Látogatóköpeny

Hosszas könyörgés után apám magával vitt a nagy eseményre. Legalább ennyit, ha nem többet kellett rimánkodnia Margaritámnak is, mert az ő atyja még az enyémnél is kérlelhetetlenebb. Nem tudtam elképzelni, hogy valamelyikünk kimarad… hogyan vészeltük volna át a csalódást? Pedig mennyit fáradoztunk az utóbbi hetekben! Mekkora volt az öröm, amikor a városi tanács apámat és Margarita apját választotta ki a kivételesen nagy feladatra! Éjjel-nappal szinte meg sem álltunk. Apám a legkiválóbb minőségű fonalakat hozatta a legmegbízhatóbb beszállítóktól, az aranyszálat pedig életemben először én fonhattam meg. Hogy biztosan nagyon szép legyen, folyton énekeltem. Szavak nélküli dallamokat dúdoltam, melyek a lábító ritmusát követték, kiszámíthatatlan kacskaringóik belesodródtak az aranyszálba, zizegésük felgombolyodott a csévére. Apám kezdetben szigorú arccal vigyázta mozdulataimat, de amikor látta, hogy elvétve szakad a szál, inkább csak fülelt, az egyenletes neszekből tudta, hogy rendben mennek a dolgok, a torkomból kitekeredő dallamfonalak pedig körbegöngyölték és gyönyörűséggel töltötték el. Ezt abból tudtam, hogy néha lopva rápillantottam, s meglepődve tapasztaltam, hogy a szigor hosszú évek alatt elmélyülő sötét ráncai szinte eltűntek, a félelmetesen legörbedő szájsarkak egyszeriben felfelé nyújtózkodtak, szinte mosolyba moccantak, ami azért is volt nagyon furcsa, mert miután anyám itt hagyott bennünket, apám arca elfelejtette a mosoly legcsekélyebb mozdulatát is. Nem sürgetett, pedig általában türelmetlen volt velem, most viszont mintha azt kívánta volna, minél tovább tartson a munka, s vele ez az áldott állapot. Amikor elkészültem, arra kért, üljek a szádfa mögé, s ne hagyjam abba addig az éneklést, amíg megszövi a megrendelt kelmét. A szádfa csattogása adta az újabb dallam lüktetését, az aranyszálak összesimultak a lágy hangokkal, s apám keze alól egy májusi éjszakán élete legszebb szövete került ki. Hajnalban kivittük a fényre. Sose tapasztalt öröm töltött el könnyünk csordulásáig, hiszen megindított az aranyszálak andalító muzsikája. Harangszókor már ott volt a kapunkban Windisch segéde, hogy aztán éjt nappallá téve dolgozhasson a szabómester is a jó előre megküldött pontos méretek alapján. Margarita titokban megmutatta a szabásmintákat. Hány napot ábrándoztunk át! Pontosan láttuk az ifjú főherceg testformáit a vállszélességtől, mellbőségtől, karhosszúságon-vastagságon át a testmagasságig. Windischnek nagyon lassan ment a munka. Aligha hallotta az aranyszálak hárfázását. A szabásba csaknem belebetegedett, annyira félt, hogy elszabja a remekbe szőtt kelmét. Pedig nem tegnap kezdte a mesterség művelését. Senkit nem tűrt meg a közelében, a segédeit napokra száműzte a műhelyből. Még azt sem viselte el, ha a lánya bekukucskált az ajtón, hogy ebédre, vacsorára szólítsa. Az aprólékos munkában annyira kimerült, hogy a különleges formájú arany gombokat végül Margarita varrhatta fel a látógatóköpenyre. Ezért volt hát fontos nekünk olyannyira, hogy mi is ott legyünk, amikor felkerül a gyönyörű darab a viselőjére.

Az Alsó utcán hömpölygött a kíváncsi tömeg, lovas katonák vigyázták a képzeletbeli vonalat, amit dél felől senki sem léphetett át már reggel óta. Mi az Ezüst utcán ereszkedtünk le apámmal és Margaritáékkal. Ehhez is engedély kellett a városi tanácstól, ami még azt is megszabta, melyik órában mehetünk végig az utcán. A legszebb ruhánkat vettük fel, az enyém ibolyalila, mely jól illeszkedett a szememhez, derekamon egy széles fényes tafota szalag, Margaritáé fűzöld, ami szépen kiemelte kifogástalanul fehér bőrét. Hozzánk csatlakozott még Czaunek Tóbiás kalapkészítő a fiával, Samuval és Dorfer János fogadós a fiával, Ádámmal. Samu és Ádám olyan jó barátságban voltak kölyökkoruktól, mint én Margaritámmal, hozzánk hasonlóak korban is, és ugyanúgy sülve-főve együtt lettek volna, mint mi, csak hát apáink egyre többször munkára fogtak mindannyiunkat, ahogy cseperedtünk, ügyesedtünk, erősödtünk, okosodtunk. Czaunek Samunak nagyon tetszett Margaritám, legyeskedett is körülötte eleget, de Margarita már titkos fogadalmat tett Mayr Wolfinak, aki apja gombkötő műhelyében annyit ábrándozott Margaritáról, hogy folyton különös-furcsa, főleg szívre emlékeztető gombok kerültek ki a keze alól, amiket aztán senkinek sem mert megmutatni, csak Margaritának, s azt ígérte, ha összegyűlik háromszáz szerelem-gomb, feleségül veszi. Akkor vitte a titkos kétszáznegyvenharmadikat, amikor a látogatóköpenyre szánt meseszép gombokkal küldte Windischékhez az apja.

Ahogy leértünk a Glanzenberg táróhoz, Kurkowitz Mihály bányatiszt, akit ezekben a napokban ceremóniamesternek tettek meg, odasietett hozzánk, karon ragadta apámat, és vonszolta magával, intve nekünk is, hogy kövessük, lehetőleg fürgén. Elvezetett a nekünk kijelölt helyre, és valamit sugdosott apám fülébe. Apám arca megkeményedett, aztán megremegtek a szeme alatti táskák, orrcimpái kétszeresre tágultak, végül csuklani kezdett. Mint mindig, amikor zavarba jött. Alig tudta elmondani, mire kérte a ceremóniamester. Ekkor én kezdtem reszketni, de inkább az örömtől, semmint a rám bízott feladat okozta félelemtől. Forróság kúszott fel a két mellem közül, körbejárva a nyakam a tarkómon folytatta útját, onnan a halántékomra jutott, majd lecsusszant kétoldalt az orcámon. Róza, vöröslő rózsa, énekelte Dorfer Ádám, aki apám csuklásából kihallgatta, mire kértek. Nem törődtem vele, mintha nem nekem szólt volna, pedig a csúfondáros hangba valami meglepetésféle is keveredett. És aztán valahogy rajtam felejtette a szemét. Margaritámtól tudom, aki később részletesen beszámolt erről, hiszen mindig mindent nagyon aprólékosan megfigyel. Nekem máshol járt az eszem.

Pontban tizenegykor megszólalt minden harang, ez jelezte, hogy a főhercegi menet elindult a Felső térről, amit nem olyan régen neveztek el Szentháromság térnek a hatalmas és gyönyörű új szoborról. A városatyák szerint ez sokkal előkelőbben hangzik, mint a Felső tér, és emlékezetesebb is mindazok számára, akik megfordulnak a városban. De én nem barátkoztam még meg valahogy ezzel az új névvel. Minden porcikám bizsergett a zúgásban, forróság futkározott rajtam, égett az arcom. Róza, vöröslő rózsa, énekelt át a zúgáson egy egészen kellemes hang, melyből teljesen eltűnt a csúfolódás-csipkelődés. Ádám olyan közel került, hogy a kézfeje érintette a kézfejem. Róza, Rozina, Eufrozina, dúdolta lágyan, ami még az r-eket is megpuhította. Egy óvatlan pillanatban ujjai vakmerően befurakodtak a tenyerembe, körmei csiklandozták a középső és a gyűrűsujjam párnácskáit. Nem volt ellenemre, de mire még merészebb mozdulatokra ragadtatta volna magát, Kurkowitz hadonászására lettem figyelmes. Oda kellett mennem hozzá. Közvetlenül a táró bejáratánál rendezett el három sorba minket. Vadonatúj piros hajtókájú fekete díszruhába öltöztetett bányalegények közé állított, kezembe nyomott egy nagy fekete bársonyvánkost, kisvártatva ráfektette a remekbe szabott látogatóköpenyt. Mellettünk ugyancsak hárman feleltek a pompás kalapért, ami Czaunek Tóbiás műhelyéből került ki, másik három vigyázta a gabardin kötényt, aminek a készítőjéről mit sem tudtunk, s még ott állt egy csoportocska a szépen faragott, arannyal fújt bottal, ami Pilárik András keze munkáját dicsérte. A másik két sorban mindez ismétlődött, csak a ruhadarabok és a bot volt kevésbé díszes. Leány egyedül én voltam közöttük, máig se értem, milyen sugallatra állított be Kurkowitz a sok legény közé. Az a kettő, aki közvetlenül mellettem állt, szemlátomást örömmel segített kétoldalt tartani a párnát, bizony nehéz volt a köpeny. Jé, milyen hosszúk a szempilláid!, kiáltott fel vendül az egyik. Mosollyal köszöntem meg. Jó szagod van, szimatolt a hajam felé a másik, az is vend volt. Valahogy túl sok lett a bók, nem voltam hozzászokva ilyesmihez, bele is pirultam, aztán gyorsan mindent elhessegettem, hiszen csordultig teltem várakozással. Rendületlenül zengtek a harangok, de már hallatszottak a kürtök és trombiták is, egyre erősödtek az egymásba gabalyodó hangok. Hamarosan felbukkant a menet. Elöl díszegyenruhában három bányatiszt, mögöttük József főherceg Lipót és Albert főherceggel, aztán a bécsi kíséretük, keveredve a magisztrátus tagjaival, peckesen lépkedtek valamennyien, igazodva a kürtök és harsonák diktálta ritmushoz. A táróhoz érve bekanyarodtak, elrendeződtek, majd Cajetan von Sauer főkamaragróf beszédet mondott. Egyetlen szavára sem emlékszem, mert minden figyelmem József főherceg kötötte le. A termete pontosan olyan volt, amilyennek a méretei alapján elképzeltük Margaritával. De az arca! A tekintete! Sokkal öregebbnek gondoltuk, ehelyett egy huszonéves legény jött meg, tele kíváncsisággal, szinte gyerekes izgalommal, ami nem csoda, hiszen a föld gyomrába igyekezett. Siettette volna a ceremóniát, de azért próbálta figyelmesen hallgatni a főkamaragróf szertekanyargó mondatait. Amint nagy sokára végre elhallgatott, ismét megszólaltak a kürtök, a kacskaringós dallam ott keringett a fejük fölött. Aztán Kurkowitz intett, s akkor előbb a három kötény indult el a főhercegek felé. Láttam, ahogy a bányalegények remegő kézzel kötik fel a becses vendégek derekára azt a ruhadarabot, amit ők a hétköznapjaikban olyannyira megszokott mozdulatokkal öltöttek magukra, hogy szinte észre sem vették. Ezután a látógatóköpenyt tartók léptek a főhercegekhez. Ünnepélyes lassúsággal levettem a párnáról a miénket, megfogtam a vállánál fogva, József elé álltam, felemeltem, hogy jól megszemlélhesse. Muzsikál – csodálkozott a főherceg. Hárfázik, felséges úr – mosolyogtam rá. Varázsköpeny? – kérdezte, miközben nem is a köpeny mintázatát vizsgálta, hanem mélyen a szemembe nézett. Igen, felséges úr, megvidámítja a viselőjét. Ibolyaszínű – tűnődött, mire én meghökkentem, hogy nem ismeri fel a színét. Látta a furcsálkodást, ezért így szólt: A szemedről beszélek. Megtisztelő, felséges úr, hogy észreveszi csekélységem apró részleteit – leheltem, és megrettentem, hogyan merészelek ilyen hosszan beszélni, s ahelyett, hogy lesütném a szemem, egyfolytában a főherceg arcába bámulok. Közben a párnát tartó legény a könyökével bökdösött, de én azt is csak akkor vettem észre, amikor már fájt. Margaritám kacagva mesélte később, hogy Kurkowitz a haját tépte, amiért még mindig nem terítettem József vállára a köpenyt. A többi herceg már a kalapot és a botot is megkapta, mi meg csak álltunk egymásba nyíló arccal. Sose felejtem el a homlok domborulatát, a szemöldök ívét, a világoskék szemet, az orrnyereg simaságát, a húsos ajkat, alatta a dacos görbületet és gödröcskét az állon. Na, mi lesz már, hörögte a könyöklő bányászlegény, mire felocsúdtam. József mögé kerültem, kicsit pipiskednem kellett, hogy a vállára teríthessem. Felmorajlott a tömeg, hiszen az aranyszálak gyönyörűen csillámlottak. Nem is kell lámpa, nevetett József hátrafordulva, mintha nem akart volna megválni az arcomtól. Mi a neved, kérdezte, pedig ez már túl volt minden szabályon. Konopeus Eufrozina, mondtam selyemhangon, amilyen még sosem hagyta el a számat. De ez már valóban minden etikettet sértett, Kurkowitz dühében odarohant, a karomnál (még jó, hogy nem a hajamnál) fogva elrántott, majdnem leestem a földre. József rosszallóan nézte a ceremóniamester durvaságát, de kisvártatva indulnia kellett a táróba, így megfeledkezett rólam.

Apám megszidott a pimaszságomért, azt mondta, még az is lehet, hogy levonnak valamennyit a béréből, de én ezt nem hittem. A szidás lepergett rólam, ami még sosem történt meg. Csordultig teltem József arcával. Az ábrándozás és az éberlét között lebegtem mindaddig, amíg vissza nem tértek a hercegek a táróból. Hiába sutyorgott Margaritám mindenféle jelentéktelen dolgot a fülembe, nem tudott kizökkenteni. A hercegek hunyorogtak, amint a napvilágra léptek. József kapta vissza a látását legelőbb, s máris körbejáratta tekintetét a körülötte állókon. Azt hiszem, engem keresett, de apám nem engedte, hogy ismét a közelébe menjek. S egy forró tenyér is rákulcsolódott a kezemre, ami megakadályozta minden mozdulatom. Dorfer Ádám aznap már nem is engedte el a kezem. Apámmal, Margaritámmal, az öreg Windischsel, Czaunek Tóbiással és Samuval mindannyiunkat apjának fogadójába invitált. Pompás ebédet szolgáltak fel nekünk, gazdag habbal megrakott söröskorsók táncoltak a nehéz tölgyfa asztalokon. Apámnak is, Windischnek is, de még Czauneknek is hamar megártott az ital, amihez persze hozzájárult a sok izgalom is. Nem tudom, hogy kerültünk Ádámmal a padlásra. Amikor fölém hajolt, József tiszta arcát láttam, a gömbölyded áll a dacos gödröcskével a nyakamba gurult. Egyik kezével szorította a csuklóm, úgy csókolt. Másik kezével lesimogatta a széles tafota szalagot a derekamról, majd beletúrt az ibolyaszín szoknyába. Mielőtt a fájdalomtól eszméletemet vesztettem, ránkborult az aranyszálakkal átszőtt látogatóköpeny.

A szerző a szöveg írása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.