dunszt.sk

kultmag

A vándorvírus

Tőzsér Árpád új kötete, a Lélekvándor (Új versek, 2017–2018) teljes pompájában vonultatja fel a költő eddigi opusainak jellemzőit, mindenekelőtt a történetelvű dikciót; az alábbiakban főként erre a jellemzőre figyelek. „1913-ban, Párizsban már november 3-án leesett a hó” – kezdődik a XXXVI. fejezet című tagolatlan hosszúvers, mely vizuálisan is a próza képét mutatja. A vers egyébként Anatole France Angyalok lázadása című regényébe lép bele, egy fiktív (az utolsó utáni) fejezet révén: ismeretes, hogy France regényében a bukott angyal lázadást szít Isten ellen, de az utolsó pillanatban meggondolja magát, s így szól csapatához, Tőzsér Árpád szavaival: „ne hódítsuk meg az eget, legyen elegendő a tudat, hogy meg tudjuk hódítani. A győztes háború vereséget nemz, a legyőzött Istenből Sátán lesz, a győztes Sátánból Isten.” Eddig az Anatole France-mű. Amelynek természetesen a Tőzsér-versben szereplők is szereplői, köztük madame des Aubels sem kitalálmány, sőt még fekete harisnyája sem. Amit Tőzsér hozzátesz, az, sarkítva, nem több egy májusi havazásnál. Meg néhány, látszólag ebből eredeztetett felismerésnél. Például, hogy az embernek nem őrangyalra, hanem vitapartnerre van szüksége. Mert nem eszmékkel vannak vitáink, hanem emberekkel, lett légyenek akár angyalok is. Az igazi partner mindig jó debatter.

Kissé eltávolodtam az első mondattól, így most csak megismétlem: a narráció, a mesélés szerzőnk verseinek egyik jellemzője. (S ez volt már a 2007-es Léggyökerekben is.) Azt is mondhatnánk, hogy a roppant széles filozófiai és nyelvfilozófiai ismeretanyagban és műveltségi szinteken otthonosan mozgó szerzőnk minden úgymond történetben talál egy rést, ahová befurakszik, s ahol szabadon szárnyaló eszméinek teremt teret. Lásd ehhez a Próbálkozik a tavasz két első sorát: „Próbálkozik a tavasz, beteszi lábát / a megnyitott ajtó s küszöb közébe.” Ilyen volt már az (1982-es) Adalékok a Nyolcadik színhez kötete is, melyben szabadjára engedte bölcseleti indíttatású képzelőerejét, de ilyen a Faustus-drámája is (Faustus Prágában, 2005). Nem véletlenül Lélekvándor a kötet címe, jelzi Tőzsér spiritualitás iránti szenvedélyes vonzalmát. Aki minden kötetében megteremti vagy megtalálja (a kettő ugyanaz, mert a talált is képzelet szüleménye) azt az alakot, melynek vagy egy vonását nagyítja fel, vagy korábban nem ismert epizódokat sző köré. Tőzsér láthatóan szeret hozott anyagból dolgozni, de pontosabb talán úgy mondani: hozott anyagon dolgozni. A hozott anyag lehet saját is: gondoljunk csak a korábbi verseit át- meg újraíró, nem befejezettnek, tehát nyitottnak tartott Tőzsér Árpádra!

A kötet megjelenése óta eltelt időben az ÉS hasábjain megjelent A végső mérlegen című versében még a halál is ilyen, hozott: „Túl sok bennünk a »hozott« halál, / s kevés a saját, a hites.” Reciklál, s közben megemeli tárgyának anyagát. De a reciklál sem pontos kifejezés, inkább azt mondanám, lefújja a port a régi történetekről, s ugyanezzel a mozdulattal lelket lehel beléjük. A lélekvándor nem egyéb, mint spiritusz. A kötet 2., 3. és 4. verse a szatíraíró Iuvenalist állítja középpontba, nevezetesen három véleményét – egyszer „a megcsalatott nő”-ről, s kétszer a felszarvazott szenátorról. A görög-római világ felhozott figurái és a hozzájuk tapadt írásos és szájhagyomány ürügy arra, hogy kifejtse róluk alkotott nézetét, vagy mint a Iuvenalis a Domitianus-kor műveltségéről című vers zárlatában a jelenkor nézetét, felfogását, erkölcsét: „s író? Az mi?! – kérdik. Azt mondd: mennyi a földje? / S pénze? Semmi? Akkor semmit ér maga is csak! / Könyvet – a tűzön kívül – nálunk senki sem olvas!” A három Iuvenalis-vers történetét nem mellesleg a hexameter hordozza, vagyis az antik téma itt mintha kikövetelte volna magának a klasszikus metrumot is.

A történetszövésen (gondoljunk csak a Mittel-versekre!) és az impozáns műveltséganyagban való elmerülésen és annak átmozgatásán kívül a Tőzsér-versek további jellemzője a szerepvers. Belehelyezkedik egy – általában – mellékalakba, pontosabban beleépül, akár egy vírus, és az anyatestet új, nem várt mozgásra készteti. Itt van példának egy a sok közül: az öreg és vak Milton lányát, Deborah-t a Deborah avagy az Éden szíve című versfüzérben:

„Jaj, én vagyok az »Elveszett Paradicsom« első
s igazi vesztese, én, Deborah-Éva, ki elsőként
olvasom apám veszteségeinek végtelen sorát a
mítoszok ősi lupéjától szinte elviselhetetlenre
nagyítva, s vice versa: a biblia csillagok közé
feszített drámái személyes közelükkel engem is
szereplő-részessé avatnak”

(Kiemelés tőlem – Cs. G.) S akkor álljon itt még egy példa ehhez. A szerepek kinagyítása egyben a szerepek átértelmezése is, az analóg helyzetek egy helyzetre deriválása, amiként az A megértés alakzatai című versben is látható; a cím egyúttal azt is jelzi, hogy Tőzsért nem a konkrét élethelyzetek és hasonló szerepek érdeklik, hanem az általuk megfogalmazható és megfogható irodalmi-nyelvi-filozófiai tapasztalat:

„A szamarat vezető férfit szerepei üldözik,
a gyermeket származása – a nőt a létezés méltánya köthetné hozzájuk,
de színültig van telítve környezetével s magzatával,
nem érdekli a tetrarchák fenséges rettegése, csak a saját félelme.

A megfáradt ember persze nem József, s társa nem Mária,
csak a drámájuk analóg: a test örök-egy rezonanciája.
Mintha elhasznált megértési alakzatok, etikai szintek s méltányok
boldogtalansága vonulna ismeretlen szamárháton.”

Noha szerzőnk általában kerüli a leegyszerűsíthető konkretizálások lehetőségét, a vers az újszövetségi történet aktualizált verziójának is tartható, s ekként a politika s a közélet által elkoptatott migráns-narratíva poétikai leképezésének. S végül említsük itt a Piroska szerelme (Apokrif strófák a Toldi szerelméhez) verset, mely, mint alcíme is mondja, nem része az Arany János-műnek, s a vers ezt a hiányt hivatott pótolni, nem mellesleg Arany-sorokkal. A pótlás pedig azzal a képpel játszik el, hogy a nevezett ifjú hölgy mellé kirendelt Örzse felkelti Piroskában az anyát, az álmot s mindenekelőtt a vágyat, vagyis egy leszbikus epizóddal bővül-egészül ki az Arany-mű. A vers konklúziója: „a szegény, kijátszott Rozgonyi Piroska / szűzen, de nem vétlen vonult kolostorba.” Látható, Tőzsér megtartotta a felező tizenkettes formáját is.

A Lélekvándor című legújabb verseskötetre is érvényes, amit évekkel ezelőtt Németh Zoltán vetett papírra ezzel a költészettel kapcsolatban: „Tőzsér Árpád végső soron olyan folyton változó költészetet művel, amely szüntelenül reagál az idő változásaira és a kánon kihívásaira. (…) Életműve már most is és önmagában is kész irodalomtörténet, szívós harc az értékért.” Tegyük hozzá, mindez nemcsak a választott témáira érvényes, hanem – különösen a Lélekvándor tapasztalatai szerint – legalább ennyire a formanyelvére is. A szerepjátékok és a nyelvjáték együttesen olyan magas szintre emelik e legújabb opust, mely már nemcsak irodalomtörténet, hanem irodalomtörténetek sora. A saját és a mások szövegeinek egybecsúsztatásai kitűnő poétikai és fenomenológiai ürügyek arra, hogy Tőzsér mindig más hangon szólaljon meg, hogy mindig más helyzetekben keresse önmagát és korát. Ismét Németh Zoltánt idézve: „Érett, jól működtetett nyelv ez, amely a filozófia és a műveltségelemek zsúfoltsága miatt versbe írt, atipikusan tördelt filozófiai eszmefuttatásnak, verses történelmi esszének vagy lírai kritikának olvasódik.”

Erotika és halál – a kötet számos verse alakul e két entitás mentén, emeljük ki közülük a Hogyan készüljünk derűsen a halálra? című, Zs. Nagy Lajosnak ajánlottat, alcíme szerint Zs. Nagy Lajos költő úrnak, a túlvilágra. Nem ez az első verse Tőzsérnek, melyben a pálya- és kortárs előtt tiszteleg, pontosabban kezet nyújt neki a korokon át; a gesztus a 2002-ben születetett Zsé arca versből lehet ismerős. Igaz, szerzőnk nem szelektál a pálya- és kortársai közt, számos verse és kisprózája idézi meg Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Cselényi Lászlót – a sor hosszan folytatható, ebben a mostani kötetben szerepel egy Grendel Lajos agyvérzését tematizáló is (Thészeusz egy moszkvai kórházban). A derűs halálra való felkészülés képe egy Umberto Eco-írásból származik, s Tőzsér a zárlatában helyezte el mondanivalója lényegét, nevezetesen hogy „a bennünk susogó / transzcendenciát elhazudjuk”, vagy még kifejezőbben: ahogy a múlt rendszert, úgy a mostanit is az öncsalások és öncsalatások jellemzik: „a túlvilágot / kiszervezzük magunkból a semmire sem kötelező semmibe (melles- / leg oda száműzzük a költészetet is)”. Az erotikus töltetű jeleneteket és képeket nem számoltam meg, de a halál szó (csak mint főnév) 24-szer bukkan fel a kötetben, egyebek közt az utolsó versben, melynek címe: Beteljesedés. A halálversek egyébként a tőzséri versbeszéd újabb jellemző vonása. Ebben a Beteljesedésben a Léggyökerek (2006) című Tőzsér-verseskötet Sebastianus versének önmegszólítása visszhangzik: a Sebastianusban a sztoikus intelem ekként szól: „Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez / adatott neked feladatként.” E mostani kötet záró versében, a Beteljesedésben így módosul a bölcsesség: „Ne félj! A halál után, az elgörbült térben-időben / az első évek a legnehezebbek.” Jól kivehető, hogy e sorokban nem a szerzőtől egyébként sosem távoli irónia vagy szarkazmus szól, hanem sokkal inkább egy derűs, legföljebb a beletörődést sziporkázón kommentáló („az első évek a legnehezebbek”) attitűdre esik a hangsúly.

Nemcsak tematikailag, a formák tekintetében is rendkívül színes és változatos könyvről van szó: a már említett hexameterek, hosszúversek, szabad versek, prózaversek és páros hatosok mellett a szerző haikuban is kipróbálja magát – a nagyon találóan Szentjánosbogaraknak nevezett füzérben, a háromrészes Athéni Timonnak pedig két része is szonett. Ennek Próbálkozik a tavasz című részét azért is érdemes idézni, mert az évszakváltást a rendszerváltással, a holnapot a tegnappal hozza közös nevezőre, ráadásul mindkettőnek, ónak és újnak a jelzőit grammatikai területre vezeti:

„de a javíthatatlan tavalyi szöveg

javíthatatlant vonz s megválthatatlant. S a lesz-évszakokban is korrupt vonzatok
állnak lesben, s álnok szótövek.”

Ugyanez a nyelvbe, a nyelvtanba visszafordítás jellemzi a kötet egyik legjobb darabjának, Az átlátszó patkánynak az utolsó sorát: „Hallom, ahogy a szavak végét, a ragok bőrkéjét rágja.”

Summa summarum: az alig negyven verset tartalmazó Lélekvándor jól illeszkedik szerzőnk eddigi verseskönyveihez, azok tematikájának és nyelvezetének folytatása, variálása, újabb és újabb, antik és modern szöveghelyeket kiegészítve, továbbírva, elmozdítva az eredeti hangsúlyokat másfelé. S ami egyáltalán nem mellékes: ezekből a lelket vándoroltató variációiból mindig megújulva kerül ki.

Tőzsér Árpád: Lélekvándor (Új versek, 2017–2018). Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2019