A csodák fedezete

Darvasi László az utóbbi csaknem három évtized egyik legtermékenyebb magyar prózaírója: ha a Szív Ernő-köteteket is számoljuk, 2012 óta minden évben legalább egy könyve megjelent, s korábban sem telt el három évnél több két könyve között. Miközben folyamatosan publikálja tárcáit egyszerre akár három-négy lapban, rendszeresen jelentkezik gyerekkönyvekkel és regényekkel is – korábbi két nagyregénye, A könnymutatványosok legendája (1999) és a Virágzabálók (2009) után 2016-ban jelent meg a Taligás, amelyet 2019 végén követett a legutóbbi, a Magyar sellő. E két utóbbi kötettel jelent meg az életműben a középregény műfaja, s e két könyv már csak ezért is szoros kapcsolatban áll egymással. Más is összeköti azonban őket: nyelvük, dramaturgiájuk, témaválasztásuk, narrációs mechanizmusaik.

Darvasi most is a történelemben kalandozik; az utóbbi években ez alól a stratégia alól az egyetlen kivétel a 2015-ös Isten. Haza. Csal. című novelláskötet volt, amely hangsúlyosan kortárs kérdéseket járt körbe (az életmű különösen emlékezetes pillanatait nyújtva). Amíg azonban a korábbi nagyregényekben kiemelt szerepe volt a konkrét történelmi háttérnek (a török háborúknak, illetve az 1848-as szabadságharc utáni magyarországi eseményeknek), a két középregény elhagyja ezt a hozzáállást, s – ahogy a Darvasi-novellákra jellemző – csak lágy pasztellszínekkel viszi fel a vászonra az adott kor hangulatát. A Taligás ugyan megcéloz konkrét történelmi eseményeket is (már a fülszöveg és egyéb más paratextusok is jelezték, hogy a könyv a 18. századi szegedi boszorkányperekkel foglalkozik), azokat végül nem tárgyalja részleteiben. A Magyar sellő pedig inkább a „lebegő idő” világát lakja be, s csak elejtett utalásokból enged rá következtetni, hol és mikor járunk. Ebből a szempontból talán még inkább a Darvasi-féle novellisztika eljárásmódjait követi, azokat nagy terjedelemben, széles hömpölygéssel vezetve elő.

Azok a Darvasi műveiből jól ismert motívumok, amelyek már A veinhageni rózsabokrok novelláiban felbukkantak, a Magyar sellőből sem hiányoznak: a csodák keszekusza panoptikumában járunk, ahol mindenkinek van olyan vonása, amire lehetetlen volna felkészülni. A szívvirágok, a kert, a csodalepkék, a furcsa szerelmek és az aberrált nemi viszonyok egyrészt ismerőssé teszik ezt a világot, másrészt viszont mindig szolgálnak meglepetésekkel. Darvasi szereplőihez itt is csikorgatóan abszurd (az egyik mottó Örkény Tótékjából való!) és fullasztóan nevetséges történetek kapcsolódnak: maga a magyar sellő története is ilyen. A sellő arctalan, s tulajdonképpen maga a képtelenség, hiszen „sellőnek lenni Magyarországon egyáltalán nem volt magától értetődő formája a létezésnek, szemben állt mindazzal, ami hihető, elgondolható, illetve kitalálható” (60.). Körülbelül mint Tertullianusnál: credo quia absurdum est, hiszem, mivel képtelenség – ezzel a kóddal olvashatjuk a könyvet.

A sellőt elviszik Magyarországról, egy német kisvárosba (mert ezek szerint azért Németországban sem nyüzsögnek a sellők…!), ám a kisváros urának, a meg nem nevezett grófnak nem sok öröme lelhet benne, mert eltűnik, mielőtt még láthatná. (Ezt a magyarsellő-motívumot Kleisttől kölcsönözte Darvasi – és Kleist nem csak emiatt fontos előképe a regénynek, ahogy arra még alább visszatérünk.) A nagy sellőkeresés tartja lázban a kisvárost, vagy legalábbis így szeretné a gróf úr, ám a többiek nem osztoznak ebben a vágyában. Talán csak az egy Jakab nevű fiút kivéve, aki tud egyet s mást a sellőről, amivel zavarba is ejti a gróf urat és szolgáit. A csodára ácsingózik Jakab is és mindenki a kisvárosban – ám ki tudja, mi is valójában a csoda? Talán „a csoda valóban a valóság kiegészítésére tett példátlan erőfeszítés, voltaképpen az anyag éppúgy önfeledt, mint önkényes lázadása, az idő múlásának megállítása vagy éppen átértékelése”? (31.) Vagy a szavakban rejlik a csoda? Mert a szavak „nagyon kicsik, fontosak, jelentéktelenek, hangosak, nem hallhatók, olyanok, akár a lepkék”? (40., kiemelés az eredetiben) A maga módján mindenki költő a Magyar sellőben: a tortúramester a kínzóeszközeivel írja a verseit, a gróf úr ürüléke a szívvirágokat táplálja, miközben ő maga közszemlére tett hímtaggal jár-kel a városban, Henrik intéző a seggberúgásokban leli meg a maga költészetét, és így tovább. A csodáknak is szükségük van azonban fedezetre, és itt jutunk el a Magyar sellőnek ahhoz a központi kérdéséhez, amely túlmutat a képtelen humorú jelenetek öncélúságán.

A csodát az anyag önfeledt vagy épp önkényes lázadásának leírni önmagában nem jelentene többet egy jól eltalált költői képnél – a Magyar sellőben azonban struktúra épül erre a gondolatra. Egy igazi kleisti lázadástörténet bontakozik ki, ugyanolyan elszánt és egyszerre elkeseredett, mint a magányos német romantikusnál, talán csak sokkal több naiv vággyal átitatva. (És itt kapunk választ arra is, miért éppen a romantika korába helyezte a szerző a cselekményt: egyrészt hódolat ez Kleist előtt, másrészt ehhez a lázadáshoz egy őrült naiv korra volt szükség.) A Magyar sellőben ugyanis a nyers szókimondás vegyül lépten-nyomon gyermeki ártatlansággal: mindenki egyszerre gügyög és káromkodik. Ebből aztán egy többszólamú nagyelőadás kerekedik – afféle oratórium (ugyanez a kifejezés, az oratórium a kötet harmadik mottója, amelynek a szerző „az imádság helye” jelentését adja meg). A regény nyelvének a zeneisége végig maga alá rendeli az epikus jelleget – a Magyar sellőnek nincs is könnyen összefoglalható története. Inkább jelenetek sorozatából áll össze, amely jelenetek a lázadás motívuma köré összpontosulnak. Ez a lázadás (amely a történetkékben leginkább a mindenható gróf úrral és szolgálóival szembeni összecsapásokban jelenítődik meg) adja a csodák fedezetét, és ez a lázadás mutatja a szöveg egyetlen lehetséges fedezetét is.

A szöveg azonban, mondjuk így, túl lett lázadva. A szerző által kitalált és megtervezett struktúra nem bírja el azt a dühöngést, amelyet rábocsátott, sokszor csak görnyedezik alatta, de egyes helyeken egészen összeroskad. Nem a terjedelem az oka, hiszen az egészen ökonomikus (200 oldal környékén marad), hanem valamiféle belső statikai problémák: az epikus elemek gyengesége, a stiláris váltások kiszámíthatósága, a feszültség elillanása. Egy ideig érdekes megoldásnak tűnik, hogy a párbeszédeket meg-megtöri egy dőlt betűs, agresszív káromkodás, a sokadik ilyen után azonban inkább unalmas. A felsorakoztatott motívumok sem tudnak végig ugyanolyan hatásfokon működni, a könyv végét meghatározó jegenyés történet például kifejezetten erőtlenül hat. Hiába tehát a jól felépített alapstruktúra, ha túl van pakolva – így épp a törékenysége az, ami előtérbe kerül. Emiatt a Magyar sellő érdekes színfoltja lesz ugyan Darvasi László életművének, annak csúcsait azonban (amelyeket leginkább a rövidpróza műfajában kell keresni) nem közelíti meg.

Darvasi László: Magyar sellő. Magvető, Budapest, 2019