tisztel, és egy olyan alkalommal, amikor eleve lazábbak, nyitottabbak, próteuszibbak vagyunk. A gesztus sokat elmond egy polgári tradícióval rendelkező, esztétává vált úr rugalmasságáról.

Honnan tudok a tradíciókról? Egyrészt az informális oralitásból: ha a Holmiról beszélgettünk, Radnóti is előkerült, és akadt, aki tudta, hogy váradi zsidó családból származik – nevüket, a Rechtet most jegyeztem meg. Másrészt abból, amire ez a „most” vonatkozik: a Komolyan vettem az íróasztalomat című beszélgetésből, mely ennek a kötetnek a nagy hozadéka, bár ezt is olvastam korábban a Litera Nagyvizit rovatában.

Az íróasztal is ennek a tradíciónak a jelképe többek között. Annak, hogy nyugodtan lehet dolgozni, kutatni, könyveket felhalmozni, papírokat tologatni, szerkeszteni és lektorálni. Az íróasztal helye nem kérdéses, hiszen minden polgári lakásban lennie kell egynek, mint ahogy mindenki jó iskolákba jár és nyelveket tanul. Az íróasztal a csendesség helye, egyfajta bástya a világ zavaró dolgai ellen. De ne higgyük, hogy Radnóti nem nézett ki a kéziratai mögül: több helyen említi ellenzéki dolgait, nyilatkozatokat, aláírásokat és beszélgetéseket. Mégis, a Kádár-korban az íróasztal többé-kevésbé zavartalanul működhetett. Ilyen értelemben kissé meglepő, hogy a könyv a Tények és tanúk sorozatban jelent meg: azok a kötetek, amelyeket baráti körömben a legnagyobb tisztelet és szeretet övez, mind olyanoktól származnak, akik iszonyú időkben vezettek naplót, vagy azokról a korokról mesélnek, legyen szó akár Karig Sáráról, akár Heltai Jenőről. De a Kádár-kor sem volt fenékig tejfel, és hogy miképpen nem volt az, azt ezekből az emlékdarabkákból is meg lehet tudni.

„Malignus”, „képességes”, „angazsált” – Radnóti bizonyos szavai azt a távolságtartást közvetítik, amely érzésem szerint jobban megmagyarázza, hogy „sosem fogok memoárt írni”, mint ahogy ő maga. Igaz, a szerző is utal erre, amikor azt mondja, olyan alakokra gondolt, „akiket ismertem, és akiknek portréjával megpróbálkozhatom – mindenesetre elkerülve, hogy ’Nagy árnyakról bizalmasan’ beszéljek (ez is könyvcím, a csodálatos Tersánszky Józsi Jenőé).” (5.) Korábban említette Eötvös Károly kötetét, és a későbbiekben Bálint Endréére utal. A kultúra, az íróasztal fedezékébe húzódik most is, amikor kijelenti: „Így aztán: sohasem fogok memoárt írni, de valami, ami mégis összegez valamit, amit semmiképpen sem szeretnék összegezni, összeállt.” (6.)

Érdekes vonakodás ez az elemzéstől egy olyan ember esetében, aki egész életében elemzett. Talán ezért is óvakodik tőle: tisztában van a kockázatával. Meg aztán, eddig mindig mást elemzett, és noha minden értelmezésben ott az értelmező, egy ennyire személyes vallomás mégis különbözik az eddigiektől.

Felfigyeltem az Ady-idézetek sokaságára. Jómagam egyetlen Ady-tanulmányt ismerek Radnótitól, az „…aki mást akar, mint mi most van” címűt a Mi az, hogy beszélgetés?-ből, és végső soron ez is Latinovits Ady-estjéről szól, nem „tisztán” Adyról, részben meglepett hát a költő előfordulási indexe. Azért csak részben, mert Csoóri-tanulmányából emlékeztem az idézetre: „Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer / Hét mértföldes csizmájú hős, derék / Királyfi, ki szabad mellel elindult / És, himm-hámm, elnyelték a mesék.” Ez a kötet azonban tele van Adyval, ezzel a keserű lángésszel, minduntalan belé ütközünk, amíg be nem látjuk, hogy minden taszító gesztusa ellenére valóban sok mindent pontosan megérzett. Ebből következtethetünk, talán tévesen, az emlékmozaikok szerzőjének arra a vágyára, hogy lehetőség szerint pontosan lásson. Nem kétséges, mennyire nehéz vállalkozás ez akkor, amikor magunkról beszélünk.

Érdekes, hogy színészek, rendezők és zeneszerzők például nem fordulnak elő, holott egy ilyen régi pesti embernek bizonyára vannak-voltak kapcsolatai velük. Talán az ő próteuszi vagy misztikus alkatuk nem elég megközelíthető Radnóti számára.

Ennek fényében úgy is lehet érteni, hogy Radnóti Sándor azért nem akar memoárt írni, mert életében sokkal többen jelentek meg, mint akikről írt, és a róluk szóló emlékeket nehezebb lenne féken tartani, megszelídíteni.

Ebben a következtetésemben egy-egy tárca zárása is támogat, amely mintha csak azért lenne éppen úgy, mert a szerző nem akar mindent megmutatni. Igaz, a szövegek az ÉS-be készültek, megszabott terjedelemmel, de hát senki sem akadályozta volna meg, hogy könyvben másként mutassanak. Ugyanezt érzem annak az interjúbeli kijelentésnek a kapcsán, miszerint „túltettem magam rajta”, mármint a Holmi megszűnésén (41.). Huszonöt jó éven nem teszi túl magát az ember olyan könnyen. Ha csak „Pali gyönyörű baritonja” (205. – természetesen Réz Pál hangjáról van szó) felidéződik benne, máris egy lelki bozótosban bolyong.

Félreértés ne essék: minden arról vall, hogy Radnóti milyen, és ennek a kötetnek éppen ez a célja. Nem szeretnék, nem is tudnék másféle emlékezéseket kipréselni belőle. Mindössze felhívom a figyelmet néhány zárt ajtóra. De mint mindig, itt is az a helyzet, hogy a megnyílt ajtók talán éppen a zártak miatt tárnak fel előttünk annyi mindent, és úgy, ahogy.

Olykor kíméletlenül: Kertész Imre esetében például, aki Rézt és őt egyaránt megsértette. „Nemzetközi sikerének növekedésével Kertész inkognitójának új formája a nagyképűség lett, és a kritizálhatatlanság.” (152.) A Csoóri-emlékezésben érzésem szerint sokkal több a szeretet, mint ebben, de hát érthető, ha Kertész könyvét, A végső kocsmát elolvassuk. Radnóti azonban még ekkor is így ír: „Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolnia kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez.” (153.)

A kultúra: példák forrása, pontos meglátások könyvtára, okos jellemzések lerakata, az élet óvó közege. „A mindennapi életben való csetlés-botlásában a szárnyaló költő földi gyámoltalanságának nagy szimbólumára, az albatroszra hasonlított, de olyan albatroszra, aki olvasta Baudelaire Albatroszát” – írja (200.). Mint Pilinszkyre, Radnótira is visszahat mindaz, amiben felnőtt és amiben érlelte magát, megkönnyíti számára a tájékozódást, hiszen szervesen belé épült.

Az egyetlen élő ember: Soros György. Mindenki meghalt, köztük mindazok, akiknek Radnóti gyönyörű barátság-esszéjét ajánlotta (A barátság filozófiája, Holmi, 2013. november), Balassa Péter és Könczöl Csaba például, s akik közé immár Heller Ágnest is odasorolhatja. Ez nyilván egyrészt a mindenkori mecénásnak szól, aki (ismét) a kultúrát támogatta, bár a szövegben olvashatunk arról is, hogyan hárította el Soros a szerző egyik személyes kérését – a támogatást nem baráti apanázsként fogta fel. Másrészt a mai cinikus magyar hatalomnak szóló célzás, hiszen szó van benne a FIDESZ teljes vezérkaráról mint a Soros Alapítvány kedvezményezettjeiről, és Orbán Viktorról mint a lieblingjéről.

Radnóti többnyire visszafogott. Amikor egyetlenegyszer mégis kizökken a nyugalmából, az olvasó mély ellenszenvet gyaníthat. Király Istvánról szólva szembeállítja Ortutay Gyulával, akiről ezt mondja: „…Ortutay a kanti ’Suchtok’ mindhármával jó ismeretségben volt, a hatalomvággyal, a bírvággyal és a kéjvággyal. Magyarán ácsingózott a címek, rangok és az azokkal összefüggő lehetőségek iránt, nem volt érzéketlen a nagy és jó autók, és minden más privilegizált kényelem iránt, s szeretett baszni.” (158.) Ez az egyetlen mondatzárás jól jelzi, mennyire utálta azt a tipikus figurát, akire máskor is többször utalt, például a Nádas-esszékről szóló bírálatában (Erotikus kísérletek. Holmi, 1996/9) vagy az itt közölt interjúban, és mennyire azokat a nőket, akik – nyilván nem ingyen – tárgyként tekintettek önmagukra. És utálja továbbra is, hiszen mindig van lehetőség a hatalomhoz dörgölődzni – de azért közben nem árt nagy és egyedi családokat-barátokat emlegetni (Ortutay Radnóti Miklóst) –, aztán a megdőltekor szembefordulni vele.

Nő kevés van: a harminchat portréból mindössze hat szól róluk, igaz, köztük a két Ágnesről is, Hellerről és Nemes Nagyról. Be kell látnunk, hogy Radnóti Sándor egy olyan kornak a tanúja, amelyben a nők többnyire pusztán figyelték, mit is tesznek a férfiak, mert nem lehettek ott, ahol a dolgok eldőltek. Olyan kor volt ez, mely ebből a szempontból talán Kertész Imre második feleségének alakjában jelenik meg a legjobban: „Magdi szeretetre méltó asszony volt, az a típus, aki mindig a hozzá tartozó férfi véleményét hangoztatja.” (150.) Annál csodálatosabb, hogy akadt, aki kívül került ezen a látásmódon, ha nagy árat fizetett is érte. Számomra leginkább Tanay Magda sorsa jelképezi a részben máig tartó asszonysorsot: Szerb Antal egyik nagy szerelme, akinek azonban csak levelekben lehetett erotikus köze a férfihoz. Magyartanár lett belőle, és 1965-ben feldúlt idegekkel vetett véget az életének. Nem szeretnék közvetlen kapcsolatot teremteni távoli történések között, csak annyit jegyzek meg, hogy egy patriarchátusban egy férfi valószínűleg könnyebben túllép a szerelmi beteljesületlenségen, és könnyebben lép tovább.

Ez tehát mind a Sosem fogok memoárt írni – és még sokkal több is, változatos, szép könyv, amely a felkavarót a rendbe rejti. Hogy a szerző egyik kedves korszakával szóljak: klasszikus.

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni. Magvető, Budapest, 2019