dunszt.sk

kultmag

Az Elveszett versek könyvéből I.

Ezek a versek egy háromnyelvű lelkiállapotban íródtak. Mindegyiküknek három inkarnációja van, angolul, németül és magyarul. Egyik sem eredetibb a másiknál. Néha eszükbe jut néhány szó vagy mondat a másik életükből, egy életből, amit soha nem éltek át és megismerni sem fognak soha. Ahogy az mindannyiunkkal megtörténik olykor.

A Láncdohányos

Ehhez a vershez hűtlenek lettek a szavak.
Ez a vers végignézte, ahogy az anyanyelvéből
akusztikai ornamens lesz, valamiféle madárdal,
amelyben a fájdalom sikolyai az örömtrilláktól
megkülönböztethetetlenek. Azóta ez a vers is
csak nehezen tud különbséget tenni a kettő
között. Liebes Heimat, was ist zu tun? Mein
Koffer ist voll von deiner Schuld. Dieses
Gewicht kann ich nicht tragen, ich brauche den
Raum für mein Leben. Vigyázzon rád más
mostantól, az én szívem fáradt traktor, engem
elhúz még úgy-ahogy, zakatol, mint az angyalok.

Ez a vers akkor hagyott fel a beszéddel, amikor
valaki már harmadszorra nevezte egzotikusnak a
torkából feltörő hangokat. Ez a vers tudta, hogy
egy idegen nyelven soha nem lesz sem olyan
intelligens, mint az anyanyelvén, ezért inkább
hagyta az egészet a francba.

Ez a vers láncdohányos lett, mert úgy érezte,
csak a füst nyelvén tudja igazán kifejezni magát.
Ez a vers addig ült egyedül egy szobában
önmagát gyűlölve, amíg végül túl késő lett ahhoz,
hogy megírják.

Ez a vers még azelőtt elveszett, hogy valaki
elárulta volna neki, hogy az anyanyelvi beszélők
ugyanúgy nem értik meg egymást. A szoba
kulcsra zárva. Odakint már olvadt a hó, és a fák
ágai közt épp egzotikus hangok éledeztek,
de mind visszapattantak a jól szigetelt ablaküvegről.

Ez a vers arról álmodva halt meg, hogy egyszer
majd megértik. Ez a vers még azelőtt feladta,
hogy megérthette volna, hogy a költészet
minden nyelven ugyanúgy madárdal.

A Fehér Vándor

Ez a vers az autópálya közepén áll tágra nyílt
szemekkel és remegő lábbal az autód
ködlámpájának fénykörében. Látod, ahogy a
fülén egy alvó vulkán lélegzetvételének gyöngéd
ritmusára egy izzadtságcsepp remeg. A szája
szélén a hab fehér, akár a decemberi szűzhó.

Fáradt voltál és nem figyeltél oda, ennek a
versnek pedig soha nem szabadott volna itt
lennie, egyébként is, mit keresett az út közepén,
it was not your fault. Amúgy is karanténokban és
rezervátumokban tartják őket már évtizedek óta,
ki tudja, mióta nem látott senki verset így vadon
kóborolni, isn’t this illegal anyway? Nem is volt
ott soha, egy fűtött szobában teázva később majd
erről győzködöd magad.

De most még nem tartasz ott. Most még erősebben
markolod a kormányt, mint valaha,
és nem tudod megtörni a szemkontaktust azzal,
amit mindjárt elpusztítasz.

Ennek a versnek a melle fölött a bundáján egy
csillag alakú folt van; fehér, akár a decemberi
szűzhó. Ez a vers pár órája még négykézláb
ivott egy hegyi tóból. A mellső lábai még nedvesek és
hidegek a víztől. A negyedik ujján pedig tisztán
ki tudod venni az arany jegygyűrűt, ahogy
megcsillan az autód fényében, fehéren,
mint a decemberi szűzhó.

Soha nem gondoltad volna, hogy valami, amit
tetőtől talpig vastag szőrme borít, ennyire
meztelen lehet. Soha nem gondoltad volna, hogy
ennyire nehéz lesz megállni, visszamenni,
megnézni, majd először felemelni az ásót, amit a
csomagtartóból vettél ki az imént, mint a
kegyelem és az önvédelem eszközét.
Alles in Ordnung. Lehettél volna te is az,
aki meghal. Ennek a versnek soha nem
szabadott volna idejönnie, az autópályán semmi
keresnivalója, where are the authorities when you
need them? Ártatlan vagy, a szíved fehér,
akár a decemberi szűzhó, az autód is csak épp
meghorzsolódott, és egyébként sem történt
semmi, győzködöd majd magad továbbhajtva,
az állkapcsodat összeszorítod, a szíved fehér,
mint a decemberi szűzhó, a jegygyűrű pedig
csak világít a negyedik ujjadon,
akár egy jelzőfény az éjszakában.

Szabadesés

Szoríts erősen és vegyél nagy levegőt, mert
ezt a verset csak szabadesés közben lehet elkapni.
Vannak tollai, amiket sohasem használ, olyan
színekben, amiket senki se látott, a hangja pedig
soha nem hagyta el a torkát. Villámfényen és
chemtrailen él. Egyenesen a szemedbe néz,
miközben zuhansz, és azt kérdezed magadtól,
hogy what the hell did I get myself into?
Fenntartja a szemkontaktust, és kegyetlen,
mint a kés.

Odalenn lassan már látszódnak a dombok, egy
folyó késő délutáni fényben felvillanó meanderei,
autópályák és házak: egy élet. Gyorsabban
közelítenek feléd, mint ahogy el tudod képzelni,
készen arra, hogy megsemmisítsenek.

Ebben a magasságban még teljes a halotti csend,
innen tudod, hogy egyelőre biztonságban
vagyunk. Szoríts erősen, mert ez a vers nem fog
megmenteni minket. Nem változik majd át
hirtelen ejtő-, vagy ami még jobb, siklóernyővé,
mint a többi versek. Ez csak néz, mintha
mozdulatlanul lebegne előtted, a miénkkel
pontosan összehangolt sebességgel, ami
bullshit, mert hiszen súlya sincs.
De csak néz, és kegyetlen, mint a kés.

Vegyél nagy levegőt és hallgasd, ahogy a szél
gravitációs imákat suttog a füledbe az ősidőkből.
Győzz meg róla, hogy odalent nem vár ránk a
Föld, nincs is hova esnünk, csak az időtlen
sötétben sodródunk egyre. Akkor látod majd,
ahogy a kezemben tartom ezt a verset,
aztán szélnek eresztem.