dunszt.sk

kultmag

Mikor az öregekről beszélek, nem anyámról beszélek

Nagyanyám feje, mint egy kórházi folyosó
egyetlen ablaka, fehéren sugárzik.
Az agyából előkúszó rozsdaszínű állatok
nyüszítve szélednek szét az éjszakában.
Olyan kutya formák, vagy tán kisebbek,
és béjárkolnak mindent, így meséli,
míg egy köpenyes alak zsákba fogja,
aztán a folyóparton el nem engedi őket.
De hogy onnan merre tovább,
torkolat hiányában, nem tudom.
A masszív erdőirtás következménye,
hogy a lejtő egyszerűen megindul,
mert már nincs gyökér, ami a talajt összetartaná.
Nagyanyám arca földcsuszamlás.
Hiányos mimikája meghatározhatatlan réseibe
anyám virágokat ültet, aztán azt képzeli, kertet lát.
A lépcső alatt van egy zárt vízgyűjtő medence,
az ereszekből ide csorog az eső, és annyi fény,
amennyit az apró vödörnek hagyott rés enged.
Emlékszem, ha a férfiak halat fogtak,
volt amelyiket bedobták ide,
aztán a család évekig etette,
a gyerekek nevet adtak neki.
De a nyári kárász, mint a bányalovak,
tavaszra megvakul, és ha egykedvű
köreit figyeltem néha, mintha köveket
varrtak volna a bőröm alá, süllyedtem.
Csak az a tied, amit megszülsz,
amire felszegeznek, csak az a tied.
Nagyanyám csontja uszadékfa.
Mint a moha, ránőve a szivacsos
visszafejlődés disszonáns mozdulatai.
A tűréshatárról szerettem volna mondani valamit,
ami térben és időben nem meghatározható.
Ha mégis megpróbálom betájolni, valahol a kilencvenes
évek elején járunk, nyár van, negyvenfokos hőség,
az erdősáv a tengeriföldre csúszik,
kapálás hangját hozza felém a szél,
egészséges asszonyok egészséges mozdulatait.
Az emlék, mint egy árvaházi gyerek, nemtelen.
Oszlásnak indulnak az élet rostjai.
Reggel van, anyám cigizik, köhög,
háta rázkódó dombjáról,
súlyos göröngyök pattognak lefele.
Poharában a hal a víz színén lebeg.