dunszt.sk

kultmag

Egy józan hang a klímaszorongás korában

Talán nem létezik napjainkban olyan könyv, amely aktuálisabb és fontosabb kérdéskört boncolgatna, mint Kovács Róbert Klímaváltozás című könyve.

Bár a téma már feltehetőleg mindenkinek a könyökén jön ki, valós, tényszerű információkkal szinte senki nem rendelkezik. A témáról folyó mediális beszédet ugyanis két nagy narratíva uralja: az egyik néhány éven belül ökológiai és klímakatasztrófát vizionál, tenger alatt eltűnő városokkal, népvándorlással, éhínségekkel és tömeges elhalálozással. A másik ezzel szemben megkérdőjelezi a klímaváltozás puszta létét is, azt pedig végképp tagadja, hogy az embernek bármi köze lehetne az egészhez. Tényleg ekkora bajt okoztunk? Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy cselekedjünk? A klímaszkeptikusoknak van igaza? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv.

„Nem is olyan rég a klímaváltozás még csak egy volt a globális környezeti problémák sorában. A légszennyezés, a vízszennyezés, a talajszennyezés, a fajkihalás, az esőerdők pusztulása, az elsivatagosodás, vagy éppen az ózonlyuk mind súlyosabb problémáknak tűntek. Az éghajlatváltozás azonban lenyomta a többi környezeti és humánökológiai aggodalmat, hogy saját maga válhasson majdnem mindennek okává és okozatává” – kezdi a könyvet Kovács, mi pedig máris sejthetjük, hogy a következőkben nem a szokásos sablonszövegekkel fogják majd kiszúrni a szemünk.

Kovács Róbert könyvének két nagy erőssége van. Az első, hogy hátralép egyet és a fent vázolt két szélsőséges megközelítés helyett veszi a fáradtságot, és a tényleges mérési adatokra, tudományos megállapításokra alapozva tesz megállapításokat. A második erőssége pedig abban áll, hogy ezeket a bonyolult tudományos méréseket és levezetéseket képes egyszerűbb, „emberi” nyelvre lefordítani, mindenki számára érthetővé tenni. Ez a közérthetővé tétel azonban soha nem jelent „leegyszerűsítést”, sőt. Kovács szerint a klímaváltozásról szóló diskurzus egyik legnagyobb problémája az, hogy végtelenül leegyszerűsítették, és a probléma egyedül a szén-dioxid kibocsátásának csökkentésére szűkült, amivel az uralkodó narratíva szerint „le lehet állítani” a klímaváltozást. A szerző gyorsan leleplezi, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, a klíma folyamatosan változik, és egyáltalán nem biztos, hogy a szén-dioxid kibocsátásának csökkentése megold majd minden problémát.

A tételmondat, ami félelemmel tölti el a szíveket, és többek között a klímaszorongás megjelenéséhez vezetett:

„Az emberi tevékenység majdnem bizonyosan hatással van az éghajlatra. Az 1950-es évek óta mért globális felmelegedés több mint felének – legalább 95 százalékos bizonyossággal – az emberi tevékenykedés áll a hátterében.”

A mondat az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2014-es jelentéséből származik, és lényegében eköré épül az egész könyv is. De hihetünk-e az IPCC-nek?

Bizonyos körökben ennek a kérdésnek a puszta feltevése is szentségtöréssel ér fel, de Kovács Róbert veszi a fáradtságot, hogy megvizsgálja, hogyan válogatnak egyesek mérések eredményei között, és milyen befolyások érték a világszervezetet az évek során. Hogyan lehetséges, hogy ugyanabból az adatsorból kiindulva egyes politikusok világvégét vizionálnak, míg mások szerint nincs semmi gond. Hogyan hathat vissza az aktuális politikai közeg a klímajelentések megírására? Természetesen említésre kerül Al Gore 2006-os dokumentumfilmje, a Kellemetlen igazság, és a klímaszkeptikusok válaszfilmje, A nagy globális felmelegedés svindli is, mely 2007-ben készült. A két film készítése között mindössze egy év telt el, mégis egymásnak gyökeresen ellentmondó állításokat fogalmaznak meg – nagyjából ugyanazt a tényanyagot használva.

Hogy lehetséges ez? – teszi fel a kérdést a szerző, majd pontról pontra haladva lebontja, hogy lehet az adatokból ügyesen válogatva a két teljesen különböző narratívát megalkotni. Hogy lett harcos klímaaktivista Margaret Thatcher brit kormányfőből? Talán a bolygót féltette? Vagy csak szüksége volt jól kommunikálható narratívára a szénbányász szakszervezetek megtöréséhez? Hogyan befolyásolta Thatcher az IPCC-t, és hogyan ásta ez alá a szervezet szavahihetőségét? Kellemetlen kérdések ezek, a könyv azonban szembenéz velük és igyekszik eloszlatni a ködöt.

Vegyük például az ún. „hokiütő”-vitát, melyet Kovács egy külön fejezetben tárgyal. Michael E. Mann, az IPCC egyik vezető tudósa 1998-ban faévgyűrű és más, hőmérsékletre utaló adatok elemzéséből rekonstruálta az elmúlt ezer év hőmérsékletét. A grafikon úgy nézett ki mint egy hokiütő: szinte végig egyenes volt, míg a 20. századtól kezdődően elkezdett meredeken felfelé ívelni. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy a grafikon hatalmasat ütött: bekerült a harmadik klímajelentésbe, és a média is azonnal felkapta az „ezer éve nem volt olyan meleg, mint ma” fordulatot. A klímavita a mindennapi szóbeszéd részévé vált. Csakhogy a grafikont, illetve annak elkészítésének módját a kezdettől fogva igen komoly kritikák érték. Ezek leginkább Mannék szelektív adatkezelését és az általuk alkalmazott újfajta statisztikai módszert érintették. Azzal ugyanis – Edward Wegman statisztikaprofesszor szerint – bármilyen adatsorból pontosan ilyen „hokiütő” grafikon alakítható ki. A módszertani kifogások mellett a grafikon a politikusok kereszttüzébe is bekerült: a republikánusok és az olajtársaságok mindent megtettek, hogy cáfolják Mann megállapításait. A tudományos közvélemény felháborodott tiltakozásának köszönhetően a politikai számonkérő eljárást megszüntették, csak hogy ekkor újabb bomba robbant: a „klímagate”. 2009-ben heckerek feltörték a Kelet-angliai Egyetem klímakutató csoportjának szerverét, és az ott talált e-mailek egyike azt sugallta, hogy Mann „trükközött” az adatokkal, hogy elrejtse a csökkenést. Több vizsgálat is indult és egyik sem talált hamisításra utaló nyomokat, de a kiszivárgott e-mail máig az egyik legerősebb érv a szkeptikusok és a konteósok számára.

Kovács könyvének további nagy erőssége, hogy végig popkulturális utalásokkal, többnyire filmes példákkal (pl. Holnapután) tartja fenn az olvasó figyelmét. A szerzőnek sikerült megtalálnia azt az arany középutat, amiről a klímaváltozásról beszélve szinte mindenki letér: tudja, hogy értetheti meg magát a széles közönséggel, de nem enged a szenzációhajhász könnyebbik útnak. Új, érdekes, aktuális szempontokat bevonva közelíti meg a témát. Hogy használja ki a bulvár a klímaváltozás által okozott pánikot. Miért preferálja a sajtó a katasztrófákat prognosztizáló híreket? Mi köze a menekültválságnak a klímaváltozáshoz? Ennek köszönhetően a szöveg egy pillanatra sem válik száraz adatok felsorolásává. A témáról való beszéd végig érdekes marad, de a szakmai hitelességen sem esik csorba.

A Klímaváltozás című könyv tehát erősen árnyalja a mainstream médiában szinte egyeduralkodó klímahisztériát, de egy pillanatig sem állítja, hogy minden rendben lenne. A könyve végén Kovács az alarmisták győzelmének lehetőségét veti fel – de csak azért, mert a halálfélelemmel és a globális apokalipszis jóslatával könnyebb hatni az emberekre, mint a mérési hibák lobogtatásával (ami a szkeptikusok egyik fő érve). „De a legegyszerűsített, túlzásokkal, rémképekkel operáló végítéletbeszéd vissza is üthet: egy kilátástalan, sötét jövő kevésbé ösztönöz cselekvésre, hiszen a megváltoztathatatlanba inkább csak beletörődni lehet” – inti az olvasókat.

Ha tehát akad klímaszorongásban szenvedő ismerősünk, mindenképpen adjuk a kezébe ezt a könyvet. Kovács nem szépíti a valóságot, de nem enged a hisztériakeltésnek sem, ami üdítő változatosságnak számít a témáról szóló irodalomban. Teljesen megnyugodni nem fogunk a könyv elolvasása után, de sokkal tisztábban látunk majd: a mai világban pedig már ez is valami.

Kovács Róbert: Klímaváltozás. Pánik és tagadás között. Typotex Kiadó, Budapest, 2019