dunszt.sk

kultmag

Folytonos bizsergés a semmi középpontja körül

Hol nem volt

Hogyan is kezdődik. Úgy, hogy elkezdeni lehetetlen. Azt hiszed, hogy éppen elkezded, de kiderül, hogy már régen fut, emészti önmagát, megállíthatatlanul zuhan és ömlik. Azt hiszed, hogy már rég elkezdted, megállíthatatlanul árad és szárnyal, de kiderül, hogy még semmi sem történik. Egyszerre. Egykor a 90es években egy nagyon híres TV show-ban szerepeltél. Mi kezdődött el ekkor? Megszakadt? Vagy csak folyton, azóta is, lebeg? Mit csináltál azóta, hogy a sorozat véget ért, 18 évvel ezelőtt, kérdi az első évad első kockáin BoJack Horseman-t egy televíziós interjú moderátora.

Semmire sem kell választ adnod. Nem is fogsz. Szeretnél? Szeretnél. Tényleg szeretnél? El kell mesélned a történetedet, mert azt gondolod, sőt, mások is azt gondolják, hogy van ilyened. Hol volt, hol nem volt jelen BoJack Horseman a saját történetében. Hol volt, hol nem volt jelen BoJack Horseman mások életének széthullásában. Az a helyzet, hogy szükségképpen boldognak kell érzékelnünk BoJack-et miközben felvonszolja maga után a HOLLYWOOD utolsó betűjét a hegyre, csak azért, hogy aztán, vele együtt, újra leguruljon az aljába? Dehát ilyen nem is történt. Vagy igen? Hiszen mi a nárcisztikus ló életének csak egy nagyon precízen leválogatott szeletével találkozunk, közben azt is érzékelve, melyik még precízebben (vagy éppen kevésbé?) leválogatott szeletével találkozik a sorozat többi karaktere. Szóval, valójában, ki tudja megmondani, hányszor vonszolta le a hegyről, fel a hegyre, le a hegyről, fel a hegyre, hány üzenetet hagyott közben, hány készüléken, és hogy ennek a kálváriának, az egyiknek a temérdek közül, melyik pillanatában kell, szük-ség-kép-pen, boldognak látnunk BoJack Horsemant?

Na még egyszer kezdjünk bele. Egykor a 90es években egy nagyon híres show ment a TV-ben. Imádták. Az elkaszálást követő tizennyolc évben azonban az egykori show sztárjai hol voltak, hol nem voltak. A főszereplő, BoJack, leginkább nem. Szóval. Mit csináltál azóta, hogy a sorozat véget ért, 18 évvel ezelőtt?!

„Menjél messzebb találj semmit”

Az egyik legbámulatosabb úgynevezett apróság ebben a sorozatban a karakterek konzisztenciája. Értem ezt úgy, hogy bár a hat, eszelős, bámulatos, felforgató évad alatt mindenki folyamatosan változik, élethelyzetek, viszonyok, hozzáállások, mentálhigiéniák, mégis mindannyian nagyjából ugyanazt a motivációt viszik végig magukkal tulajdonképpen. Ez pedig a sorozatban folyamatosan felfedni látszó előéleteikkel összhangan történik.

Princess Carolynt, a makacs macskát, aki egyszerre vágtázza és botladozza végig a karrierjét, asszisztensből ügynökké, ügynökből menedzserré válva, mintha végig egyetlen dolog motiválná: bebizonyítani, hogy képes rá. Hogy mire, nem az a fontos. Változó. Képes jó ügynöke lenni a lecsúszott, elhiteltelenedett BoJack Horsemannek. Képes jó barátnője, majd pusztán barátja lenni ugyanennek az embernek. Képes saját ügynökséget létrehozni és menedzselni, a hirtelen beállt változás folytán: egyedül. Aztán képes gyereket szülni. Nem, itt meg kell állnia, és be kell látnia, hogy ezúttal olyasvalamihez érkezett, ami a számára egyszerűen fizikai képtelenség: és ekkor omlik össze a leginkább. Hiába tűnne boldog opciónak az, hogy örökbefogadjanak Ralph-fal, a kiegyensúlyozott párkapcsolatukba, hisz nem mindegy, végeredményben? Gyereket szeretnének nevelni együtt, nemde? Nem. Hanem Princess Carolyn újabb projektjéről van szó, arról, hogy képes-e rá, így végül egy olyan projektről, amibe belebukott. Így az egész ekörüli konstrukciót fel kellett számolnia. Nem szülhet gyereket Ralph-nak, így Ralph-nak mennie kell, ahogy PC ép eszének is egy időre, józan eszének, egy aprónak tűnő építőkocka kivételével egy pillanatra összedőlni látszik a teljes életkonstrukció. De: nem. Mert: meg tudja csinálni, folytatni tudja. És következik a hatodik évad új lendületével az örökbefogadás, a hátborzongatóan beszédes nevű pici Untitled Princess Carolyn Project baba személyében. Rengeteg mélység és megrázó eltökéltség vegyül PC karakterében, számtalanszor látjuk őt elérkezni saját határaihoz és helytállni, de a legtöbb dolog végeredményben tényleg pusztán arról fog szólni, hogy saját magának bebizonyítsa, képes rá.

PC viszonya BoJack-kel a megrendítő hűségről szól, hisz ő az, aki nem fogja elhagyni a szobát, akkor sem, ha BoJack összes hibája és vétke veszi őket körül. Azért, mert nem adhatja fel? Mert ennyi évet tett már rossz lóra, és ezek az évek fölöslegesnek bizonyulnának, ha most hagyná el a szobát? Vagy mert hálás, mégis, végtelenül hálás a mérhetetlen szeretetért, amit BoJack, így vagy úgy, rosszul vagy épp még rosszabbul, de át tudott adni neki az évek folyamán? Nem tudjuk. Végeredményben mindegy. PC nem fogja elhagyni ezt a szobát. Mert PC jobbá teszi a szobákat BoJack számára, ahogy ezt sok-sok évvel ezelőtt elmondta neki, ennek a kijelentésnek a légies súlyát pedig csak úgy lehet magába építenie, ha végigcsinálja. Mert meg tudja csinálni.

Diane Nguyen. BoJack látszólag funkcionálisabb női verziója. És önéletrajzírója, milyen ironikus. A huszas éveiből harmincas éveibe érő nő, a világ legvidámabb hollywoodi kispályás nagylelkű figurájának oldalán, először mint barátnő, aztán mint feleség, végül mint ex-feleség, valamint a világ legelveszettebb hollywoodi kispályás nagylelkű figurájának oldalán is, először mint önéletrajzíró, majd mint… barát… féleség… végül… a legegyszerűbb talán az lenne, ha lélektársként hivatkoznánk Diane-re és BoJack-re egymás számára. Igazunk volna? Nem. De ez lenne a legegyszerűbb. Szóval mi motiválja Diane-t, és miért képtelen igazán a tengerszint fölé emelkedni, de igazán alá süllyedni is? Diane-t a sötétség és a mélység motiválja. És ez az a két dolog, amiktől a legjobban retteg, pedig valójában ezt a két dolgot érti leginkább. Ennek ellenére Diane szereti azt hinni, hogy boldog akar lenni, de Diane utál boldog lenni. Semmit nem tud vele kezdeni. Ahogy az ellenkezőjével sem, természetesen. A viszonya így tehát hasonlóan épül fel minden karakter iránt: egyszerre segíti és vádolja őket. Csak ő érti meg igazán BoJack-et, de retteg belegondolni abba, hogy ez mit jelent. És abba is retteg belegondolni, hogy ez fordítva is igaz.

Mi történik, mi történt tehát Diane-nel? Nevezhetjük egyszerűen beletörődésnek, megalkuvásnak, hogy végül mégis egy relatív boldogságot, vagy inkább egy relatív elégedettséget választott a sötét örvény helyett, amelyben addig otthonosan érezte magát? A történet végén Diane tudja, hogy ki ő? Kellene tudnia? Vereségnek vagy győzelemnek kell neveznünk azt a pontot, ahová Diane eljutott? Számít-e ez egyáltalán? Nem. És ez az a konklúzió, ami a relatív elégedettség állapotába tudta juttatni Diane-t: hogy nem számít, és nem létezik vereség és győzelem. Diane kiszenvedte magából BoJack életrajzát, kiszenvedte magából Los Angelest, rengeteg dolgot megértett a világból maga körül, de nincs jogunk azt az egyszerűbbnek látszó életet, melyet választott, feladásnak nevezni, nincs jogunk elveszett potenciálként gondolni arra, hogy Diane nem az (egyébként mesterien animált részletekkel szemléltetett) saját önéletrajzát írja meg, hanem a tini detektív kalandjait egy plázában, mert mindehhez egyedül Diane-nek van joga. A mentális egészséget, elégedettséget választotta, és persze tudjuk, hogy semmi sem ilyen egyszerű, és nem mindig van értelme és módja annak, hogy az igazságot hangoztassuk, ezekben a helyzetekben: épp elég beszédes másodperceken át nézni, ahogy a képernyő aljában, csendben, biztos távolságra egymástól ül BoJack és Diane, tanácstalan és elveszett az arcuk, de sose lesz ennél biztosabb semmi, mert ezen a ponton kényelembe helyezték magukat a bizonytalansággal. Lezárult a történet, mondhatnánk, de miért volna jogunk eldönteni, milyen keret zár magába egy történetet? Nincs jelentősége. Diane-t szük-ség-kép-pen boldognak kell látnunk a pillanatban, amikor megszűnt a boldogságról, mint olyanról, véleményt formálni.

Mit kezdhetünk mindezek mellett, mindezekhez képest, mindezek ellenére Todd Chavez karakterével? Mit kezd ő maga saját karakterével? Az őrületesebbnél őrületesebb kalandokba keveredő Toddnak egyszerre sikerül és fullad bődületes kudarcba minden egyértelmű sikerre és kudarcra ítélt elképzelése, legyen az egy új applikáció, egy stúdió véletlenszerű vezénylése, egy rock-opera, egy… minden és bármi. Minden és bármi motiválja Todd Chavezt. Változatlanul. És ezzel egy olyan pólust képvisel, részben ehhez hasonlóan Mr Peanutbutter-hez, bár ez utóbbi esetében helyenként sötétebb színeket látunk, de mégis az ő közös pólusuk az, ami képes valamennyire tisztára mosni ezt a világot. Todd az ártatlanság és gyermeki rajongás megtestesítője, a legtisztább lélek a sorozat főbb szereplői közül, és a maga látszólagos egyszerűsége mögött mégis végtelenül bonyolult ő is. Az önkeresés és önmegvalósítás rá jellemző képregényszerű komikusságának útján egyszercsak tudatosítja, hogy aszexuális, és innentől fogva mintha mindennek egy kicsivel több értelme volna számára. Mintha valahol mélyen végig kutatott volna valamit, és mikor rájött, hogy az a valami nincs ott, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt ő, de méginkább, a társadalom addig feltételezte, ez a felszabadulás végre lehetőséget nyújt a számára, hogy rájöjjön, mivel szeretne valójában foglalkozni.De, lévén a sorozat legtisztább karaktere, a motivációja ugyanaz marad: minden és bármi, az őszinte, ártatlan rajongás a tiszta és tisztának vélt dolgok iránt. Amit Todd képvisel ebben a világban, az látszólag teljesen élhetetlen kellene legyen ebben a konstrukcióban, Hollywood… Hollywoo… Hollywoob mindent a nézettség és eladhatóság kategóriájához mérő konstrukciójában, Todd minden ötlete és elképzelése képlékeny, a szeretete törékeny de a végletekig őszinte, és bármennyi fájdalmat is okoz neki BoJack hosszú éveken át, Todd végig látja a lóban az embert… az emberben a lovat… bárhogy is, Todd: látja BoJack-et. Nem érti, legalábbis csak annyira érti, mint bármi mást, a maga megmosolyogtatóan irreális koordináta-rendszerében. Todd az egyik legfontosabb eleme a titkos reménynek, arra nézve, hogy ez a felszínes, rohanó, hataloméhes, önbizalomhiányos, arrogáns, átgondolatlan, ítélkező, pökhendi világ, ami Los Angeles, de tulajdonképpen mégis inkább az egész emberiség, még nincs veszve. A tiszta, érdekmentes, képlékeny és zavaros, de harmonikus bölcsesség létezik, és úgy válik komédiává, hogy sosem válik közben önmaga paródiájává.

„A ló nem úgy lép”

Bo-Jack Horse-Man. Chaaaaaaaaaaaaaaapter One. Sóhaj. A legfontosabb a történet főhősével kapcsolatban, kezdettől fogva, a törékenysége. És az, mennyire próbálja rejtegetni. BoJack nem lehet törékeny, ellenben lehet sikeres, lehet zseniális, lehet szórakoztató, és lehetne releváns. Érzi, tudja, megszűnt releváns lenni, és az első évadban leginkább az motiválja, hogy ezt visszaszerezze. De miért szeretne valójában releváns lenni? Mert nem érti, mi történik vele. Nem tudja, ki ő. Amit BoJack mindig is hajszolt, amire bármit feltett volna, az a visszaigazolás, az életének, a döntéseinek kívülről jövő legitimálása – ezért is annyira érdekes például, amikor a Horsin’ Around közönség-kielégítő másodrangú árnyékából kitörni vágyva megalkotják a The BoJack Horseman Show-t, de mivel az túlságosan tetszik a csatornának, egy éjszaka alatt teljesen, a felismerhetetlenségig megmásítják az egészet, aminek óriás kudarc az eredménye. Diane megírja az életrajzot, de az egyáltalán nem úgy festi le BoJack-et, mint ahogy BoJack szeretné, hogy Diane lássa őt. Ezúttal jó ember szeretne lenni. Folyamatosan túl közel repül a naphoz, de talán mégis inkább a föld középpontjához repül túl közel, vagy egyszerre műveli mindkettőt, és végeredményben a semmi középpontja körül kering, BoJack egy fekete lyuk lendületével szeretné megkapni azt, amit soha nem kapott meg igazán, kielégítően, a szüleitől, a környezetétől: visszaigazolást arról, hogy jól csinálja, amit csinál. D ezt soha nem is kaphatja meg, mert erről nem létezik valós visszaigazolás. Nincs egy olyan objektív, kívülről jövő módszer, aminek a következményeként BoJack végre megnyugodhat azt illetően, hogy igen, valóban úgy lép, ahogy egy lónak lépnie kell. Például egy hídról le, mint Secretariat. Vagy egy párbaj során, a sötétben, pont rossz helyre, mint az apja. Hogy is lép a ló akkor tulajdonképpen?

Olyan lángon ég, hogy egyáltalán nem csoda, hogy miközben folyamatosan lángol, és elfojtja a fájdalmat kifejezhető ordítást, mindenki más is lángra kap, aki a közelébe kerül. De valóban a hatalommal való visszaélésről volna itt szó? Hallgatjuk, értelmezzük, és képtelenek vagyunk szembeszállni a tényekkel. De ez sem ilyen egyszerű. Mi végigültük ezeket az éveket, együtt BoJack-kel, minden dühét, minden kudarcát, minden kétségbeesett szeretetét átéreztük, együtt lángoltunk a semmi középpontja körül, ott ültünk, csak néhány sorral hátrébb, a planetáriumban, mikor meghalt Sarah Lynn, együtt nyitottunk be a hajóra Charlotte-tal, együtt birkóztunk a haldokló Herb-bel, együtt zuhantunk a tóba Eddie-vel, végig ott voltunk, végig lángoltunk, végig, együtt fojtottuk vissza a fájdalom feltörő kiáltásait, születésétől fogva, minden mélyponton, és a következő, mélyebb ponton, és az azután jövő, még mélyebb ponton. Embernek láttuk, mérhetetlenül, felfoghatatlanul embernek, láttuk a szégyent, a bűntudatot, a dühöt, az arroganciát, mindent. Eggyé váltunk BoJack Horseman-nel. És mi sem mozdultunk sehova a szobából, amikor az összes bűne vett minket körül, három nagy fehér táblára felróva. Elhozta nekünk a bűneit, és mi készek voltunk, talán nem megbocsájtani, de készek voltunk látni BoJack-et. És itt elérkeztünk az általam ismert filmtörténet egyik legmegrázóbb húsz percéhez: a Free churro című epizódhoz.Igen, igen, látlak, szállj be, mondja az apja a tíz év körüli BoJack-nek, miután megáll érte a focipálya mellett. Látlak. A rövid visszatekintés után a rész maradék huszonvalahány percét BoJack anyjának temetésén töltjük, BoJack gyászbeszédét hallgatva, olyan tökéletes dramaturgiában ötvözve a sötétséget, a felemelkedést, a humort, a cinizmust és a bölcsességet, hogy erről a húsz percről nehéz igazán megszólalni. Miközben millió szólamot nyit meg egyszerre, minden mozdulatával. Ez a monológ leginkább a látás, a figyelem körül forog, azt tematizálja, mennyire képtelen volt végeredményben bárki is látni BoJack-et az élete során – és ezért is olyan mesteri zárlat a poénnak ugyan nem túl erős, de metaforának briliáns pillanat, amikor rájön, rossz temetésen mondta el a beszédet, ez a terem ugyanis gyíkokkal volt tele. Mintha a reflektorfények akkor is megvakítanák főhősünket, amikor közelében sincs semmilyen reflektornak. Ez BoJack és a látás viszonyának valódi tragédiája: hogy éhezi, de ő maga sem érti igazán, hogyan működik. Mindig is, főleg a második évadtól, le voltam nyűgözve ettől a sorozattól, de ez volt az az epizód, amivel igazán belémégette magát, egyenesen középre. A kegyetlen empátia, a pillanat, hogy BoJack valóban egyedül marad a világban, és talán ez az a pont, ahonnan az örvény igazán elkezdődik, és a hatodik évad végéig tart, másfél évadnyi végjáték, mert BoJack tulajdonképpen végre szükségképpen szabadnak kell érezze magát. És ez az az epizód, amivel végérvényesen világossá vált számomra, hogy a BoJack Horseman az egyik legjobban megírt történet, amihez valaha volt szerencsém. Egy életre megtanultam az alkotó, Raphael Bob-Waksberg nevét.

„Akkor van vége, amikor vége van”

Feloldozást nyer vajon BoJack a börtönben, vagy ez is csak újabb állomás a kegyelem lehetetlen hajszolásában? Az a furcsa, hogy miközben az utolsó másodperceket nézed, és nem bírnak megmozdulni az ujjaid, egyszerre telsz el kérdésekkel és nyugalommal. Átjár a káosz, a megnyugvás lehetetlensége, és átjár a nyugalom, a káosz elengedhetetlen alkotóeleme. Figyeled BoJack Horseman szürke sörényét, hálát érzel, talán azért, mert helyetted, a te bűneidért éli meg kálváriáját, talán pusztán a létezéséért, magyarázat igénye nélkül, és a szokásos ürességet is érzed, mert vége, úgymond, ha bármit is képes jelenteni ez a szó valójában. Lekapcsolod a böngésződ, lehajtod a laptopod, sóhajtasz, egymásra néztek, éjjel egy óra van, aludni viszed a szokásos nap végi hálát és ürességet, de nem tudod megmosni a fogadat, mert nem tudnád elviselni, hogy vége, a vörösbor és a szotyi cinikusan keveredő íze nélkül a szájpadlásodon.

De mégis, amiért megnyugtató, amiért származhat némi béke abból, hogy véget ér az általam elfogyasztott sorozat-történelem eddigi legjobb darabja, az az, hogy egyedül így lehetünk biztosak abban, hogy amit BoJack Diane-nek ígért, mielőtt Chicago-ba költözött, mégpedig hogy rendben lesz, az csak úgy lehetséges, ha mi innentől nem látjuk, mi történik vele. Mert amíg látjuk, az egyedüli, amiben minden új évad érkeztekor biztosak lehettünk, amiben BoJack is folyamatosan biztos lehetett, az, hogy minden mélypont után csak további mélyebb pontokra számíthatunk. A tekintetünk tette ezt vele, mindenki tekintete. Látva volt, de nem úgy, ahogy arra szüksége lett volna. És mi ezentúl nem fogjuk tudni, mi történik BoJack-kel. Úgyhogy BoJack rendben lesz. BoJack-et ezentúl, bár tudjuk, hogy élete végéig felfelé görgeti majd az újra meg újra leguruló sziklát a hegyen, mégis, szük-ség-kép-pen, boldognak kell látnunk.

Mert csak így tudjuk elviselni.

Az alcímekben használt idézetek sorrendjei: Kispál és a Borz: Menjél messzebb; Andrung Heinzelmann: A Ló nem úgy lép; András László: Mikor van vége

A sorozad adatlapja a Mafabon