Szerelem a korona idején

Betti néni azt mondja, neki már úgyis mindegy. Közben lehajol a kutya által otthagyott két barna diribdarabért egy zacskóval, bal kezével a mankójába kapaszkodik. Na szedjük fel ezt a dupla kincset – mekegi félig nevetve, közben tényleg úgy tűnik, hogy arra a három másodpercre megjavul a kedve. Betti néni kilencvenkét éves, ezerkilencszázötvennégy óta lakik az Ecetfa utcában, a kutyát pedig a lánya vette neki, miután a férje meghalt, mármint Betti néni férje. Igazából nem is őt hívják Bettinek, hanem a kutyát, de mivel a keresztnevét nem tudtuk, Betti néninek kezdtük őt hívni. Ő meg nem tiltakozott, sem a kutya, fajtáját tekintve alighanem Yorkshire terrier. Azt mondja a Betti néni, hogy amióta meghalt a férje, a dolog már nem az igazi. Felneveltek ebben a földszinti kétszobásban három gyereket, a lakást meg már a nevükre íratta, ne legyen gondjuk vele később, ha ő meghal. Igazából meg is halna már, de valahogy nem bír leépülni. Százötven centijével és kétkerekű bevásárlószatyrával elballag a piacra vagy a boltba, vesz valamit, azt hazahozza, megsétáltatja a Bettit naponta ki tudja, hányszor, felszedi utána a barna kincseket, este meg csak a kékes-lilán villogó sötétség az ablakaiból. Nézi a tévét. Mondta is a múltkor, hogy a szomszéd sarkon levő kertes ház földszintjére egy televíziós személyiség költözött, egy fiatal műsorvezető hölgy, talán ismerhetem, mondtam neki, hogy szerintem is csak talán, ugyanis nem nézek tévét. Azt is megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e, amikor a hatvanas években megnyitották a Prior áruházat. Mert azt hallottam, hogy az első hetekben sorok kígyóztak a bejáratoknál. Biztosan van erről valami élménye. De nem volt. Azt mondta, ők a férjével a legjobban otthon ülni szerettek, és ha hallották, hogy imitt vagy amott történik valami rendkívüli, akkor gondosan ügyeltek rá, hogy messziről elkerüljék. Ilyen volt a Prior megnyitása is. De ha rendkívülit akarok, annyit elmondhat, hogy ebben a bejáratban nőtt fel egy híres jégkorongozó, aki később az USA-ban telepedett le, és amikor visszajött egyszer látogatóba, dedikált neki egy könyvet, ami róla szól, mármint a jégkorongozóról. Nem volt tehát túl könnyű beszélgetni vele, de igazából nehéz sem. Vagy ő hallgatott engem, vagy én őt, aztán valaki egyszer csak elköszönt. Szerettem néha megállni vele pár szóra, valamiért jólesett egy majdnem idegen kilencvenkét éves Betti nénivel pár szót váltani olyasmikről, hogy miért nem takarítják rendesen a havat, minek sózzák a járdákat, ha nincs jég, vagy hogy miért nem vágatja már ki valaki az ecetfákat az ablakok alól, hiszen a gyökereik szétnyomhatják az alapot, ahova majd befolyik az eső, megromlik a ház statikája, és le lehet az egészet bontani. Az egyik délután éppen a kiskertjét gereblyézte, amikor hazaértem a nagy bevásárlással, hatos karton zsíros tej, ötkilós hálóban krumpli, a szatyorban tészta, bab, ilyenek. Egyből azt kérdezte, a karanténra készülök-e. Lesz karantén? – csaptam be az autó ajtaját. Ő azt nem tudja, hogy lesz-e, de néhány napja már ígéri a tévé, hogy hozzánk is ideér a koronavírus. Úgy mondja a tévé, hogy kopogtat, hozzánk is kopogtat már. De úgy hallottam, hogy eddig egyik gyanús betegnek sem volt koronavírusa. Igen, igen, pedig már alighanem mindegyik környező országban van, Szlovákia ebben is sereghajtó. Vagy épp első – fogtam össze a szatyrok füleit –, hisz ha még tovább sikerül távol tartani, az jó fényt vet ránk…nem? Hát, ki tudja, talán annál nagyobb lesz a sokk, ha mégis megfertőződünk, támasztja a lefűrészelt nyelű gereblyét a falnak Betti néni.

A boltokban már két napja nincs liszt. Mindenki a lisztet veszi. Maga tudott venni? Én nem akartam lisztet venni… mit csináljak én a liszttel. Persze, persze, csak ugye a liszt az olyan, hogy sokáig eláll, és többfélét lehet belőle készíteni. Az igaz, mondom. Egyébként én egy hónapja voltam influenzás, igazából nem félek… majd lesz valami. Már a kezemben voltak a szatyrok, de nem mertem megkérdezni tőle, ő fél-e, hogy elkaphatja, meg azt sem akartam mondani neki, mert biztosan hallotta a tévében, hogy elsősorban az időseket és betegeket teríti le a vírus. Tudja ő, hallotta, de igazából… neki is furcsa beismerni, hogy ettől a járványtól most nem is fél. Inkább a nyugdíjas korú gyerekeit félti meg az unokáit, a dédunokáit csak azért nem, mert a gyerekekre állítólag semennyire sem veszélyes. Néha eljönnek persze, de mit tud mondani nekik azon kívül, hogy megsimogatja a fejüket meg nézi őket. Nem tudnak beszélgetni. Hogy ez baj-e? Ő nem tudja. A férjével még el tudtak beszélgetni az unokákról, de így, hogy a férje meghalt, már nem az igazi ez sem. De arra gondolt – és tényleg menjek most már, mert biztosan várnak –, hogy ő még talán önként el is kapná ezt a koronavírust, ha lenne valaki, aki meg tudná fertőzni. De csak akkor, ha biztosan elviszi őt. Ne értsem félre, nem akar öngyilkos lenni, de ha valaki elkap egy vírust, az nem lehet öngyilkosság, még ha tudatosan megy is oda, ahol tudja, hogy fertőznek. Neki ez, tudja, hogy ilyet nem szép dolog mondani, de úgy volt kitalálva, hogy korábban haljon meg, mint a férje. Ő nem akarta a halott férjét látni, az már nem az ő férje volt, mert az az ember, aki az ő férje volt, az egy élő ember volt. Halott emberrel ő nem élt soha. Úgy érzi, hogy a férje elment valahova, és itt hagyott maga helyett egy halottat. De ő tudja, hogy a férje valahol várja őt, és utána szeretne menni. Öngyilkos mégsem lehet, nem csak mert nem akar öngyilkosként megmaradni a környéken élők emlékezetében, de nem is tudná megtenni… hát egy kilencvenkét éves, százötven centi magas öregasszony mégis, hogy legyen öngyilkos? Ha technikailag össze is tudná hozni, bátorsága nem lenne hozzá. Ha ez a vírus most elvinné őt, talán hálás tudna lenni. Mehetne a férje után. Szép életünk volt, itt ebben a földszinti két szobában neveltük fel a három gyereket, higgye el, nem volt hiányunk semmiben. Ez a park volt az udvarunk. Ha elkészült az ebéd, csak kiszóltam az ablakon, és jöttek be enni. De most már valahogy nem érdekel, mi lesz tovább, mi fog itt történni, vagy mi nem fog. Meg… ne haragudjak, hogy ilyen hülyeségeket beszél nekem, de úgy érzi, hogy egyre jobban szereti a férjét. Meg azt is érzi, hogy a férje is szereti őt, ráadásul teljesen máshogy, mint eddig. Sokkal jobban. Szokott vele álmodni, és a férje néha eljön este, nyolc körül, leülnek egymás mellé és mosolyognak egymásra. Aztán lefekszenek együtt aludni, de amikor felkel, a férje már nincs ott. A lányom néha eljön és itt alszik nálam, hogy ne legyek egyedül. Egy óvodában dolgozik, igazgató. Tudom, mondom, ő jár azzal a kis zöld Nissannal. Igen, ő az. Nem merem megmondani neki, hogy ne aludjon itt, mert jót akar. De ha ő itt alszik, a férjem nem jön este soha.

Nyár elején elköltöztünk, és valahogy azt éreztem, bántja, hogy nem szóltam neki. Csak nézte az ablakból, ahogy pakoltuk a bútorokat a furgonba, de nem jött ki. Ült a függöny mögött Bettivel, és nézett, szürke arcán szétteregetett ráncaival. Megint valaki elköltözik. Megint valaki beköltözik a helyére.

A múlt héten egymás után két nap is az Ecetfa utcán keresztül ballagtam haza, és Betti néni ablaka egyik este sem világított, de még a tévé kékes-lilás fényei sem villogtak. Sikerült neki, nyeltem egy nagyot, és picit örültem magamban, hogy végre a férjével lehet ismét. Aztán másnap reggel nyolckor szembe jött a gurulós táskájával a Jednotánál.

Fotó: Pinkhammer Rudolf