Sabala és a halál
avagy miért kezd egy regényíró mesét írni?
Meglehet éppen a regényei miatt. A szó, a betű újrateremti, ami elmúlt – mondja Lilli Hartmann, Hazátlanok című regényem főhőse, és mondom én, aki folyton a 20. század nagy történelmi traumáit választja témául, következésképp az írás ideje alatt bombázásokkal, tömeggyilkosságokkal, etnikai tisztogatásokkal, internálással, kitelepítéssel, deportálással kel és fekszik. Amikor pedig teljesen véletlenül gyönyörű, mára jószerével elfeledett Tátra-legendákra bukkan, fellélegzik, s örömmel veti bele magát azoknak a továbbgondolásába és írásába. Még ha oly tragikus és szomorú végkifejletű is némelyik.
Grósz Alfrédnak, a késmárki evangélikus gimnázium legendás tanárának, híres Tátra-kutatónak a gyűjteménye – egy jegyzetekkel ellátott, hivatkozásokat, adatközlőket is feltüntető karcsú kis könyvecske – volt az első, ami a kezembe akadt. Ezt követték a lengyel Tátra-mondák és mesék, a különféle krónikák, etnográfiai közlemények és mindenféle régi kiadványok. Szorgalmas hangyaként gyűjtögettem és jegyzeteltem őket, közben megmásztam a soha meg nem mászott csúcsokat, leereszkedtem a kincses barlangokba, megvívtam ördöggel, manóval, gonosz szellemmel, kiszabadítottam az elrabolt leányokat, planétásként megfékeztem a vihart és a szelet, Sabala1, a legendás gorál mesemondó bőrébe bújva pedig tőrbe csaltam a halált. Amelytől kimondva kimondatlanul annyira félünk. Mit félünk! Egyenesen rettegünk, éppúgy, mint Sabala. Márpedig amitől annyira félünk, azt éppen a félelmünkkel mi magunk keltjük életre. Éppúgy, mint Sabala. Akibe úgy beleivódott ez a félelem, hogy minden bagolyhuhogásban, kuvikolásban, de akár csak egy rossz álomban is a kaszás közeledtét vélte felfedezni.
Történt egyszer, amikor az erdőre indult fát vágni, hogy nem sokkal a falu után egy ismeretlen, vénséges vén öregasszony csatlakozott hozzá, akiben, mondanom sem kell, azonnal felismerte a halált. Szíve a torkába ugrott, homlokát, hátát hideg verejték lepte el, köszönésképpen mormogott valamit, de rá sem mert nézni a vénasszonyra, csak ment tovább, közben lázasan azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg tőle. Nem szaladhat el előle, mert bármilyen öreg, úgyis utoléri, nem is alkudozhat vele, ha valakiért eljött, úgyis viszi, megölni sem ölheti meg, hiszen a halálnak nincs halála; vette sorra és vetette el egymás után az ötleteit, mígnem teljes kétségbeesésbe zuhant, mert nem jutott eszébe az égvilágon semmi. Már jó darabot tettek meg némán poroszkálva egymás mellett, amikor egy fűzfa került az útjukba. Egy terebélyes, odvas, öreg fűzfa, aminek láttán legnagyobb félelme ellenére is kibújt Sabalából a jó gazda: fogta a baltáját, s nekiállt körbefaragni az odvas részt. Faragta, faragta, addig faragta, míg jó nagy lyuk nem keletkezett, és már nem kellett tovább faragni, mert egészséges, kemény forgácsok repültek szerteszét. Tétován leeresztette a fejszéjét, de nem mert se megfordulni, se megszólalni, csak állt bénán és csüggedten. Egy perc, két perc, öt perc, netalán félóra vagy óra telt el: mintha egy gonosz varázslat kiragadta volna időből, térből, csak állt ott, aztán valahogy összeszedte magát, s jobb híján belenézett az általa kifaragott lyukba. Belenézett, és még bele is hajolt, úgy belehajolt, hogy a feje ki sem látszott, és csak nézte a sötét semmit, egészen addig nézte, amíg meg nem hallotta maga mögött az öregasszony hangját: „Mit nézel annyira? Miféle lyuk az?” A kérdésre villámként hasított belé a megmentő ötlet: fölegyenesedett, bátran megfordult, s majdhogynem vidáman így válaszolt: „Aki belebújik, a földgolyó összes kincsét megláthatja és meg is találhatja.” Több sem kellett a kapzsi halálnak, se szó, se beszéd, azonnal eltűnt a fűzfában. De alighogy eltűnt, méltatlankodva kiabált ki, hogy nem lát semmit. „Maradj nyugton! Idő kell, míg hozzászokik a szemed a sötétséghez!” – kiabálta vissza neki Sabala, azzal előkapott a zsákjából egy cöveket, baltájával jó mélyen beleverte a lyukba, méhviasszal a legkisebb rést is gondosan betapasztotta, mindeközben szegény halál rimánkodott, könyörgött, hogy engedje szabadon, de esze ágában sem volt, örömében, hogy így túljárt az eszén, magának pedig biztosította az öröklétet, fütyülve, dalolva útjára ment.
*
Teltek, múltak az évek, évtizedek, a halál a fűzfa odvában raboskodott, következésképp az emberek nem haltak, csak születtek, s idő jártával annyian lettek, hogy nem fértek egymástól. Az öregek pedig úgy megöregedtek, hogy azt is elfelejtették, hány évesek. Kihullott a hajuk, a foguk, mint a kisbabák, kizárólag csak pépet tudtak enni, reuma, köszvény, vízkór, sápkór, mindenféle nyavalya kínozta őket, nem bírtak dolgozni, és már járni sem bírtak, azonban hiába szerettek volna megszabadulni nyűgtől, fájdalomtól, tehetetlenségtől, meg nem halhattak, mert a halál akadályoztatva lévén, nem végezhette a feladatát.
Egyszer aztán elérkezett az idő, amikor magának Sabalának is olyan terhes lett a hosszú élet, hogy fogta magát, elment a fűzfához, kinyitotta az üreget, és szabadon engedte a halált. De nem jutott sokra, mert az úgy félt tőle, hogy világgá szaladt, és többé a közelébe se merészkedett. A matuzsálemkorú öregek már mind megszabadultak a földi világ terhétől, Sabala azonban csak várta, egyre türelmetlenebbül várta a sorát.
Egy csillagfényes éjszakán aztán, megelégelve a hiábavaló várakozást, gondolt egy nagyot, és elindult, hogy megkeresse a mennyországot. Megmászta a Tátra ember nem járta, legmagasabb csúcsát, arról felkapaszkodott a Tejútra, s addig vándorolt, míg egyenesen Szent Péterhez nem érkezett. Rögvest elpanaszolta neki keserű sorsát, de olyan szívhez szóló, ékes szavakkal panaszolta, hogy a szent kapuőr megkönyörült rajta, és bebocsátotta.
Igaz, ami igaz, Sabala kitűnően érezte magát a mennyei birodalomban, és példásan is viselkedett, s talán még ma is ott múlatja az időt, ha egy nap, teljesen véletlenül, nem arra a zsámolyra talál letelepedni, amelyen az Úrjézus pihenteti a lábát, amikor az égi trónuson helyet foglal. Nem közönséges ülő vagy lábtartó alkalmatosságról van szó, az a zsámoly csodálatos tulajdonsággal rendelkezik: bárki, aki vele bármilyen módon érintkezésbe kerül, azonnal lát mindent, ami lent, a földön történik. Jószerével le sem ült, Sabala szintén megpillantotta a feleségét, amint imádott unokáját páholja éppen, és ettől úgy dühbe gurult, hogy elfelejtkezvén arról, hol van, megragadta a zsámolyt, s unokája védelmében a felesége felé dobta.
A mennyországban nem dühösködhet, az Úrjézus zsámolyával pláne nem dobálózhat senki, és nem is maradhat titokban semmi, így Szent Péter, mihelyst tudomást szerzett a történtekről, Sabalát azonnali hatállyal kiebrudalta. Ő szánta, bánta már tettét, de mit tehetett, ment leszegett fejjel végig a Tejúton, az égig érő Tátra-csúcsról leereszkedett a földre, s azzal a sziklaszilárd elhatározással hazafelé vette az irányt, hogy többé nem sürgetve a halált, békességben, nyugalomban éli le, ami még hátra van neki. De amikor már az országúttól is vénebb lett, s nemhogy a napok, az órák és percek sem akartak véget érni, úgy döntött, hogy ismét kezébe veszi a sorsát, és másodszor is megpróbálkozik a mennyországgal. Mintegy vigaszul arra az esetre, ha balul ütne ki a próbálkozása, ez alkalommal magával vitte öreg hegedűjét is.
Föl az égig érő Tátra-csúcsra, végig a Tejúton: másodszor egy-kettőre megérkezett, azonban hiába kopogtatott, előbb halkan, szerényen, aztán egyre türelmetlenebbül, Szent Péter nem volt hajlandó kinyitni neki az égi kaput. Várt, várt, egyre csak várt, majd elunva a végtelen várakozást, előkapta a hegedűjét, s egyik szép gorál dalt játszotta a másik után. De olyan gyönyörűen játszotta, hogy az angyalok mindent félbehagyva, egyre csak kifelé hallgatóztak az égi ablakokon. De nem hogy csak hallgatóztak! Azonnal meg is tanulták a dalokat, és onnantól fogva reggeltől estig azokat énekelték. Semmi mást, csak azokat. Az angyali kórushoz egyre másra csatlakoztak a szentek is, nem kis fejfájást okozva ezzel Szent Péternek, aki nem minden ok nélkül már attól tartott, hogy a gorál zene kiszorítja a mennyeit. Ezt megakadályozandó, erélyes közbelépésre szánta el magát: Sabalát maga elé parancsolta, s közölte vele, hogy a világmindenség északi zugának legtávolabbi golyóbisára száműzi. Sabala térdre rogyott, s kétségbeesve könyörgött, hogy ha már bűnhődnie kell, legalább a földre, szeretett hegyi hazájába térhessen vissza. Szent Péter, akiben még mindig volt némi jóindulat iránta, végül megenyhült, s megengedte neki, hogy láthatatlanul, az idők végezetéig a Tátrában éljen.
Ott bolyong valahol most is. Találkozni nem találkozhatunk vele, hiszen láthatatlan, de ha fölmerészkedünk valamelyik kétezer méter fölötti csúcsra, és szerencsénk van, meghallhatjuk őt. Amikor a szirtek és ormok között süvít a szél, s mintha szélhárfa szólna, olyankor ő az. Nem szélhárfán ugyan, de ő játszik földöntúli dallamokat.
Jegyzet
1 Az idő homályába vesző meseszereplőkkel ellentétben, Zakopane emblematikus gorál mesemondója és regöse, Jan Krzeptowski Sabala valóságos személy volt. 1809-ben született, részt vett az 1846-os krakkói felkelésben, amiért osztrák börtönben ült. Fiatal korától a Tátra szerelmese, kitűnő hegymászó, hegyi vezető és vadász. Amellett, hogy rendkívül népszerű és ismert mesélő volt, a podhalei népdalok stílusában maga is írt a Tátráról dalokat, amelyek nem egy lengyel zeneszerzőre hatást gyakoroltak. Stanisław Witkiewicz lengyel író a Tátra Homéroszának nevezte őt. 1894-ben halt meg, és Zakopanéban, az Érdemesek temetőjében nyugszik.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!