A Néni és a leányok meséje testamentuma

Tetszik vagy sem: a folytatások és a sorozatok korát éljük. Nemcsak arra gondolok, hogy sohasem volt annyi színvonalas filmsorozat, mint ma (ámbár témánk szempontájból ez sem mellékes), hanem arra is, hogy lassan alig akad olyan, sikeresnek mondható könyv vagy film, amelynek ne készülne el a folytatása (majd a folytatás folytatása). Ennek azonban megvan a maga árnyoldala. Hollywood már egy ideje a folytatásokból él, ami sok esetben a régi ötletek újrahasznosítását jelenti: franchise-okat épít és bővít, miközben erősen támaszkodik a nosztalgiafaktorra (van új Star Wars, Terminator, Jumanji, Alien, és még hosszan sorolhatnám). Ugyanennek a jelenségnek egy másik vonatkozása figyelhető meg az angolszász populáris könyvpiacon. Ha csupán a manapság nagy népszerűségnek örvendő fantasyt vesszük, azt láthatjuk, hogy hova tovább nem találni önmagában megálló (standalone) fantasy-regényt; ma már jóformán csak fantasy-sorozatok vannak (de hasonló elmondható a krimiről és részben a science fictionről is). Nem kell közgazdász diplomával rendelkeznünk ahhoz, hogy lássuk: mindez elsősorban piaci okokra vezethető vissza.

Ezek után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon miért dönt úgy egy író (akit egyébként nem lehet azzal vádolni, hogy köze lenne Hollywoodhoz vagy a fantasy-iparhoz), hogy harmincöt év elteltével ír folytatást egy olyan regényéhez, amelyből néhány éve sikeres sorozat is készült (sőt, azóta elkészült a sorozat kevésbé sikeres folytatása is). Azok az olvasók, akik a mai folytatáskényszer és sorozatdömping hatására váltak szkeptikussá mindenféle folytatást illetően, joggal tehették fel a kérdést: mi szükség van egy olyan könyv második részére, amely önmagában is tökéletesen megállja a helyét? A Testamentumok utószavában (köszönetnyilvánításában) erre maga Margaret Atwood adja meg a választ: „a Testamentumok egy része már megszületett elődje, A Szolgálólány meséje olvasóinak gondolataiban, akik folyton arról kérdeztek, mi történt a regény befejezése után. Harmincöt év hosszú idő arra, hogy az ember átgondolja a lehetséges válaszokat, és ezek a válaszok idővel megváltoztak, mivel maga a társadalom is megváltozott, és a lehetségesből hétköznapi tény lett.” (610.)

Ez a magyarázat teljes mértékben érthető és elfogadható: az író felelősséggel tartozik az olvasóinak, és ez azt is magában foglalhatja, hogy – az olvasói igényekre adott válaszként – a folytatás mellett dönt. És igen, valóban megváltozott a világ, bár talán nem annyira egyértelmű, hogy milyen irányban. A kérdés már csak az, hogy a Testamentumok mit tesz hozzá A Szolgálólány meséjének történetéhez és világához.

Kezdjük a történettel. Először is megállapíthatjuk, hogy A Szolgálólány meséje 2 (sok helyen így reklámozzák a könyvet) valójában már nem a Szolgálólány (Fredé) meséje (legfeljebb csak közvetve), hanem három másik nőé, akik valamiképpen mind kapcsolódnak Fredéhez. A regény cselekménye három szálon fut: az első részben megismert Lydia néni és két fiatal hölgy (az egyikük Gileádban él, a másikuk Kanadában) maguk mesélik el saját történetüket, amelyek – a regény konvencióinak megfelelően – a végén összekapcsolódnak. A Szolgálóny meséjével ellentétben tehát nem egy, hanem három történetet kapunk, amelyek – Fredééhez hasonlóan – feljegyzésekként maradtak fenn, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Fredé történetét egy hangfelvétel alapján jegyezték le, míg a Testamentumok elbeszélői saját kéziratuk implicit szerzőiként jelennek meg. Vagyis a közvetítettség – és ezen keresztül a fikcionalitás (vajon minden úgy történt-e, ahogyan a feljegyzésekben olvashatjuk?) – kérdése kevésbé hangsúlyos, mint az előző részben.

Ahogyan a cím is jelzi: a mese itt már nem annyira mese („a lehetségesből hétköznapi tény lett”), mint inkább testamentum.

Mindhárom kézirat új szempontokat érvényesít a korábbiakhoz képest. Az egyikből megtudhatjuk, hogyan élt Gileádban egy fiatal nő, aki saját hazájában nem feltétlenül az elnyomó rendszert látta, hanem elsősorban az otthont. A másik kézirat elbeszélője a gileádi rezsimre kívülről tekint, miközben azzal kell szembesülnie, hogy végső soron nem tartható fenn a kívülálló biztonságos pozíciója egy elnyomó rendszerrel szemben. Gileád bűne nem csupán a gileádiakra tartozik. Mindehhez pedig megkapjuk A Szolgálólány meséjében megismert félelmetes Lydia néni háttértörténetét. Hármójuk közül kétségkívül Lydia néni karaktere a legösszetettebb, így nem meglepő, hogy az ő története veti fel a legtöbb kérdést. Rajta keresztül betekintést nyerünk abba, hogyan lesz egy tisztességes bírónőből a rendszert kiszolgáló és a környezetét rettegésben tartó Néni, de azt is láthatjuk, hogyan épül fel Gileád hatalmi rendszere. Irodalmi szempontból is az ő történetszála bizonyult (legalábbis számomra) a legélvezetesebbnek. Lydia néni ironikus (és helyenként cinikus) elbeszélésmódja révén Atwoodnak valóban sikerült belülről bemutatnia egy elnyomó rendszer működését. A maga módján rendkívül szórakoztató, ahogy Lydia néni a többieket manipulálja, miközben saját magára is képes kívülről tekinteni, ami – akárhogy is vesszük – rokonszenvessé teszi őt. Elbeszélése során minden kétséget kizáróan kirajzoldik a szörny emberi arca, jelentsen ez bármit is. Bár Atwood nem menti fel őt (nem is lehet), de rámutat: az embertelen rezsimeket is emberek működtetik.

A történet mellett a világ is bővül. Természetesen a Testamentumokban is szerepelnek Szolgálólányok, de ezúttal kívülről, mások szemszögéből látjuk őket, ami lehetőséget teremt arra, hogy kiegészítsük a róluk korábban kialakított képünket. Rajtuk kívül nagyobb teret kapnak a Nénik, valamint a Gyöngyleányok, de sokat megtudhatunk a gileádi társadalom felépítéséről és működéséről is. Ugyanakkor néhány dologgal kapcsolatban hiányérzetünk támadhat. Mivel a cselekmény jelentős része egyetlen helyszínen – Ardua Hallban – játszódik, ezért olyan érzésünk lehet, mintha Gileád csupán egyetlen város lenne. Nem sokat tudunk meg arról, milyen az élet Ardua Hallon kívül, és A Szolgálólány meséjéből ismert telepekről sem esik szó. Ezenkívül a Testamentumok Gileádja valamivel zártabbnak tűnik a korábbiakhoz képest. Itt nehezen képzelhető el, hogy egyszer csak japán turisták bukkannak fel a semmiből, mint annak idején A Szolgálólány meséjében. Persze mindez azzal is magyarázható, hogy eltelt némi idő, és Gileád immár egy másik korszakába lépett.

A történelmi távlat kérdését egyébként tematizálja is a regény, mégpedig a könyv utolsó fejezetében, amely – A Szolgálólány meséjéhez hasonlóan – ezúttal is a regénybeli eseményeket majdnem kétszáz évvel követő Gileádisztikai Szimpózium anyagát közli. A távoli jövőből – egészen pontosan 2197-ből – nézve Gileád már csupán történelem, az akkor élt emberek szenvedései már elhalványultak, sorsuk a történész számára csupán tanulmányozható anyag. Azaz nem teljesen. A regény utolsó gesztusa mégis az emberi küzdelem és kitartás fontosságát hangsúlyozza. A Szolgálólány meséje alapján készült televíziós sorozatot dicsérve Margaret Atwood kiemelte, hogy a sorozat készítői hűek maradtak a regény szelleméhez: semmi olyan nem szerepel benne, aminek ne lenne történelmi előzménye. Ugyanez elmondható a Testamentumokról is, azzal kiegészítve, hogy nemcsak a történelemről árul el sokat, hanem a jelenkorról is. Ma, amikor divat lett vallásokat populista ideológiák eszközeként használni, a regény mondanivalója aktuálisabb, mint valaha.

A Testamentumok egyszerre felkavaró és megnyugtató könyv. Felkavaró, mert – akácsak A Szolgálólány meséje – kíméletlenül mutatja be egy zsarnoki rendszer működését. Ugyanakkor megnyugtató is, mert azt sugallja: előbb-utóbb minden diktatúra összeomlik. Ahogyan maga a szerző mondja: „A totalitárius rendszerek felmorzsolódhatnak belülről, mivel nem tarják be az ígéreteket, amelyek hatalomra segítették őket; indulhat ellenük külső támadás; illetve bekövetkezhet egyszerre mindkettő. Nincs csalhatatlan recept, mivel a történelemben igen kevés a szükségszerűség.” (611.) Ha van a regénynek tanulsága, akkor az éppen az, hogy a totalitárius rendszerek bukásra vannak ítélve, de az már az egyén felelősségvállalásán múlik, hogy ez a bukás korábban vagy később következik-e be.

Margaret Atwood: Testamentumok. Fordította Csonka Ágnes. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019