dunszt.sk

kultmag

Lazarescu úr megint meghal

Hosszú idő után jelentkezett új filmmel az első Oscar-díjas magyar filmrendező, Szabó István, akinek legutóbbi, Az ajtó (2012) című Szabó Magda-adaptációjának egyenetlenségét és kiváltképpen CGI révén megrajzolt digitális égboltját finoman szólva sem övezte osztatlan elismerés. Az persze, hogy egy megbecsült alkotói életmű íve idős korban lehanyatlik, korántsem társtalan, hasonlóképpen fogadta visszaesésként a kritika Bacsó Péter, Mészáros Márta vagy a közép-európai színtéren Juraj Jakubisko és Jiří Menzel kései filmjeit. A Zárójelentés (2020) egyik tétje tehát az, hogy Szabó mennyiben tudta korrigálni korábbi filmjének baklövéseit, képes-e megközelíteni (vagy esetleg túlszárnyalni) klasszikus munkáinak színvonalát, hogy igazolja, esztétikailag és mondandójában továbbra is érdemes számolni vele. Nos, a kérdésre nem adható válasz egyszerű igenekkel vagy nemekkel, új filmje inkább a „nemigen” és az „is-is” kombinációjával ragadható meg.

Annak ellenére, hogy egy konkrét esetet, a saját ügynökmúltjára vonatkozó, dramaturgiailag nem is a legjobb ponton felvetett kérdést leszámítva filmje mellőzi az önéletrajzi részleteket, a Zárójelentés meglehetősen személyes dolgozat. Ebben az értelemben Szabó István folytatja korábbi filmjeinek szubjektív hangoltságát, mint amilyen a saját élményekből táplálkozó fiatalkori trilógia (Álmodozások kora, 1964; Apa, 1966; Szerelmesfilm, 1970), vagy az allegorikusabb, az értelmiség árulását középpontba állító Mephisto (1981) volt. A személyességet mutatja, hogy ezúttal maga felelt a forgatókönyvírásért is, ami azonban nem feltétlenül vált a film előnyére. Számos egyenetlenség, elnagyoltság és sablonosság tapasztalható az egyes jelenetekben és a filmdráma ívében.

Úgy tűnik, mintha Szabó egyfajta zárójelentésnek, utolsó munkának is szánta volna a filmjét, hogy rendezőként elbúcsúzzon közönségétől. Még egyszer igyekezett összegyűjteni maradandó értékű filmjeinek számos társalkotóját. Ezek sorában első helyen természetesen a Zárójelentés orvos főszereplőjét, Klaus Maria Brandauert, a világhírű „német trilógia” (Mephisto,1981, Redl ezredes, 1985; Hanussen, 1988) protagonistáit játszó osztrák színészt kell megemlíteni. Szabó újból együtt dolgozott számos filmjének operatőrével, Koltai Lajossal, epizódszerepet kapott első trilógiájának állandó főszereplője, Bálint András, az Édes Emma, drága Böbe (1992) tanárnője, Börcsök Enikő, a Bizalom (1980) ellenállóját játszó Andorai Péter, akinek ez volt az utolsó, de már itt is minimálisra korlátozódó szerepe, s aki a film premierjét nem érhette meg. A legpikánsabb szereposztást mégis a filmbeli Kristóf atyát játszó Eperjes Károly tudhatja magáénak, aki, hát fogalmazzunk úgy, nem feltétlenül ápol ellenséges viszonyt a jelenlegi magyar kormánnyal, miközben a film a Fidesz-kormány kőkemény vádirataként értelmezhető. Így aztán a nézőnek igencsak meg kell erőszakolnia magát, hogy egyes, az ő szájából elhangzó mondatoknak a néző ne szó szerinti, referenciális olvasatokat adjon. A jelenlegi politikai viszonyokkal szemben ugyanilyen dacos kiállásnak, sőt ellenálló tettnek tűnik a 2010 után minden értelemben partvonalra szorított Ráday Mihály nyúlfarknyi szerepe az operaházi portás alakjában.

Talán ez az egyik legnagyobb meglepetése Szabó István új filmjének, hogy milyen nyíltan, köntörfalazás nélkül áll bele a kortárs magyar politika kontextusába, és kommentálja azt. Nehéz analóg példát találni a kortárs magyar filmből, mely ilyen egyértelműen, stilizáció vagy parabolisztikus áttétel nélkül foglalkozik Orbán Viktor politikai rendszerével. Jóllehet Szabó összes filmje társadalmi és politikai reflexió, de mind vagy történelmi allegória vagy el van emelve az aktualitástól. Még a szintén Eperjessel forgatott Rokonok (2006) című adaptációja is szemérmes áthallásokkal fejezi ki a rendszerváltás utáni társadalom nepotizmusát és korrupcióját. A Zárójelentés ebből a szemszögből egy kisebb fajta fordulatnak tekinthető Szabó pályáján. Leginkább talán a Édes Emma, drága Böbe állítható párhuzamba vele, amely szintén egyértelmű utalásokkal, kortárs közegbe helyezve mutatta meg a rendszerváltás öngyilkosságba hajszolt értelmiségeinek zsákutcáját és a mérgező társadalmi-gazdasági kényszereket.

A Zárójelentés ügyesen egy kardinális kérdést, a magyar egészségügy problémáját állítja fókuszba, hogy tágabb értelemben társadalmi diagnózist, szorosabb értelemben pedig egyértelműen a 2010 után regnáló hatalom éles politikai kritikáját adja. Miközben a film címe többszörös allegória (utolsó film?, nemzethalál, politikai vádirat), orvosi szakkifejezésként referenciálisan, az (egészségügyi) valóságra vonatkoztatottan is olvasható. A film egy kórház bezárásának és egy orvos, Stephanus Iván (beszélő név!) nyugdíjazásának történeteként indul, de egy beteg társadalom diagnózisa lesz belőle. Nem nehéz felfedezni benne az egyértelmű utalásokat a NER-re. Az orvos elbocsátásának módjában az értelmiség tudatos ellehetetlenítése jelenik meg, a gyógyszer-, műszer- és orvoshiány a jelenlegi „világszínvonalú” magyar egészségügyre emlékeztet. A Stohl András által játszott önkormányzati vezető azokra a polgármesterekre hajaz, akik magukat földesúrnak gondolva jobbágyként, alattvalóként tekintenek a társadalom többi tagjára. Hasonlóan nem nehéz megtalálni az allúziót abban a korrupciós hálózatban, amely működésének következtében a vidékre száműzött orvosnak a rendelőből azért kell kiköltöznie, hogy szállodát építsenek a helyére. Az orvost lejárató, felülről terjesztett pletykákban és intrikákban az ellenségkép-gyártás és a bűnbakképzés mechanizmusa, a Stephanus doktor elleni karaktergyilkosságot elősegítő szórólapokban pedig a propagandagépezetté silányított lakájmédia gyűlöletkampánya fedezhető fel.

Így aztán a film nem is annyira rejtett politikai-társadalmi allegória vagy parabola, hanem a kortárs állapotokra könnyen lefordítható közéleti film, melynek célja, hogy ne csak reprezentálja tárgyát, hanem dühösen értékelje is azt. Ez a megközelítésmód – mely kifejezetten a film nagy ívű, bár kissé giccses zárójelenetében és az imperatívuszokban érhető tetten – meglepő hasonlóságot mutat az 1960-as évek „cselekvő filmjeivel”, noha a francia újhullámból táplálkozó Szabó-filmek részben éppen azok váteszi szerepével, patetikus hangvételével szemben jöttek létre. Szabó István filmnyelvi értelemben sohasem volt radikális újító (bár hatvanas évekbeli filmjeiben a francia hatások integrálása, a hetvenes évekbeli munkáiban pedig az asszociatív szerkezet formatörténetileg is jelentékeny), most viszont egy teljesen közérthető filmet kívánt alkotni, melynek utalásai nemcsak az értelmiség számára világosak.

A nyelvnek ez a leegyszerűsítése, a közérthetőség oltárán feláldozott esztétika szükségszerű feltétele annak, hogy a film betölthesse közéleti szerepét, és potenciálisan minél szélesebb réteg számára eljuttathassa üzenetét.

A film ezen „társadalmiasítására” – a közönségnek arra való buzdítására, hogy részt vegyen a társadalmi vélemények megalkotásban és a cselekvésben – a nemzetközi színtérből három analóg példa kínálkozik. Az egyik párhuzam az 1970-80-as évek fordulójának politikai turbulenciájában a lengyel filmművészettel, kifejezetten Andrzej Wajda akkori munkáival adódik. A márványember (Człowiek z marmuru, 1977) és A vasember (Człowiek z żelaza, 1981) kertelés nélkül foglalkozott az akkori lengyel társadalom alapkérdéseivel, és nemcsak megmutatták, hanem alakították is azt: a Szolidaritás mozgalom résztvevői lényegében saját magukat láthatták viszont a filmvásznon, így ezek az alkotások a maguk eszközeivel elő is mozdították a politikai cselekvést. Hasonlóan a politikai aktivizmus része a másik analógia, nevezetesen Mariana Čengel-Solčanská Emberrablás (Únos, 2017) című politikai thrillerfilmje, amely az 1990-es évekbeli szlovák politikai maffia színre vitelével kifejezetten gerjesztette a mečiari amnesztiák felülvizsgálata körüli parlamenti vitát. Azaz nemcsak reflektált a „sajnálatos eseményekre”, de cselekvő módon részesévé is vált a szlovák politikának. A harmadik példa pedig a román újhullámos film klasszikus alkotása, Cristi Puiu Lazarescu úr halála (Moartea domnului Lãzãrescu, 2005) című minimalista, hiperrealista filmje. Úgy tűnik, mintha a Zárójelentés szó szerinti és metaforikus értelemben is újraélesztené Lazarescu urat. Mindkét film a román és a magyar egészségügy állapotát növeszti társadalmi látleletté, és mindkét filmben halált okoz a működésképtelen (egészségügyi és politikai) rendszer. Amíg azonban Szabónál dinamikus, fordulatos cselekményszövésű filmről van szó, Puiu esetében a történet végtelenül redukált, pontosan arról szól, amit a címe leír. Nézetem szerint e három – lengyel, szlovák, román – analógia esélyt kínálhat arra, hogy Szabó új filmjét a kortárs közép-európai film térképén elhelyezhessük, beleilleszthessük nemzetközi tendenciákba. Valami nagyon hasonló szándékot vélek érzékelni a Zárójelentésben, nevezetesen azt, hogy Szabó nemcsak megmutatni akar, hanem cselekedni is a film eszközeivel.

Noha a szándék kétségtelenül díjazandó, formai-esztétikai szempontból a Zárójelentés számos hibával terhes. A jelenetek, talán mert rendező írta őket, túlságosan egyenetlenek, a karakterek sablonosak, az elhangzó mondatok tézisszerűek. Szabó nem ismeri a kortárs gyerekeket sem, filmjeiben az iskolások ábrázolása retrográd, akik egy évtizedekkel, sőt talán évszázaddal ezelőtti viselkedésformát öltenek magukra. A falusi pap ma már nem tölt be olyan váteszi szerepet (legyen az bár Eperjes is), akire a gyerekek csillogó szemekkel néznek fel, szófogadóan énekelnek és fociznak vele, ahelyett, hogy mobiltelefonjaikat nyomogatva Pokémon Gót játszanának. Díjazandó az is, hogy Szabó a filmben megcsillantja eddig nem sokat látott humorát, ám ezeknél is megfigyelhető sablonosság, csak mértékletesen hajlanak groteszkbe és abszurdba. Az sem erénye a filmnek, hogy munkája végén Szabó azt sugallja: a gonosz politikusok eltűnésével majd egy jobb világ érkezik el, miközben Közép-Európa – és nem mellesleg Szabó filmjeinek – tapasztalata, hogy csak a szereplők cserélődnek le, de a struktúra nem változik.

A végére kívánkozik egy, a filmnézés műveletét érintő (ön)reflexió. A Zárójelentés egyik jelenetében Stephanus doktor egy moziteremben nézi Menzel Sörgyári capriccio (Postřižiny,1980)kéményes jelenetét. Történetesen annak a mozinak pontosan arról a terméről van szó (a budapesti Művész moziban), ahol a filmet magam is megtekintettem, így a film duplán is modellezte a nézői szituációt. Mindez arra késztethette volna a vetítőteremben megjelent közönséget, hogy reflektáljon arra a szituációja, nem róla szól-e ez a film, vagy másként fogalmazva: mennyiben működteti fogaskerékként maga is a rendszert. Ennek ellenére önreflexiónak kevés nyomát tapasztaltam. Fel nem tudom fogni, miért félnek annyira az éhhaláltól egyes, orálisan fixált emberek, hogy egy kétórás vetítési programot sem bírnak ki ropogós és hagymaszagú táplálék nélkül, hogy aztán mindez a tegnapi fasírt kellemes leheletével együtt a szénsavas üdítő hatására a szomszéd néző fül- és orrlyukában landolhasson. Csak ráadás, hogy még a stáblista sem fut le, de már tüstént, elmélkedés nélkül a mobiltelefont kell püfölni (hiszen nyilván rendkívül fontos dologról maradtunk le). Az pedig aztán végképp hab a tortán, ha kiderül, hogy az illető az egyik filmbeli gyerekszereplő anyja. Ha maguknak a résztvevőknek a rokonai nem képesek egy rövid elmélkedésre a film megtekintése után, akkor ugyan kitől is várhatnánk el azt. Mindez bizarr módon illusztrálja is a Zárójelentés üzenetét. A filmben Stephanus doktor / Szabó István zaklatottan azt mondja betegeinek, hogy „hiába írom fel a recepteket, ha nem szedik be a gyógyszereket”, ami az allegorikus nyelvről lefordítva annyit tesz: hiába készítek filmeket, ha nem gondolkodnak el rajta a nézők. Ilyenformán nemcsak a film szüzséje, de a film aktuális nézőközönsége is egy beteg társadalom szimptómája, ami előrevetíti, hogy Szabó még oly egyszerű nyelven megfogalmazott társadalmiasítási kísérletére mennyire is lesz érett az a publikum, melyet megcélzott.

A film adatlapja a Mafabon.