Érezd magad rosszul. Erőszakról és békéről

Jörg Baberowski múlt évi, az Európa Kiadó gondozásában megjelent könyve nem kecsegtet az olvasás szokásos örömeivel. A szerző már a védőborítón jelzi, hogy a könyv elsődleges célja az, hogy „[a]z olvasó érezze magát rosszul”. Ez a meglepő és látszólag érzéketlen felhívás azonban a befogadót hivatott segíteni, ugyanis az erőszak „nem absztrakt, klinikai tisztaságú cselekedet”, hanem olyan esemény, amely felhorzsolja a bőrt, átszakítja a húst, és töri a csontokat (9–10.). Az erőszak teljhatalmának sebezhetőségünk szolgáltat ki minket, így ahhoz, hogy az erőszak lényegét felfoghassuk, meg kell haladnunk az eddigi steril absztrakciók horizontjait, és azt a maga valójában, „véres eseményként” kell érzékelnünk (9.). Az olvasóban keltett viszolygás ezért nem csupán mellékterméke Baberowski projektjének, hanem a megértés egyik alapfeltétele is: ahhoz, hogy megértsük az erőszak lényegét, meg kell tapasztalnunk annak testi valóságát.

Baberowski célja az erőszak tipológiájának kidolgozása. A könyv egyik alaptétele szerint az erőszak nem ellentétes az emberséggel, éppen ellenkezőleg, természetünkből fakad. Baberowski példák sokaságán keresztül illusztrálja, hogy amint lehetőség nyílik rá, a legbékésebb emberekből is bestiális tettek elkövetői válhatnak. Az erőszakmentes világ illúziójának kialakítását azok az intézmények támogatják, amelyek biztosítják, hogy ne mészároljuk le egymást, nem pedig az inherensen humánus békevágy. Baberowski ezzel találóan rámutat arra, hogy az erőszakos cselekmények forrása nem a metafizikai értelemben vett gonosz jelenléte, hanem az az emberi egyed természetének és a szociális csoport dinamikájának eltagadhatatlan komponense. Az emberi faj mindig is „előszeretettel” gyilkolt, ha biztosítottnak érezte, hogy a tett büntetlen marad. „Csak idővel elfelejtettük, hogy ez így van, mert olyan terekben élünk, amelyeket a jog strukturál.” (30.)

Az elmondottakból következik, hogy a szerző megpróbál leszámolni jelenkorunk egyik uralkodó mítoszával, amely szerint a civilizáció eszméje az erőszakot örökre száműzte világunkból. Hajlamosak vagyunk abba a tévhitbe esni, hogy világunkban csak azért nincs jelen az erőszak, mert alapvetően hajlunk a békés együttélésre. Az erőszakot deviáns magatartásként kezeljük, a társadalmat pedig egy olyan rendszerként, amelyben az észszerűség uralkodik a vérontás felett. Az agresszió bárminemű megnyilvánulását az irracionalitás, esetleg a civilizálatlanság számlájára írjuk, s ennek megfelelően hajlamosak vagyunk „átmeneti üzemzavarként” feltüntetni (22.). Az európai logocentrizmus szabványai mentén az „erőszaknak érthető oka kell, hogy legyen”, mivel az emberi psziché képtelen megemészteni, ha az erőszak mögött csupán az abban talált öröm rejlik (25.). Az európai racionalitás totalizáló kényszere így megakadályozza, hogy megértsük az erőszak lényegét, a művi okok és indokok mögött húzódó működésmódot, amelyet az erőszakviszonyok dinamikája rajzol ki.

Baberowski arra sarkallja az olvasót, hogy az erőszakot annak mindennapi valójában próbálja megérteni, miközben egyértelműen elhatárolódik annak mitizálásától: az erőszak mögött semmi rejtélyes sincs. Egy mindenki számára hozzáférhető „cselekvési erőforrásként” értékeli, amelyen keresztül még a „legjelentéktelenebb ember is hatalomra tehet szert” (30.).

Az erőszak lehetősége elválaszthatatlan a mindennapjainktól: nincs olyan tér, amelyet ne az erőszak strukturálna.

Vannak olyan terek, ahol az erőszak tapintható. A haláltáborokban, vesztőhelyeken és börtönökben a civilizált világ szabályai érvényüket veszítik, és az erőszak valósága dominál. Az erőszak tapasztalata átírja a normalitás szabályait; „amit amúgy magától értetődőnek tartanánk, az erőszak fényében különösen idegennek […] látszik” (18.). Egy ilyen térben magunkra maradunk kiszolgáltatottságunkkal, s hatalmunk egyetlen eszköze az erőszak megragadásában rejlik. Mindegy, hogy elkövető vagy áldozat: egy olyan térben, amelyet az erőszak ural, az ember nem tehet mást, mint hogy a túlélési ösztönt követve engedelmeskedik az agresszió diktumának. A túlélés biztosítéka pedig a civilizált társadalom szabályrendszerének elvetése. Az ilyen struktúrákban „[m]inden olyan személyiségvonás, amely az embereknek a polgári élet biztosítékrendszerében előnyt jelent, a túlélésért folytatott harcban hátránnyá válik” (37.).

Az erőszak tereinek egyik központi tétele szerint az ideológiák minimális szerepet játszanak az erőszak motivációjában. „Az erőszakot nem eszmék és érvek idézik elő − nyomatékosítja Baberowski −, hanem terek, és az ezekben a terekben kialakult helyzetek és cselekvéskényszerek […]” (36.). Azt, hogy az ideológiai ideálok megvalósulnak-e, csak az adott terekben uralkodó feltételektől függ. Baberowski számára a vérontás nem pusztán ideológiák terméke, hanem az „erőszakviszonyok dinamikájából és önálló belső logikájából” ered (27–28.), s ennek megfelelően „az eszmék és a tettek között nincs oksági összefüggés” (120.). Az oksági kapcsolat hiánya azonban nem jelenti azt, hogy eszmék ne játszanának fontos szerepet az erőszak tereinek kialakításában. Ahogy a szerző fogalmaz „nem szabad összekeverni a megsemmisítő erőszak feltételeit az okaival” (117.). Az erőszak terein belül már nem az számít, ki milyen eszméken keresztül szemléli a világot, hanem az, hogy az ideák tettekké válnak-e. Baberowski példaként azokat a nácikat és kommunistákat hozza fel, akik meggyőződéseik ellenére nem folyamodtak erőszak használatához. S bár ebben a tekintetben valóban nem bizonyítható egy szigorú értelemben vett oksági kapcsolat egy ideológia és népirtás között, az olvasó jogosan kérdőjelezheti meg a szerző következtetéseinek hitelességét. Éppen itt rajzolódnak ki a kötet korlátjai, ugyanis Baberowski egy olyan reduktív keretrendszert próbál érvényesíteni, amely képtelen totalitásában megérteni egy genocídium valóságát.

Az erőszak lehetősége azonban nagyban hozzájárul mindennapjaink békés tapasztalatához, ugyanis a mindenkori hatalom csak akkor lehet sikeres, ha akaratát képes minden ellenállás ellenében érvényesíteni. „Amikor megtiltják az ölést, az egymástól való félelem a felsőbbségtől való félelemmé válik, amely felsőbbség fenyegetésekkel és büntetésekkel távol tartja alattvalóit az erőszak alkalmazásától.” (176.) Az államhatalom tehát kettős garanciát nyújt: a neki való engedelmesség egyrészt elkerülhetővé teszi a szabályszegést követő fenyítést, másrészt pedig az erőszaktevők szankcionálásával nyújt védelmet a felénk irányuló erőszak ellen. Jól látható, hogy a szerző itt Machiavelli egyik posztulátumát visszhangozza: az erőszak lehetősége a békés hétköznapjaink egyik előfeltétele.

Baberowski hangsúlyozza, hogy a civilizációs folyamat elhomályosítja az erőszak társadalomszervezésben betöltött szerepét. Ahogy az emberi viselkedést normákhoz kötjük, úgy válnak a hatalmi viszonyok tartóssá, és ennek fényében kerül sor az elvárásrendszerek szocializációs elsajátítására: jelenkorunk társadalmaiban a hatalom egyre láthatatlanabbá válik. Ahogy a szerző fogalmaz: „A hatalom nem kényszerként, hanem az egyén önmagához vezető útjaként internalizálódik” (239.). Ebben a tekintetben Baberowski egyetért Foucault hatalomfelfogásával, azonban rámutat a társadalom és hatalom működésének Foucault által elhanyagolt aspektusára: „[A] hatalom és az erőszak szimbiózusban él együtt” (231–232.). Napjaink transzparens hatalmi struktúrái az erőszak lehetőségéből fakadnak. „Olyan hatalmi viszonyok nyilvánvalóan elképzelhetetlenek, amelyek nem az erőszakon alapulnak, és ez még akkor is igaz, ha az alávetettek önként elismerik a hatalmat.” (231.) Világunk csak akkor lehet a béke tere, ha egyben az erőszak terévé is válik.

Jörg Baberowski: Az erőszak terei. Győri László fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019