dunszt.sk

kultmag

Lassan öltözők és gyorsan öltözők

A kötetből, az egyik (anya)szereplőjétől tudjuk, hogy kétféle ember létezik, a címben jelzett kategóriák képviselői. Egy irodai környezetbe épülő történet szerint pedig vannak azok, akik fent vannak, meg akik nincsenek (ha már lent lenni nem lehet a Facebookról). Ők kerülnek elénk a kötetben, mármint anyák, irodában dolgozó nők, nagyszülők, unokák, és így tovább: mindkét, mindnégy csoport tagjai, akiket látszólag egyszerűnek tűnő, mondhatni mindennapi körülmények határoznak meg a novellákban ábrázolt időintervallumokban. Harag Anita első kötetébe sorolt tizenhárom novellájában ugyanis viszonylag rövid periódusokra látunk bele a szereplők életébe, és ha éppen nem is mindennapi történik velük, hanem mondjuk sorsfordító, egy életben egyszeri, akkor sem a valami, a fontos prizmáján át tekintenek (és tekintünk) az eseményekre. Nézzük, nézzük, aztán egyszer csak bezárul a rálátást adó ablak, és rájövünk, hogy öntudatlan gyorsan öltözőkként belebújtunk életük kezeslábasába.

Az elmúlás, a magány, ezzel összefüggésben az idegenség, az önmeghatározás, az emberi kapcsolatok terheltsége, a generációs különbségek – többek között ezeket a problémákat mutatja fel markánsan az Évszakhoz képest hűvösebb, de a ráfókuszálás a már említett mindennapi tevékenységek irányából történik. Példáért nem kell tovább menni az első szövegnél: a nagymama halál felé vezető útjának végső szakaszát nem lengi be az elmúlás szomorúsága (netán pátosza), nem is feltétlenül az ápolás és gondviselés unokadühének ábrázolása ez a szöveg: megjeleníti viszont ez utóbbi traumákkal átitatott nyomasztó monotonitását, az érzelmi disszonanciákat, a pszichés problémákban gyökerező családi nehézségeket, és az eljövendő haláleset utánra való tervezést is. Vagy említhetjük rögtön a második novellát, amely egy ettől egészen különböző szituációban, egy irodai munkahelyi, nemzetközi corporate világban mutat rá az egyén elszigetelődésének kézenfekvő lehetőségére: nyelvi határokba ütközik. Ami viszont a nagymamahalál említésének ténye mellett izgalmas árnyalatot kölcsönöz mindkét szövegnek, az a mellbevágó maiság, a szerző nemzedékének szemszögéből ábrázolás: kommunikáció, családi és munkahelyi viszonyok, tipikus élethelyzetek. Álljon itt ennek kapcsán két példa, előbb az első szövegből: „Nóra megírta az anyjának, Magda eszik. Az anyja visszaküldött egy felfelé mutató hüvelykujjat. Olvasgatta az üzeneteket, amiket váltottak. Magda eszik, Magda nem eszik. Ha nem evett, anyja egy szomorú szmájlit küldött neki” (11). És a másodikból, az office-ból: „Hatan ülnek a körasztalnál. Nincs kedve zenét hallgatni, mégis bedugja a fülhallgatóját. Ketten beszélgetnek, az egyikük jóval hangosabb, mint a másik, és sokat mondja a mondanivalója előtt azt a betűt, amit ő nem tud kiejteni” (16). Talán már e két idézetből is érződik, hogy Harag Anita novellái a hétköznapinak tűnő (ám mégsem az) történéseket hétköznapi nyelven rögzíti (ami azonban mindenképp tűpontos, tömör, jól szerkesztett).

A kötet sajátossága, hogy ugyan a konkrét – szereplők, helyszínek, szituációk – szintjén gyakorlatilag alig találni átjárást a szövegek között, mindegyik külön és határozottan megkonstruált világ, ám bizonyos problémagócok többször is visszaköszönnek. Leggyakrabban nyilván a családi tragédiák, ezzel összefüggésben a halál, a betegség (és a képzelt betegség), a szellemi leépülés, a függőség, és ezek rendre egy folyamatosan zajló élet irányából értelmeződnek, az elszenvedőik folyamatosan percipiálják a körülöttük felbomló privát világokat. Vannak erősebben összetartó, összetartozó szövegek, amelyeket azonban nem rendezett ciklusokba vagy tömbökbe a szerző, ezáltal a hatásuk végighúzódik a kötet egészén. Például a már említett – Magyarul című –, a kötet sorrendjében második szöveghez hasonlóan a tizedik is irodai történet, sőt azonos típusú munkahelyet idéz. Ám az első a magányosság, az elszigeteltség, az idegenség krónikája főként, a tizedik sokkal inkább a virtuális kapcsolattartás anomáliáit állítja középpontba, és a magány egy egészen másmilyen aspektusát mutatja be: az előbbiben evidencia és meglevő probléma, a másodikban rejtőzködő, titokban megbúvó, hirtelen rászakadó. És ha ez utóbbi irányából közelítünk, akkor egészen másfelé ingáznak a szövegek rokonsági szálai, de ez is a lényeg: indázva összefonódnak, nem tagolódnak csoportokra, egységesen alkotják meg a kötet szövetét.

Folyamatos jelenléte miatt nem lehet nem észrevenni, hogy az Évszakhoz képest hűvösebb az őszinteségdeficit (vagy a korlátozott őszinteség), a színlelés, az idomulás és fokozatos eltávolodás kapcsolatformáló hatásainak természetrajza is.E jelenség(csoport) széles spektrumát tekintheti át a kötet olvasója, és a leginkább kézzelfogható, mintegy szimbolikus megjelenési formája a lánykori és házasság után felvett név esetein tükröződő magatartás. A Székesfehérvártól nyugatra című szövegben: „Négy éve, amikor eljegyeztük egymást Ádámmal, még nem akartam felvenni a nevét. Meg akartam tartani a sajátomat. Petrovics Barbara, apa Petrovics István, anya Szigetkúti Magdolna. Végül két éve, amikor összeházasodtunk, mégis felvettem. Előveszem a táskából a személyimet. Boda Barbara. Boda Ádám felesége. Néha így gondolok magamra, hogy nemcsak Barbara vagyok, hanem valaki felesége is” (33–34). A Nyaralás, hat betű címűben pedig már konkrétan a halállal, az öröklődéshez még közelebbi mozzanattal kapcsolatban merül fel ismét: „Nem akartam azt felvésetni, amit a bankból és a hirdetésekből jövő papírokon láttam, apám nevét meg azt a né-t. Anyám több volt, mint apám neve és az a hozzácsapott né. Végül azt mondtam, írják apám neve alá, és felesége, Hargitai Anna” (99). Még egy idézet ugyanebből a szövegből, amely egyébként mintapéldánya lehetne a semmis történésekből feltáruló különvilágoknak – hiszen a nagyszüleivel maradó árva egy nagyapai pecázás közben eljut a saját temetésééig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb gondolatfolyama: „legyen utána beszélgetés, tor, ahogy mondják, egyenek jókat, legyen a nevem a fejfán, ha férjez mentem, akkor is, legyen a saját nevem rajta, ne az övé” (103).

Ez esetben a halálgondolat szivárog át egy idősebb generáció közvetítésével a legfiatalabb generációba, ám a családi traumák továbbvitelét, átörökítését a zárószöveg, a Családi anamnézis ragadja meg a legközvetlenebbül – ahogy a címe is jelzi, itt a betegség pusztítása nem ér véget egy élet elmúlásával, tovább indázik a túlélők, a potenciális örökösök tudatában (és/vagy szöveteiben).

A kapcsolatok alakulása, megszűnése, sajátosan kificamított továbbélésére sorjáznak tehát a példák a novellákban, és ha visszalépünk a párkapcsolati esetekhez, az akár dominanciába torkolló akaratérvényesítés, a hozzáidomulás és tűrés variációit és árnyalatait látjuk kibomlani több szövegben is, legmarkánsabbak talán A kutya a szőnyegre pisil vagy A Lánchíd északi oldala címűekben. A kötet címadó novellája egészen koncentráltan adja vissza a magára maradást, és a kötetben szétszórtan felfedezhető motívumokból többet is felmutat. Traumától tudatmódosult percepciót kapunk ettől a szövegtől, és a már korábbról ismerősnek tűnő narrációs eszközök (mondjuk a semmittevés közbeni visszatekintés, az elmélkedő részletkibontás), vagy motívumok (riadtságtól vagy rendkívüliségtől mentes halálgondolat, sőt a dadogás vagy a kutyás novellából ismert fajmegnevezés) szintén feltűnnek benne. Bár a szöveg egy akár szimbolikusnak is értelmezhető mozzanattal, a fogkefe lecserélésével zárul, ez a zárlat (és a szövegeké általában) nem determinál szereplősorsokat, a novelláé tehát a zárszó, nem a történéseké vagy ábrázolt karaktereké.

A kötetben ábrázolt ambivalens viszonyok egy-egy mikroközösséget, annak tagjait jellemzik, áttételesen ábrázolják a tágabb társadalmi viszonyokat, és ugyan ez utóbbiak is bírnak alakító potenciállal, a kötet szereplőit az egészen intim és közeli kontaktusproblémák alakítják főként. Traumák, ártatlan tettekből szétburjánzó tragédiák és súlyos dilemmák hatótávolságán belül mozognak Harag Anita szövegei, ám nem merülnek el bennük, az események sorozatának darabjaiként vagy egyikeként ábrázolják, és azok hozzáadódnak a napra nap, hétre hét folyamataihoz, az erőszakos maguktól értetődésük által sejlik fel a körvonaluk minden mozzanatban. Hogy végül aztán hozzájuk képest számítódjon az idő, az öltözéseké és az évszakoké.

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb. Magvető, Budapest, 2019