Skiccek nőkről

Az alkotók szerint ez nem egy feminista előadás. Nekem nem annyira világos, hogy mit jelent, hogy egy előadás vagy egy darab feminista, és egyáltalán miért fontos leszögezni, hogy ez nem az. Címkétől függetlenül jó, hogy lehet és fontos is beszélni úttörő nőkről, még mindig fennálló megkülönböztetésről, jóhiszemű szexizmusról, családon belüli erőszakról, férfiakat érintő családon belüli erőszakról, és helyén van, hogy például Makai Viktória vagy Renner Erika esete még évek után is ingerküszöb felett maradtak, még mindig sokkolóan tudnak hatni. Mondjuk hogy erre így együtt érdemes-e színielőadást építeni, az már nem annyira egyértelmű.

A KuglerArt Szalon előadóterme izgalmas és rendkívüli játszóhely. Lakásszínház. Az ember, pláne, ha nem jár oda sűrűn, sosem tudhatja, hogy a berendezés mely elemei kerültek oda szándékosan, hogy közeget nyújtsanak az előadásnak, és melyek maradtak egyszerűen csak ott. Emiatt a múlt különösen jól tud itt működni. Úgyhogy amikor előttünk ott ül Andai Kati húszas éveket idéző, úrilányos szettjében, miközben a háttérben Keresztény Tamás zongorázik, és Fátyol Kamilla mellette áll abroncsos, uszályos ruhájában, az összkép egyből felkelti az érdeklődést. A színlap alapján nem sok információnk van arról, mit fogunk itt látni, inkább csak további kérdéseket vet fel a kedvcsináló. Többségükre nem nagyon kapunk választ később sem.

A kezdeti feszült izgalom egészen addig tart, ameddig rá nem jövünk, hogy mi történik a színpadon, mi közük egymáshoz a szereplőknek. Utána viszont kicsit rosszízű lesz, mintha el is veszítené a tétjét a dolog, már nem kell semmit megfejteni, nem fognak a szereplők különálló monológjai összeállni egy nagy egységgé, csak megyünk tovább ezekkel a lazán integrált epizódokkal, refrénszerűen visszatérő, de mindig más érzelmi töltetű párbeszédekkel, amíg az előadás végül is véget ér.

Úgy volt, hogy ez a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválra készült előadás Szalay Ákos Sokadik pillangó című drámájának színpadra, illetve lakásszínházba állítása lesz. A darab kiindulásaként egy roma lány autóbalesetben meghal, a mennybe jut, rég halott személyiségekkel köt barátságot, és kiderül, hogy a halála valamiféle furcsa láncreakciót indított el időközben a Földön. Ebből a történetből semmi nem maradt meg a cím kivételével, még a pillangóhatás sem. Az előadás legnagyobb részben leginkább a Blackburn-díj kapcsán készült interjúkra épül, amelyet 1978 óta osztanak ki minden évben a legkiválóbb angol nyelvű, női szerző által írt drámáért. Vagyis leginkább 20. századi drámaírónőkről van szó benne, angol nyelvterületről, változatos etnikai háttérrel, és csak a nőként, esetleg bevándorlóként való érvényesülés során megélt nehézségek közösek bennük. Ezeknek a nőknek persze se a személye, se a munkássága nem nagyon ismert itthon. Erről sokat elmond, hogy amikor Andai Kati Sharman MacDonald szavait szólaltatja meg, hozzá kell tennie, hogy a megszületett Keira nevű lánya Keira Knightley, hogy a néző találjon bármiféle kapcsolódási pontot. Ez azért elég groteszkül hat az előadás kontextusában.

De még úgy is, ha nem sok közünk van a témához, hiszen talán egyetlen megszólaltatott nő drámáját se mutatták be itthon, úgy is izgalmasak ezek az interjúanyagok. Akár dönthetnének úgy az alkotók, hogy lényegtelen, hogy tudunk-e kapcsolódni, és mennyire értjük vagy érezzük például egy színesbőrű vagy egy ázsiai származású amerikai drámaírónő történetét, mert ezek a nők fontosak és érdekesek, és önjogon meg tudnak tölteni egy előadást – viszont Selmeczi Bea dramaturg a szöveg összeállításakor nyilván tisztában volt azzal, hogy nem fogunk rájuk ismerni az idézetekből, és az is kevés lesz, hogy a legeslegvégén a négy színész névsorolvasás formájában felmondja, kiket szólaltatott meg az elmúlt másfél órában valamikor. (Utólag látom meg a listán R. D. Laing pszichiáter nevét, de már sehogyan sem tudom felfedezni, hogy a rengeteg szilánk között mikor idézték őt).

Talán azért, hogy legyen mégis valami ismerős, a Blackburn-díjasok mellett további izgalmas nőkkel és férfiakkal, köztük magyarokkal dúsítják a seregszemlét. Renner Erika és Makai Viktória szövege nagyon eltolja a hangsúlyt a drámaírónők izgalmas és felemelő „Odüsszeiájáról” a kiszolgáltatottság és a bántalmazás felé. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy mintegy talkshow formájában beszélgetve meséli el a három színésznő Loretta Young hollywoodi filmcsillag történetét a kollégájától randierőszakból fogant, titokban megszült gyermekéről. Igazából kimondottan jót tesz, hogy bekerül Alex Skeel is – Skeel élettársa volt az első nő az Egyesült Királyságban, akit elítéltek családon belüli erőszakért –, mert Keresztény Tamás egyébként csodálatosan törékenyen megformált monológja legalább megadja azt a feloldozást, hogy a női sors és az áldozattá válás között nincs egyenlőségjel.

Közben az egyes epizódok között folyamatosan hosszú perceket töltünk azzal, hogy a szereplők átöltöznek, pedig a ruhaváltások vagy úgy en bloc Oláh Tímea jelmezmegoldásai azért nem tesznek akkora különbséget, hogy bármelyik ruhadarabnak vagy magának az átöltözésnek jelentőséget tulajdonítsunk. Ez az egyik zavaró dolog, ami végigkíséri az előadást. A másik, hogy a kiválasztott szövegek egymással többször ellentmondásba kerülnek, így végképp lehetetlenné válik, hogy az egyes elemekből valami fel tudjon épülni. Az egyik interjúalany kikéri magának, hogy a női alkotók művei sztereotípia szerint mindig saját tapasztalatból, „női” szemszögből és nőkről szólnak – majd nem sokkal később a következő interjúalany azt hangsúlyozza, fontos, hogy a nők történetei is el legyenek mesélve. Kapunk egy „fordított világ” interjút is, ahol Keresztény Tamást vallatják a többiek arról, hogy milyen férfiírónak lenni, sok ilyet láttunk már, de jól sikerül, humoros, viszi magával a közönséget. Azért így is, ha nem lenne mindenkinek egy-egy igazán nagy erejű, drámai pillanata – mint a fentebb említett Skeel, vagy amikor Fátyol Kamilla Renner Erika szavait tolmácsolja –, azért nehéz lenne színházként értelmezni ezt az előadást.

Összességében egy sokszínű és releváns performansz ez a Sokadik pillangó, épp csak hiányzik az a központi gondolat, amitől ezek az epizódok többé tudnának válni izgalmas mashupnál. Hiányzik a könyörtelenség, a szigor a rendezésből is, nem csak az összeválogatott szövegek szerkesztéséből.

Lehet, hogy ezt a hiányzó tételmondatot akarja pótolni az interaktivitás, hogy a szereplők időnként felszólítanak, hogy definiáljuk magunkat az előre szétosztott cetliken, majd ismét az előadást meg-megszakítva egy ismert technikával kiválasztatják a legtalálóbbnak érzett darabot. A második cetli után nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék, felesleges időhúzásnak érződik, és az előadást is tovább tördeli. De azért furcsa módon mégis van abban valami kis katarzis, hogy az előadás végén az önként jelentkezők öndefinícióit felolvassák. Ahogy az előadás végén Andai Kati áll ott a többiek között finom mosolyával a nézőket pásztázva, és néhány arcrezdüléssel, szemvillanással reagál az elhangzottakra, az ember önkéntelenül is megkívánja, hogy az előadásban megszólalt annyi remek nő és férfi után ő is bejelenthesse magát a színészek hangján a Kugler Art levegőjébe.

Sokadik pillangó
TÁP Színház & Kugler Art Szalon

Szereplők: Andai Kati, Fátyol Kamilla, Háda Fruzsina, Keresztény Tamás
Inspiráció: Szalay Álmos
Koncepció: Selmeczi Bea, Proics Lilla, Bereczki Csilla
Dramaturg: Selmeczi Bea
Zene: Keresztény Tamás
Jelmez: Oláh Tímea
Produkciós vezető: Mátis Inez
Rendező: Bereczki Csilla
Kugler Art Szalon, 2019. december 9.