dunszt.sk

kultmag

Váratlan vendégre várva

Conor McPherson, az 1971-es születésű ír dráma- és forgatókönyvíró komoly (világ)sikereket mondhat magáénak, az Eleven éjszaka című darabjával például 2013-ban elnyerte a New York-i színikritikusok díját. Pedig írásainak alapötletét nem nagyon cifrázza. A Magyarországon játszott három színművének kiindulópontja igencsak hasonló: egy zárt kisközösségbe érkezik valaki…

A Tengerenben egy Dublin melletti elhagyatott, ódon házban élő, karácsony esti pókerpartira készülő (férfi) társaságba kérezkedik be egy idegen. A gát helyszíne egy isten háta mögötti, vidéki kiskocsma, ahova egy napon a három (férfi) törzsvendég egyike egy messziről (Dublinból) érkezett finom hölggyel állít be. A Koltai M. Gábor rendezte, február 22-én a Szkéné Színházban bemutatott Eleven éjszakában pedig „a változatosság kedvéért” egy dublini régi házban él három férfi, akik közül az egyik egy éjjel egy hölgyvendéggel tér haza.

Talán már e három esetből levonható a következtetés, mely szerint McPhersonnak a jó szöveghez nincs szüksége csinnadrattás, nyakatekert történetre vagy elbűvölő, egzotikus környezetre. „Modernsége” csupán abban mutatkozik meg, hogy az ír mese- és legendavilágban bőven termő démonokat, tündéreket, lidérceket nem megszemélyesítve jeleníti meg, hanem az emberi lélek rejtett tartozékaiként mutatja meg. Jórészt férfi hősei nem is nagyon csinálnak mást egy életen át, minthogy igyekeznek gondosan rejtegetni ama bizonyos lélektartozékokat.

Elbűvölő környezetről az Eleven éjszakában sem lehet beszélni. Az ötvenes Tommy (Mucsi Zoltán) nagybátyjától (Maurice szerepében: Fodor Tamás) bérelt lakrészében fertelmes a kosz és a rendetlenség, mindez a férfi – látszólag mindenre kiterjedő – beszűkült igénytelenségéből fakad. Erre még jócskán rátesz munkatársa, Doc (Katona László) rendszeres, ott alváshoz vezető megjelenése. Doc nem is kicsit együgyű, állítólag borderline személyiségzavarban szenved, ami Tommy szerint azt jelenti, hogy Docnak általában ötször-hatszor több időbe telik kapcsolnia, mint másnak. Ez vitathatatlanul igaznak tetszik, de némi utólagos hozzáolvasás révén számomra az is kiderült, hogy Katona László két felvonásban bravúrosan bemutatja az említett személyiségzavar szinte valamennyi jellemzőjét, köztük (csak a megemlítés szintjén) az alábbiakat: kétségbeesett erőfeszítés a valós vagy képzelt elhagyatás elkerülésére; az aktuális emberi kapcsolatok idealizálásának és lebecsülésének szélsőséges váltakozása; impulzivitás, legalább két potenciálisan önkárosító vagy önveszélyeztető területen (pl.: költekezés, étkezés); szorongás, krónikus ürességérzés; indokolatlanul intenzív harag vagy a harag kontrollálásának nehézsége stb.

E fenti szimptómák azért is említésre érdemesek, mert nemcsak Docra, hanem – eltérő mértékben – a darab valamennyi figurájára jellemzők. Sőt, nyugodtan tovább mehetünk: nemcsak rájuk, de – rendszeres hétköznapi tapasztalataink szerint – megannyi kortársunkra is. Azt is megkockáztathatjuk, hogy e jellemzők birtoklásában az írek a magyarokkal együtt a világ élvonalához tartoznak – minden bizonnyal azért, mert a lelki rokon, kelta eredetű, dicső múlttal bíró, de mára kisnemzet tagjaival együtt a rejtegetés és a traumák elfojtásának mesterei vagyunk. 

A kommunikációképtelenség, az elfojtás, a hárítás teszi sivárrá, beszűkültté az életet. Maurice-nak bűntudata van: vétkesnek gondolja magát felesége néhány évvel korábbi halálában (ha figyelmeztette volna, talán elkerülhetővé vált volna egy ártatlannak tetsző baleset). Mardosó önvádjával nem néz szembe, hanem a fiaként felnevelt unokaöccsén, Tommyn és annak munkatársán vezeti le – folyamatos ellenségeskedéssel, kisszerű vádaskodással. Tommynak is van a számláján. Elrontotta a házasságát, elhanyagolta a gyermekeit, magányos, szeretethiánya van, de ezt magának sem vallja be. Docnak eleve csak az élet egy szűk szelete jut. Igényes munkára, tartalmas emberi kapcsolatra esélye sincs, el is hagyja magát teljesen, főleg külsőleg. Mindenki ádázul vívja a kisszerű harcait, és diadalmasan ünnepli a pirruszi győzelmeit. Közben észre sem veszik, mennyire méltatlanul száll el az idő, telik el az emberi élet. 

Szerintem az Eleven éjszaka nemzetközi sikere – az író érzékeny helyzet- és karakterábrázolása, valamint bölcs emberismerete mellett – leginkább annak köszönhető, hogy megtörténik benne az elképzelhetetlennek tetsző csoda. Az idegen közvetett, nem várt hatására kimondatnak, feltárulnak a titkok, oldódnak a görcsök, gyógyulnak a sebek, és bár gyakorlatilag senkinek sem változik meg az élete, a szereplők a végére mégis jobb emberré válnak. Ez az, ami valódi trouvaille: hatalmas lottónyeremény, gyors és sikeres karrier, beteljesült szerelem nélkül, szegényen és sérülten – a nulláról dobbantva és ugyanoda visszatérve – is boldogabbá, jobbá válni.

McPherson megoldásában különösen szimpatikus, hogy a pillangóhatás elindítója egy finom, érzéki nőszemély, aki egy cseppet sincs idealizálva, sőt: kiderül róla, hogy egy jellemtelen, gonosz alak által elnyomott maga sem hibátlan prostituált (Aimeet Simkó Katalin játssza). Ennek ellenére nem mozdul el az előadás álságos idill vagy tartalmatlan perditaromantika felé. Ez minden bizonnyal az írónak, a rendezőnek és a színészeknek egyaránt köszönhető. Simkó Katalin visszafogott, finom játékának nagy az ereje: el tudja hitetni, hogy Aimeeben erősebb a romlatlanság iránti vágy, mint a valódi romlottság. Megmutatkozik a fogékonysága a jóérzések és a finom, emberi kapcsolatok iránt, de van ereje fellázadni is a sorsa ellen. Vállalja tettének következményeit, megtisztultan hagyja el Tommyt, aki a végén már kimondani is képes, hogy beleszeretett, miközben úgy érzi, a lány az utolsó esélye az életben.

Koltai M. Gábor „kisrealista” előadást készített a drámából, és ez jó választásnak bizonyult. Vereckei Rita díszlete és jelmezei engem leginkább Spiró György Prahjának szegény és otthonos konyhájára (annak ír változatára) emlékeztet, a figurák elhanyagoltsága is reális, sem a szegénység, sem az emberi hülyeség bemutatása nincs teátrálisan túlhangsúlyozva. Az alakokon, a mondataikon és az akcióikon a legtöbb esetben egyszerre lehet megdöbbenni, elérzékenyülni és röhögni, fontos, hogy úgy érezhetem, az utóbbit is együttérzéssel teszem, vagyis nem kiröhögöm a nehéz sorsú embereket. Lényeges, hogy a poénok nincsenek előzetesen, hosszasan preparálva, de direkt túlhangsúlyozva sem, hanem csak egyszerűen megtörténnek. A szereplők saját, egyéni stílusukban játszanak szabadon, de nem fitogtatják jól ismert, bombabiztos kliséiket. Az elején Mucsi Zoltánt hosszabb bajusza mögött néhány másodpercig meg sem ismerem, nem feltétlenül azért, mert elbambultam, hanem mert nem kezd el rögtön „kapáskodni”, helyette műgonddal felépít egy formátumos alakítást. Így a későbbiekben a rá erősen jellemző, triviális beszólásokkal erősített érzelmi kitörések is teljesen adekvátok. Fodor Tamás kevesebb megjelenéssel is nagyszerű pillanatokat teremt, mesterien száll be a karakter- és darabépítésbe. 

Fodornak gondolkodás nélkül odaadnám a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart, a legjobb alakításért járót – némi töprengés után – Katona Lászlónak ítélném. Doc szerepében a legnagyobb a csábítás a túlkarikírozásra, amelynek Katona végig ellen tud állni, miközben parádésan ki is használja a szerep adta lehetőségeket. Az előadás legszebb pillanata, amikor a számára kedvező végkifejletben a néző átélheti a – Doc által persze (nem is ügyetlenül) titkolni próbált – megkönnyebbülését, hogy tudniillik Tommy nem megy el, így ő nem marad egyedül. Kovács Krisztián remek játéka Kenneth szerepében (ő Aimee testi és lelki megnyomorítója) elismerést érdemel.

Az előadás legvégén a realizmus egy legyintésnyire – szomorúsága ellenére reményt keltő, felemelő – szimbolizmusba megy át: a férfiak életéből már eltűnt Aimee mint egy látomás megjelenik, csillogó kisestélyiben egy dalt énekel az asztal tetején. Mintha a vágy, a hiú remény megtestesítője lenne. Az igazi társra nem talált, de jobb emberré vált Tommy arcára meg mintha – kicsi a világ! – egy Seress Rezső-dal reflénje lenne írva: „fizetek főúr, volt ezer remény, és egy életem, amit elrontottam én…” 

Conor McPherson: Eleven éjszaka
(a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös előadása)

Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita
Dramaturg: Zsigó Anna
Fordító: Totth Benedek
A tervező asszisztense: Bessenyei Bettina
Fény: Mervel Miklós
Hang: Molnár Péter
Rendezőasszisztens: Fábián Ilona
A rendező munkatársa: Hodászi Ádám
Rendező: Koltai M. Gábor.

Szereplők: Fodor Tamás, Mucsi Zoltán, Simkó Katalin, Katona László, Kovács Krisztián.

Szkéné Színház, 2020. február 22. 

Fotók: Mészáros Csaba