„Ha elvesznek még több pénzt, akkor még több előadást csinálok”

Mi egy zsidó színház feladata? Milyen értékeket kell közvetítenie? Mit vár el tőle a szakma és a néző? Egyáltalán: mit várnak el ők saját maguktól? – Borgula Andrással, a Gólem Színház művészeti igazgatójával beszélgettünk.

Mint az ország egyetlen zsidó színháza, mit gondolsz, mi a kötelességetek, feladatotok?

Több fontos feladatunk is van, ezeket megalakulásunkkor le is fektettük az alapító okiratban. Az egyik legfontosabb, hogy a zsidó színház úgy tud beszélni a zsidókról, ahogy egyetlen másik színház sem, hiszen nem fogják ránk sütni, hogy antiszemiták vagyunk. Éppen ezért kell úgy beszélnünk a zsidó közösség problémáiról, sötét oldalairól, ahogyan mondjuk a magyar történelem szennyeséről kellene például a Nemzeti Színháznak. Emellett mindig is célunk volt, hogy azt a fajta zsidóábrázolást, ami Magyarországon a második világháború után kialakult, vagyis hogy a zsidó egyenlő az áldozattal, kimozdítsuk ebből a holtpontból. Érthető, hogy miért alakult ez ki így, de azt gondolom, hogy itt az ideje a továbblépésnek. Nem a felejtésnek, de annyiféle zsidó és annyiféle zsidótörténet van, hogy nem lehet mindig csak az áldozati narratívát elmesélni. A harmadik fontos missziónk, hogy társadalmi párbeszédet folytassunk a különböző csoportok között, hogy a többségi és a kisebbségi társadalom között megrekedt kommunikációt kimozdítsuk a kátyúból. Mindezek mellett természetesen a zsidó színház is ugyanazokról a témákról beszél, mint bármelyik másik színház: az életről, a halálról, a barátságról, a szerelemről. Persze hiszünk abban, hogy van egy zsidó látásmód, és ezeket a témákat lehet egy zsidó szemüvegen keresztül szemlélni, így ha egy Rómeó és Júlia-féle szerelmi kapcsolatot nézünk, akkor abból nálunk az Ismerős történet című előadás lesz.

Érezted már azt, hogy az előadásaitokat nem feltétlenül esztétikai alapon ítélik meg pusztán azért, mert zsidó színházként hirdetitek magatokat?

Igen, és ezért hihetetlenül nagy felelőssége lenne az újságíróknak, kritikusoknak, hogy ellátogassanak ezekre a helyekre, még akkor is, ha esetleg úgy gondolják, hogy itt művészetileg nem folyik olyan magas színvonalú munka. Egyébként mi azt gondoljuk, hogy színvonalas, szórakoztató, elgondolkoztató, néha kifejezetten provokatív előadásokat csinálunk, és ezt díjak és elismerések is alátámasztják.  A kritikusainkkal szemben nekünk pedig az a felelősségünk, hogy ne sértődjünk meg, ha azt mondják, hogy srácok, itt azért még kell dolgozni bizonyos dolgokon. Attól, hogy valakinek nem tetszik az előadásunk, ő még nem lesz antiszemita, egy előadás lehet alacsony színvonalú, és ez nem a mi zsidóságunkat degradálja. Én mindig is művészszínházat szerettem volna csinálni, úgyhogy ha jön hozzánk egy kritikus, elvárom, hogy őszintén elmondja a véleményét. Nem úgy, hogy ahhoz képest, hogy zsidó volt, jó vagy rossz, ez nem egy viszonyítási alap.

A VII. kerületi önkormányzattal sikerült megállapodni arról, hogy itt kapjon állandó játszóhelyet a Gólem Színház. A mostani finanszírozási helyzetben azért bátorság ezt bevállalni.

Igen, ráadásul, hogy árnyaljam a képet, nem egy épületet, hanem egy épületrészt kaptunk, amit tíz évig üzemeltethetünk egy közszolgáltatási szerződés keretében. Tehát a közt kell szolgálnunk, ami azért nem egy különleges feladat színházként, ezért térítésmentesen használhatjuk a teret, de rendbe is kell azt hoznunk, ami rögtön száz millió forint nagyságrendű költséget jelent, az üzemeltetésről nem is beszélve. Nem könnyű feladat ez ma senkinek, vagy legalábbis a színházi szféra bizonyos részének. De ne legyünk álszentek, régen is hasonlóak voltak a pénzosztási dinamikák, voltak olyan kivételezett színházak, amelyek aránytalanul nagyobb támogatáshoz jutottak, mint a többiek. Nagyra értékelem például a Krétakör munkáját, de azért volt olyan pályázat, amikor 100 millió támogatást kapott a kormánytól, ez hasonló típusú színházaknak elképzelhetetlen volt. Aztán volt, amikor ez lecsökkent 3 millióra és akkor Schilling Árpád széttépte a szerződést, joggal. A lényeg, hogy a kormányzat mindig kedvez egy-egy kultúrának, csak a mostani nem nekünk, ráadásul nagyon nyíltan és pökhendin csinálja. A Gólemet azért régen sem támogatta túlságosan sem a politika, sem a zsidó közösség, ezért hamar rá kellett jönnünk, hogyan leszünk önfenntartók, úgyhogy mi ezt a modellt fogjuk kiszélesíteni egy teljes épületrészre. Izgalmas lesz, hogy képes-e egyáltalán eltartani magát egy ilyen hely. Talán ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a Stúdió K-t követjük, ahol nincs külön színész, műszak, kiszolgáló személyzet, hanem van egy csapat, és mindent az a csapat csinál. Egy ilyen közösség kialakításán dolgozunk éppen, ez lesz mindennek a kulcsa. Persze az is kérdés, hogy mire hajlandók a csapattársak, mert itt nem pusztán arról van szó, hogy megérkeznek 6-ra a színházba, és 7-kor a színpadra lépnek. Szerencsére eddig jók a tapasztalataink, a színészek szerves részei akarnak lenni a munkának.

Mi az a szellemiség, ami érdekel téged a színházban, akár mint néző, akár mint alkotó?

Nézőként én is a katarzist keresem, hogy valami iszonyatosan mellbe vágjon, és azt érezzem, hogy változtatnom kell valamin: vagy magamon, vagy a világon. Mint alkotó, a Gólem Színházban abszolút a zsidó hagyomány értékrendje szerint dolgozom, és megpróbálok egy nagyon demokratikus színházat csinálni. Ez nem egyszerű feladat Magyarországon, hiszen a színészek is ahhoz vannak hozzászokva, hogy megmondja nekik a rendező, mikor honnan jönnek be, mit csináljanak, és senki más ne szóljon bele. Nálam bárki, aki bent ül a próbateremben, beleszólhat. Ez lehet a színész, az asszisztens, a tervező, és a többi. Itt egy csapat dolgozik, és mindenkinek lehetnek hasznos meglátásai. Persze nekem nem kell feltétlenül mindenki szájíze szerint igazítani a dolgokon, de elég nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy meghallgassuk ezeket a véleményeket és fontolóra vegyük őket. Emellett fontos, hogy nálunk nagyon sok minden befelér, nem mondjuk azt, hogy mi csak szociális problémákkal foglalkozunk – persze ez is benne van bizonyos előadásunkban –, vagy hogy nyíltan közéleti színházat csinálunk, holott a Kiválasztottak elég erősen reflektál a mai közéleti diskurzusra, és hát az is tagadhatatlan, hogy a zsidóság így vagy úgy mindig része a magyarországi közéletnek. De nem csak egyfélék vagyunk, igyekszünk elkerülni azt, hogy egy címkével el lehessen intézni az előadásainkat. Sőt igyekszünk is megkapirgálni azt a hagyományos zsidó értékrendet, amiről már volt szó: nálunk lesznek melegek a színpadon, és lesznek olyan holokauszt-túlélők, akik egyébként borzasztó emberek. Ez is bele kell, hogy férjen.

Azt mondtad, hogy foglalkozni kell a szennyel is. Mire gondolsz pontosan?

A Kiválasztottak című előadásunk arról szól, hogy egy nap eltűnnek a zsidók, ez pedig jó alapötlet volt ahhoz, hogy a gyűlöletről beszéljünk, ami ma a társadalmat minden szinten átitatja. A politika folyamatosan azon dolgozik, hogy valakit mindig gyűlöljünk, mert akkor nem kell azzal foglalkozni, hogy hogyan is lehetne egy élhetőbb országot teremteni. Ráadásul ez a gyűlölet annyira fontos része az életünknek, hogy akkor is igyekszünk életben tartani, ha már nincs tárgya.  De ebben az előadásban megjelenik a másik oldal is: ha nincsenek antiszemiták, mivel fognak foglalkozni a zsidók egész nap? Én erre azt mondom, hogy kedves zsidó barátaim, mi lenne, ha nem az töltené ki az időtök 90 %-át, hogy sorjázzátok, ki utál titeket, hanem a történelmetekkel, a hagyományaitokkal, a vallásotokkal, a művészetetekkel törődnétek? Ez mind része az identitásunknak, nem szabad abba belesüllyedni, hogy éppen ki utál vagy ki szeret minket, nem lehet az, hogy folyton mások megítéléséhez viszonyítsuk magunkat, lennie kell egy bázisnak.

Mit gondolsz, van olyan dolog, amivel nem lehet viccelni?

Nem, mindennel lehet, pont azért, mert ez a feldolgozási folyamat része. Amikor azt mondják, hogy a holokauszttal nem lehet viccelni, több olyan példát tudok felhozni túlélők visszaemlékezéseiből, ami azt igazolja, hogy de, igenis lehet, sőt kell is. Az egyik fő problémája a magyar nemzeti színjátszásnak, hogy Trianonnal nem viccelünk, mert mindenki attól fél, hogy másnap jönnek, elkapják a kapualjban, és jól megverik. Persze fontos az ízlés, hiszen ez egy tengelyen való tánc, emberek élnek, akiknek ezek a traumák valódi fájdalmakat jelentenek, ezek pedig átöröklődnek a harmadik, negyedik, ötödik generációra is. De mindezt akkor is úgy kell megfognunk, hogy lehessen rajta nevetni, mert csak így tudjuk oldani a traumáinkat. 

Érzed azt, hogy megalakulásotok óta változott valamiben a társadalom, akihez szóltok, a közösség, amiről beszéltek?

Annyiban sikerült változtatni, hogy ma már nem kapja fel olyan nagyon senki a fejét, ha meghallja, hogy zsidószínház. Nem tudod elképzelni, hogy az elején mennyi megkeresésünk volt azzal, hogy ezt nem kéne csinálni, vagy legalábbis nem hangosan. Viszont, talán a mi munkánk hatására is, egy időben azt láttam, hogy elindult a zsidóábrázolásban egy lényeges változás, aztán jött a kultúrharc, a kormány pedig teljes testsúllyal rálépett a gázra, és megint visszafordult az egész. Ma már minden átitatódott politikával, minden arról szól, hogy ki hogyan viszonyul egyik vagy másik oldalhoz, pedig a szerelem, a család, a barátság nem oldal kérdése. Ahogyan a családon belüli erőszak, a nőkkel szembeni bánásmód sem, és a színháznak ezekről az alapproblémákról kellene beszélnie. Ugyanakkor, ha ma azt mondom, hogy ratifikálják már az isztambuli egyezményt, akkor azonnal rám sütik, hogy én biztos baloldali vagyok. Pedig lehet, hogy csak azt akarom, hogy ebben az országban nagyobb biztonságot kapjanak a nők. Változott a társadalom is, sokkal gyorsabban, mint ahogyan a szakma ezt le tudja követni, a magyar színház most vergődik abban, hogy reflektáljon-e az aktualitásokra, vagy csináljon inkább klasszikusokat, mert hiába mozgatja valami nagyon, mégis mindenki a túlélésért küzd.

Lehet ma úgy színházat csinálni, hogy ne legyen benne politika?

A színház, ahogy Pintér Béla fogalmazta, mindig ellenzéki vagy különben kurva unalmas. Én magam igyekszem az aktuálpolitikát kizárni a színházból, ezt kiélem a közéleti szerepléseimben. Az aktuálpolitika kakiban turkálás, és amikor az ember szent helyre lép be, akkor megmossa a kezét, és a színház egy ilyen hely. A nagypolitikáról persze lehet és kell is beszélni, például arról, hogy mi a kisebbségek, mi a nők helyzete.

Az megfordult már a fejedben, hogy szélmalomharc ma a színházcsinálás, és talán más irányba kellene továbbmenni?

Mindennap ezt gondolom a kávé előtt, aztán belépek a színházterembe, és az olyan, mint a kábszer. Akkor nem gondolkozik a napi hülyeségeken az ember, csak élvezi azt, aminek része lehet. Ugyanígy vagyok az előadásokkal is. Mindent magunk építünk, bontunk, működtetünk, ami fizikailag borzasztóan megterhelő feladat, és mindig azt gondolom, hogy kész, én már többet ezt nem csinálom. Aztán elkezdődik az előadás, és újra szerelembe esek a színházzal. És hát bennem egyébként van is egy olyan hiba, hogy nem tudok feladni semmit, inkább még erősebben nekifeszülök a problémának. Azért mondom, hogy hiba, mert az ember egy idő után mindenkivel harcol, azzal is, akivel nem kéne. De az van bennem, hogyha elvesznek még több pénzt, akkor még több előadást csinálok, ha elvesznek még több kedvet, én csak azért is még nagyobb lelkesedéssel fogok nekiállni feladatnak.