Részletek a Pygmalion-ciklusból

Pygmalion – idegen szobor

Az vagy, ami.
Szobor – félig kész mű,
de látom, hogy élsz.

Mozdulni látlak.
Nézem azt, ami vagy,
a melled, az arcod.

Érintenélek, és,
miközben megnyílsz,
eltűnik szobor-magad.

Idegen szobor,
mégis ismerős, olyan,
miként öröktől fogva.

Nem tudom, érzem-e
majd, hogy élsz, valóban.
Nem tudom.

Mintha már ölelnélek.
Mintha érezném nyakadon
az életet adó ér lüktetését.

Pygmalion panasza

Akárha nyakadon az ér
lüktetése,
benned a mozdulat, aztán meg –
aztán mégse.

Így pulzál közöttünk minden,
hullámokon
tenger áramlik – közeledem,
távolodom.

Ha a szobor életre kel,
s mozdulatlan
mégis, álomból ébred megint
a szavakban,

úgy játszik nyakadon az ér
lüktetése:
benned az akarat, aztán meg –
aztán mégse.

Ha

(Pygmalion mondja)

Ha félbehagytak is,
akkor is akarlak.

Félig kész szobortested
érintésére vágyom.

Ha vesztes valaki a teremtésben, 
mindenképp bűn nélkül való az,

aki félbehagyottan, szomorúan,
mégis tisztán teljességre vágyik,

aki hiányos önmagát
valaki másban megtalálja.

Ha félbehagytak is,
épp ezért akarlak.

Megnyíló szobortested
érintésére vágyom.