Kisiklások

Friss látványvilág, ötletes szereposztás, kiváló színészi munka mutatkozik meg a budapesti Katona József Színház Kamrájában bemutatott Bánk bánban, de az előadásban van néhány félreolvasásból eredő kisiklás.

Ezek nem közvetlenül a kétszáz éves, rejtélyekkel teli tragédiából erednek, hanem abból, hogy az alkotók Nádasdy Ádám új fordításának számos leegyszerűsítő értelmezését adaptálták. S noha mai nyelvezet nagy segítséget nyújtott a színészeknek az eredeti mű élvezetes színpadi szöveggé formálásában, Nádasdy értelmezései zavarosan hullámzanak a színpadon.

Az új fordítás olyan segítség lehetett Varga Zsófia dramaturg és Tarnóczy Jakab rendező számára, ami mellett más támasznak nem érezhették szükségét. A színlap szerint Bánk döntésképtelen és bizonytalan, a Bányai Kelemen Barna által alakított Bánkot ennek megfelelően az előadásban romantikus őrület és tétovaság jellemzi. Szúrósan csillogó barna szemeivel idegesen tekintget a semmibe, igyekszik megfelelni a rendezői instrukcióknak, játéka szerint egy koraromantikus drámahősre hasonlít. Valójában Bánk karaktere sokkal következetesebb. Akkor is az, amikor Melindát és Ottót együtt látja. Petur Melinda-jelszóval megüzente neki, hogy inkognitóban térjen vissza, és jelenlétét ne fedje fel, másrészt meghagyta, hogy csakis a bál végén találkozhatnak. Katona következetes: Bánk nem léphet közbe Ottó és Melinda láttán, nehogy felfedje hazatértét, és távozni kényszerül a jelenet végén (I./10), mert a bálnak éppen akkor van vége. (A néző ezt Melindától tudja meg: „Ah, oszlanak”.) Bánk nem tétova, csak ráébred, hogy milyen hely valójában a világ, és a tragikuma az, hogy mégsem egészen olyan, amilyennek látja.

Az efféle apróbb félreértéseken túlmenően az előadás következetesen igyekszik távol maradni a tragikumtól és minden olyan hagyománytól, amely a Bánk bánt a „politikai allegória” vagy a „nagy nemzeti tragédia” skatulyáiba dugja. Az ironikus humorral teli rendezés elrugaszkodási pontként tekint ez utóbbi olvasatra, s ezzel akaratlanul is egy létező hagyományhoz csatlakozik. (Bagó Bertalanhoz hasonlóan járt el, aki a 2011-es kecskeméti rendezésében Szabó Borbála átiratával a pátosz nélküli értelmezések útjára lépett.) Az ötödik felvonás ötletesen közelít a nemzeti tragédia-olvasathoz: a szüleiket sírva gyászoló, egymást a padról irigyen letúró, rivalizáló gyerekeknek öltöztetett felnőttekben egy újratermelődő ellenséggeneráció bontakozik ki.

Kálmán Eszter díszlet és jelmez tekintetében egységes, Magyarországhoz és a magyarokhoz alig köthető rendszert alkotott. Az ék alakú színpad egy időben és térben nem konkretizálható vadászkastély termének díszítését ölti magára. A 19. század eleji divat szerint faragott és pácolt tölgyfa burkolatú, gímszarvasagancs-imitációkkal díszített terem sötét árnyalatai, alacsony farácsos mennyezete kissé zsúfolt hatást kelt. A mozgástér szűkös, a színpad geometriája és megvilágítása sokszor ridegnek tűnik, akár az udvari világ. A tér érezteti az intimitás hiányát: mindig mindenhol fennáll az esélye, hogy valaki hallgatózik a faburkolat gyakorta nyíló ablakain át.

A nyomasztás elmaradhatatlan eleme a Hunyadi Máté és Bencsik Levente-szerezte zene: az első felvonás báli jelenete alatt végig deep dub techno szólt, ez hatalmas energiát hozott az előadásba, miközben a német kultúra mindent elnyomó hatalmi reprezentációjaként is működik. A ritmusra kényszeredetten rángatózó alattvalók is erősítik ezt a nézőpontot: a zene zajként, a bál kötelező rosszként jelenik meg. Szorongást keltenek a puskák is: hiába várja a néző ösztönösen a durranást, a fegyvereket senki sem süti el.

A jelmezekben sem találunk időbeli, térbeli kötődéseket, de a színek (szürke, sötétzöld, bordó, barna, fekete) referálnak a szereplők közötti viszonyhálóról. A jeleneten kívüli színészek gumicsizmás, zöld esőkabátos háttérfigurákként vannak a színen, szürreálisan hosszan lelógó bajuszban, karikatúra-szerűen magyaros kinézettel. Jelmezük a kényszerített germanizációnak is emléket állít. A férfiakon lovaglónadrágot, rókaprémet látunk, a jég hátán is megélő, gyilkosságokat büntetlenül megúszó, Dér Zsolt által alakított Ottó túrabakancsot visel, a spanyolok smaragdzöld bársony holmikba öltöznek, Ottó és Bánk pedig egyaránt bordó garbóban van, míg Izidóra az esőkabátos mellékszereplőkhöz hasonló árnyalatú zöld műbőr ruhában játszik. 

A kellékhasználat szerény. Egyetlen karfás szék van jelen, ez a királyi trón, melynek ülőlapjára a Biberachot hidegvérű gyilkosként megjelenítő Kovács Lehel, a Petúrt hisztis kisfiú módjára alakító Dankó István és a Szirtes Ági által megformált Gertrudis mindig következetesen lábbal lép, amikor a hatalomról beszél. A bordó kötélből álló kordonok a tablókba rendeződött, szinte mozdulatlan színészeket diszkréten lehatárolják, e stilizáltság pedig reflektál a Bánk bán magasztos játékmód-hagyományaira.

Az egyik legletisztultabb játék Szirtes Ágié. Gertrudisa egy bűntelen, boldog, hatalmát élvező, nőiesen vibráló, életimádó teremtés – talán a legjóságosabb Gertrudis-alakítás, amit valaha láttam. Ottóval szigorúan bánik, a Pálos Hanna által alakított Melinda vádaskodására, a Takátsy Péter által játszott Mikhál bán figyelmeztetésére elzárkózással reagál – nem kormányozni, csak uralkodni szeretne. Bánkkal nem kerül valódi összetűzésbe, s ami még szokatlanabb, hogy nem ő támad rá Bánkra, amikor hazáját szidják, hanem épp fordítva. Ez Nádasdy hatása, aki bizonyos sorokat a gyilkosság előkészítő gondolataiként olvasott és meg is jegyzetelt. Pedig ez az emberölés hirtelen indulatból elkövetett cselekedet, ezért számomra színpadidegen, hogy Bánk előre megfontolt módon öl. A katonás adaptációban indulatok nélkül beszél hozzá, lassan odalép, fojtogatni kezdi a királynőt, aki a nádort mindeközben egy puskával próbálja likvidálni. Ráadásul az ötödik felvonásban Gertrudist üveg mögött, de élve látjuk. A rendezés Biberach kivégzéséhez is váratlanul nyúl hozzá: Ottó hátulról nyakon harapja, s a ritter hosszasan sipákolva hal meg.

Az előadásban számomra nem tűnt markánsnak Melinda és Bánk viszonya. Talán szöveghúzások miatt sikkad el például az a jelenet, amikor utoljára látják egymást élve – részben ezért is lesz súlytalan Melinda halálhíre az ötödik felvonásban, ahol Pálos Hanna Bánk árváját is alakítja, az Ottót játszó Dér Zsolt pedig a Biberachot alakító Kovács Lehellel együtt Endre gyermekeiként van színen. Bőgésük magas frekvenciája mellett a hatalmas bunda alatt melegítőt viselő Elek Ferenc épp a humorral szemben komoly maradó, terhek alatt már-már összeroskadó Endre király karakterében nyeri hitelességét.

Melinda és Ottó viszonyát az elmúlt években több rendezés is valódi vonzalomként ábrázolta, itt is ezt történt. Tarnóczi Bánk bán-rendezésében nem az a tragikus, hogy Melindát megbecstelenítették, hanem az, hogy becstelen vágyai voltak. Pálos Hanna hitelesen, átélve játssza azt a fajta kétségbeesést, amelyet számára az események okoznak, de mintha e rendezői megoldás mögött ismét Nádasdy személyes olvasata állna (lábjegyzeteiben szeretkezésnek nevezi a történteket) és az, hogy a Bánk bán-értelmezések többsége előszeretettel ítélte bűnösnek a női karaktereket.

Pálos Hanna Melindája becsületes nő, akire egy pillanatig hatással van ez a hitvány, de vonzó herceg. Nem szerelmes, de túl későn utasítja el Ottót, s a történtek után magát is bűnösnek érzi. A kettesben töltött pillanataikat reflektorral leleplező, féltékeny Bánk nyers, de őszinte megvilágításban látja. A bordó kordonokkal körülvett, hiányos öltözékű, bűnös párt Bánk szemszögéből látjuk, hasonlóan ahhoz, ahogy Endre szemszögéből a halott Gertrudist az előadás végén. A leleplezés-jelenetben Melinda Ottó kabátjában, félmeztelenül fekszik, miközben az egy szál csíkos alsóneműben lévő férfit simogatja. Ez a beállítás megkérdőjelezi a Melinda elleni merénylet erőszak-jellegét – ez pedig ugyancsak Nádasdy értelmezéséből származó félrevezetés, tekintve, hogy Melinda nem akart lefeküdni Ottóval.

A számos apró kisiklás mellett az előadás rendelkezik olyan csúcspontokkal is, mint például a békétlenek-jelenet. A Peturt játszó Dankó István kiváló alakítása, a frusztrált emberke hatalommániája és szexizmusa szintén elmegy a humor irányába (Bánk a lábára ülteti őt, mint egy kisgyermeket). Mégis felemeli az előadást: még bele is tapsoltak a hangosan nevető nézők ebbe a jelenetbe. Petur nem dörgőhangú bajszos magyar úr, hanem Biberachhoz hasonló örök elégedetlen, intrikus, a Kovács Lehel – Dankó István páros pedig a német-magyar oldalak rossz tanácsadóiként jelennek meg, ami innovatív ötletnek bizonyult.

Tarnóczi koncepciójában tehát vannak szerethető, egyedi elemek bőven, az előadásnak megvan a saját hangja, és ez a hang a pátosztól mentes, kreatív megközelítésekkel arat sikert. Nádasdy Ádám átirata nem szent, hanem inkább becsapós: néhol segített megérteni, néhol segített félreérteni bizonyos dolgokat. Katona művének számos különböző, koherens értelmezése létezik, amelyek csak arra várnak, hogy a színházi emberek felfedezzék őket. 

Katona József: Bánk bán

Játsszák: Elek Ferenc, Szirtes Ági, Dér Zsolt, Bányai Kelemen Barna, Pálos Hanna, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Dankó István, Rujder Vivien, Kovács Lehel és Bezerédi Zoltán.

Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter
Jelmez-asszisztens: Böhm Katalin
Dramaturg: Varga Zsófia
Zene: Bencsik Levente és Hunyadi Máté
Fény: Lohár Antal
Hang: Wirth Tamás
Súgó: Boncza Anita
Asszisztens: Hornung Gábor
Rendező: Tarnóczi Jakab