Táguló és szűkülő terek

Roginer Oszkárt már az első publikációiban is vonzották az irodalomnak a földrajz felőli megközelítési lehetőségei, az irodalom beágyazódása egy adott régióba, a régiós irodalmak létjogosultságának bizonyítása vagy éppen megkérdőjelezése, az irodalmi szövegek topográfiai szempontú analízise. Az esetek döntő többségében az immár száz éve kisebbségi létben művelt, olykor szélesedő, máskor zsugorodó, a délvidéki magyar irodalom szövegkorpuszában megjelenített földrajzi terekre fókuszál(t). A Kilátó 2010-es első számában megjelent írásában (Ahol part a parttól szakad – Vajon létezik-e kortárs vajdasági magyar irodalom?)még a földrajzi értelemben behatárolt kisebbségi irodalom létjogosultságáról értekezik, később A város mint ellen(érv) címet viselő első kötetében szülővárosának, Újvidéknek a jugoszláviai magyar irodalomban betöltött szerepét, megjelenítését veszi górcső alá, addig a nemrégiben kiadott, A jugoszláviai magyar irodalom terei mind a vizsgált területi (földrajzi) kiterjedés, mind a behatárolt időintervallum tágassága felől megközelítve egy eredeti, hiánypótló, a feldolgozott adatállomány mennyisége, a tudatosságot magán viselő szerkesztésmód, az irodalomelméleti megközelítések beemelése, és még a minden fejezethez kitűnően kiválasztott mottó okán is monumentális alkotásként aposztrofálható.

A szerző a könyv bevezetőjében pontosan meghatározza a vizsgálódás körének kiterjedését, miértjét, valamint megindokolja adatgyűjtésének és munkájának módszerét. A közösségi magyar identitás térbeli azonosulási csomópontjaival foglalkozik, visszakanyarodik egészen 1945-ig – sőt, időnként a korábbi időszakokból is be-beemel általa fontosnak tartott mozzanatokat –, s hozzávetőlegesen 2010-ig követi nyomon a térreprezentációs folyamatokat. Egy olyan hibridizált teret mutat be, mely Közép-Európa, a Balkán, de a Mediterráneum jellemzőit is magán viseli, így bizonyítva azt, hogy az általa vizsgált terület milyen szintű kohéziós erővel bír, földrajzi elhelyezkedéséből, nyelvi-etnikai sokszínűségéből és az egymást gyorsan követő, különböző ideológiai, társadalmi-politikai események váltakozásából adódóan mennyire ruházható fel a heterogén jelzővel.

A kötet kiindulópontja az irodalomban, egészen pontosan a sajtóban, az időszaki kiadványokban megjelenített közösségi tér, melyre a kötet alcímében is felhívja a figyelmet: A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010). A térhez való viszonyulás rekonstrukciója, a térbeli gócpontok folyamatos változása, eltolódása éppen a periodikumok hasábjain követhető leginkább nyomon, így a szerző által vizsgált témához felhasznált folyóiratok, napi- és hetilapok stb. a legjobb kiindulási pontként nevezhetők meg. A közösségi tér folyamatos újradefiniálásának lehetünk a szemtanúi, mely hol Belgrád, hol Újvidék, hol Budapest által centralizált, s ezt a második világháború végétől egészen 2010-ig számos tényező határozza meg. Abban az egyben mindig biztosak lehetünk, hogy egy állandó változóval kell számolnunk, mely már 1945 előtt is és 2010 után is megvolt/megmarad.

Roginer a kötet fejezetei közötti határvonalakat jelentős események mentén húzta meg, így a most megjelent munka elsődleges szervezőelve az időrend követése, s csak ezen belül fordul a térbeli típusok – a (poszt)jugoszláv köztársaságok, tájegységek, nagyobb városok, a vízrajz stb. – részletes analizálása felé. A vizsgált hatvanöt évet hat fejezetben tárgyalja. A 40-es évek (1945–1950) című az első, melyet elsősorban a jugoszláviai magyar intézményrendszer kialakulása jellemez, valamint az első periodikák megjelenése is ekkorra esik. A nagyarányú változások korának minősíti ezt az öt-hat évet. Az 50-es évekre (1951–1961) a stabilizálódás évtizedeként tekint, a 60-as és 70-es éveket (1962–1982) egy egységbe sűríti, amikor a kollektív identitástudat terepén járunk, a jugoszlávság mint gyűjtőfogalom ekkor élte virágkorát. A 80-as évek (1983–1992) a kötet következő fejezete, amely a poszttitói Jugoszlávia rövid évtizedének számít, s a tömegtájékoztatás ekkor ölt újból etnikai színezetet, s Nagy-Jugoszlávia felbomlásával zárul. A 90-es évek (1992–2000) évtizede a dinamikus változások időszaka, amikor a jugoszláv geokulturális identitás fokozatosan felszámolódik, s átalakulnak a közművelődési, tájékoztatási viszonyok is. Vajdaság etnikai térképe is ekkor változik meg ismételten nagyobb mértékben: a magyar értelmiség egy részének távozása, valamint az újonnan érkezett, elsősorban szerb nemzetiségű menekültek térfoglalása a nyugtalanság, a pesszimizmus, már-már az apátia érzésének eluralkodásával párosult. A 2000-es éveket (2001–2010) a Milošević-féle szerbiai diktatórikus rendszer megbukásának éve és az egyszerűsített honosítással megszerezhető kettős – magyar – állampolgárság lehetővé tételének az éve határolja be. Mint látható, a fejezetek összeállítása egy megfontolt, tudatos szerkesztés eredménye, melynek köszönhetően a fejezetenkénti térreprezentációt a háttérben zajló események megvilágításával egyetemben követhetjük nyomon.

A jugoszláviai magyar irodalom terei a jugoszlávság, valamint a nyelvi-etnikai alapú szerveződés kérdéskörét mindvégig reflektorfényben tartja. 1945-től a hivatalos értékhierarchia csúcsának egyértelműen a jugoszlávság, azaz a tersvériség-egység számít, amely Tito halála után már nem tudja betölteni a kohéziós szerepét, s a 80-as évektől kezdve az ország lakói már a közös nyelv, a közös néphagyományok és szimbólumok elve mentén szervezkednek, így a jugoszlávság, a testvérisé-egység eszmerendszere fokozatosan a múlt ködös homályába vész, s az ország, Jugoszlávia felbomlásával végződik – melyet több háború is követ. Magyar szempontból ez azt jelenti, hogy a kollektív identitásképzet, a belakott tér, valamint a sajtóban megfigyelhető térmegjelenítés is gyökeresen átalakul. Az Ohridi-tótól a Triglav hegységig húzódó tájak sajtóban való megjelenése a kezdeti magas aránytól fokozatosan a minimálisra csökken, mígnem a 2000-es évekre teljesen el is tűnik. A vajdasági magyar azonosulási háló pedig a testvériség-egység béklyójából kiszabadulva egyértelműen északi irányba kezd terjeszkedni, olyannyira, hogy nem áll meg Magyarország határainál, hanem fokozatosan a Kárpát-medence teljes területére kiterjed, s az egységes magyar nemzetben való gondolkodás válik uralkodóvá. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a vajdasági magyar irodalom, identitás nem ragaszkodna saját ismérveihez, sőt éppen a 90-es évektől kezdődően kerül nagyobb hangsúly a lokális magyar nyelvre, s az anyaországgal szembeni kulturális és nyelvi különbségek megjelenítésére. „A kilencvenes években így egy olyan ambivalens helyzet állt elő, hogy bár a saját tér egyre inkább egy összmagyar közösségi azonosulási háló részét képezi, annak részhalmazai továbbra is idegenként, bizonyos értelemben kétszeres idegenként jelentek meg.” (252.)

A testvériség-egység idejében a Monarchiabeli városok irodalmi megjelenítése, így Szegedé, Pécsé és Budapesté is egyértelműen külföldi térnek minősül, s majd csak a 90-es évektől tekintenek ezekre a városokra saját térként. A balkáni tájak tekintetében pedig éppen az ellenkező folyamat követhető nyomon: a Vajdaságon kívüli tájegységek kezdeti túlreprezentálása, beleértve a köztársaságokat, azok tájegységeit, a hegységeket, a folyókat, de magát az Adriai-tengert is, a 2000-es évekre eltűnik, már nem minősülnek hazai helyeknek. Ezek a délre eső terek átvándorolnak a „külföld” címkéjű mezőbe. Ebből is láthatjuk, hogy haza és külföld fogalmának a 20. század folyamán történő átértelmezései milyen síkokon, milyen irányban zajlottak.

A Roginer-féle könyvnek számos irodalomtörténeti, történelmi vonatkozása van, mely lázba hozhatja a téma iránt érdeklődő olvasót. Ilyen például Trieszt – világirodalmi viszonylatban sem elhanyagolható – jelentőségére való többszöri hivatkozás, de az Adriai-tengerről sem feledkezik meg. Ami a szerzőt még különösen foglalkoztatja, az szülővárosának, Újvidéknek a vizsgált időintervallumban betöltött központi, majd fokozatosan ezt feladó szerepe. A 2000-es évekről szóló fejezetben örömmel konstatálja, hogy Újvidék a 90-es évek izolált világa után ismét a végtelen lehetőségek nagyvárosává növi ki magát, de némi negatív felhanggal mindjárt meg is jegyzi, hogy valószínűleg ez volt a város 21. századi történetének fénykora, legalábbis magyar szempontból.

A 2000-es évekről szóló fejezetben többször is utal a 2010-es évekre, a jelenkorra, ugyanakkor a kötet utószavában leszögezi, hogy a 2010 utáni irodalmi mezők már nem lesznek megírhatók, mert a világháló térhódításának következtében minden gyökeresen átalakult. A publikálási lehetőségek megsokszorozódtak, a vajdasági – vagy éppen muravidéki, baranyai – szerzők már élnek a határokon átívelő publikációs lehetőségekkel, valamint a szakmai mobilitás is kiemelkedően magas szintre jutott. Ebből kifolyólag levonható a következtetés, hogy Roginer elvégezte mindazt, ami elvégezhető volt. A (poszt)jugoszláv magyar irodalom irodalmi tereinek vizsgálatát, s azok identitásformáló szerepét amennyire az lehetséges volt, már feltérképezte. A kötetet Dormán László fényképanyaga gazdagítja. Az nem világos, hogy a hatvanhat képet milyen szerkesztési elv szerint rakták sorrendbe, ugyanis semmilyen tematikát, illetve időrendi megformáltságot nem követ. Ugyanakkor az utolsó kép letépett sziváci (Szenteleky-napok) plakátokat ábrázol még 1973-ból. Hogy ez véletlen-e, vagy tudatosságra vall, azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Tagadhatatlan, hogy Roginer Oszkár legújabb könyve hatalmas munka. A téma iránt érdeklődők számára nem csak fontos, de olvasmányos is. Már a kötet első felének olvasása közben úgy érezzük, hogy Roginer vállalkozása Bori Imre kanonikus monográfiáinak jelentőségével vetekszik, a könyvet becsukva pedig egyértelműen levonható a következtetés, miszerint A jugoszláviai magyar irodalom tereinek közvetlenül A jugoszláviai magyar irodalom története címet viselő Bori-kötet mellett van a helye.

Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2019