dunszt.sk

kultmag

Aznap, amikor álmomban zsugorodni kezdtem

1.

Azt hiszem, titokban nagyon elégedett voltam magammal, amiért sikerült olyan jól begyakorolnom a láthatatlanságot, hogy ebéd után nyugodtan visszavonulhattam a rajzaimmal, míg a többieknek segíteniük kellett a mosogatásban és rendrakásban. A többieket a testvéreim jelentik, Gusztáv, az idősebb, aki szinte mindennel üzletel, ő szerezte nekem a rajzkészletet is, nesze, szeplős, vetette elém egy hanyag mozdulattal, most aztán kirajzolhatod magadból a hülye madaraidat, mondta fölényesen, pedig nem is madarakat rajzoltam, hanem szárnyas embereket. Máskor játékkonzolt, mobilokat, ruhaneműket hozott haza, senki sem tudja, miféle úton-módon jutott hozzájuk. Kisbékának, aki a húgunk volt, szintén hozott mindenfélét, pónikat, hajcsatokat meg hasonlókat. Kisbéka igazából Gréta volt, de senki sem hívta így. Anyánk valami különleges nevet akart, ha már végigvergődte negyvenen túl a harmadik terhességét, ezt Gusztávtól hallottam, de már nem emlékszem rá, hogy kinek mondta. Szerintem kitalálhatott volna valami jobb nevet is, akkor most nem kellene folyton lekisbékázni, például, mikor dühében a földhöz vágja a kezéhez közel eső tárgyakat. Azt mondják, nem tudja magát normálisan kifejezni, és túl sok szorongás gyűlt össze benne. Nálunk mindenki szorongott már valami miatt, annyi mindössze a különbség, hogy van, aki csak rövid ideig, mások meg hónapokig, vagy évekig akár. Én az előbbibe tartozom, ezt onnantól tudom megállapítani, mióta Gusztáv egyszer megmagyarázta a szó jelentését. Olyasvalamire kell gondolni, mint mikor az iskolában nagyon nem akarod, hogy téged hívjanak ki a táblához, és míg ki nem mondják a nevet, addig szinte megbénít a rettegés. Vagy ha hazafelé tartunk tanítás után, és minden lépésnél egyre erőteljesebben kúszik belénk a félelem, vajon apánk részegségében nem verte-e szét az egész házat, ahogyan néha ígérgetni szokta. Kisbékát megnyugtatja a tárgyak zuhanása. Engem eleinte csak a megfigyelés nyugtatott meg, aztán az, amikor lerajzolhattam a megfigyeléseimet. Amikor lerajzoltam, résen kellett lennem, nehogy túl feltűnő legyek, apánk ugyanis ellenzett mindenféle olyan dolgot, ami az ő szavajárása szerint nem a hasznot hajtja. Ez alól Gusztáv volt az egyedüli kivétel, ő már végzős volt a szakmunkásképzőben, mellette pedig üzletelt és dolgozott, a pénz egy részét hazaadta. Mi, lányok be voltunk osztva a házimunkára, én legtöbbször a takarításért meg a mosásért voltam felelős. Ha hamarabb végeztem, rögtön rajzolni kezdtem, később azonban rájöttem, hogy sokkal jobb egész nap csöndesen téblábolni, úgy tenni, mintha végeláthatatlan lenne a feladataim sora, és közben venni elő a rajztáblát meg a grafitokat. Ha ezt gyakorlod, és egyre inkább szótlanabbá válsz, egy idő után tényleg olyan, mintha láthatatlan lennél.

2.

Már előző este elhatároztam, hogy másnap nem megyek iskolába, csak azt nem tudtam, hogyan adhatnám elő a lehető leghitelesebben a nem létező betegségemet. Ezt a szót is Gusztávtól tanultam, a hitelességet. Olyasvalamire kell gondolni, mint mikor kimondod azt, ami szerinted igaz, és ahhoz is tartod magad mindörökké. Közülünk szerintem Kisbéka a leghitelesebb, már csak azért is, mert ő az egész lényével kifejezi azt a dühöt, ami abból fakad, hogy igazságtalannak látja a körülötte lévő világot. Én inkább csöndben maradok, vagy Kisbékát próbálom megbékíteni. Hajnalban különben megtaláltam a megoldást, egyszer az egyik osztálytársam is kipróbálta, megevett egy fél krétát, amitől felszökött a láza, így nem kellett megírnia a matematika dolgozatot. Kréta volt otthon, és volt bennem elszántság is, mert szükségem volt egy fél napra ahhoz, hogy minél pontosabban megrajzoljam a szárnyas embereket. Úgy képzeltem, azt a mozzanatot kell eltalálnom, amikor elrugaszkodnak a földtől, de még nem lebegnek. Szerencsére senkinek sem volt ideje foglalkozni velem, a homlokom meg addigra tűzforró volt, feküdj vissza, mondta anyám, majd percekig kotorászott a gyógyszeres dobozban. A többire nem emlékszem, talán csak arra, hogy hirtelen zsugorodni kezdtem, vagy csak a tágasság vált jelentőségteljesebbé. Az ágyam mellett mindenféle imbolygó alakok álltak, próbáltam megfigyelni őket, de folyton elmosódtak, egymásba tűntek. Végül annyit megállapítottam, hogy ők a madáremberek, akik eddig csak a fejemben léteztek. Késő délután volt már, mikor apám ütése és anyám sikoltása felébresztett. Romlott kis szélhámos, vágta oda a maradék krétát az ágyamra. Pár perccel később még hallottam, hogy Kisbéka is kap egyet a konyhában.

3.

Kisbékát megnyugtatja a tárgyak zuhanása, engem viszont attól a hajnaltól kezdve kizárólag a madáremberek nyugtattak meg. Először arra gondoltam, hogy csak különleges alkalmakkor fogom őket felidézni, a szemhéjam mögé vetíteni a súlyos szárnyakat meg az örökös imbolygásukat, például ha valami miatt megint szorongani kell, és Gusztáv sem lesz a közelemben. Tegnap már történt hasonló, amikor is apánk felfedezte, hogy eltűnt egy ezres a belső zsebéből, és egész délután ököllel verte az asztalt. Ritkán volt nála papírpénz, többnyire csak ötvenesek, esetleg százasok húzták le a füstszagú kabátot, amit havonta egyszer én magam is átkutattam. Tegnap nem derült ki, melyikünk vette el az ezrest, szerintem Gusztáv semmiképpen sem, anyánk meg valahogy mindig megoldotta, hogy biztosítsa számunkra a legszükségesebbeket. Kisbékával más volt a helyzet, ő kiszámíthatatlan és öntörvényű volt, apánkkal szemben pedig szinte mindig ellenséges. Az asztalon percenként megremegtek a kopott evőeszközök, ahogyan újra meg újra lecsapott a durva kézfej, de aztán mégsem akartam a madárembereket látni. Egy hétnek kellett eltelnie, amíg újra akartam. Aznap Kisbékát hazaküldték az iskolából, mert megütött valakit. Ilyen még sosem fordult elő különben, nem volt verekedős, sem agresszív. Gusztáv szerint csak apánk agresszív, ami szerintem annyit jelent, hogy szeret velünk gonoszkodni, főleg, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ő szeretné. Mire hazaértünk, Kisbéka csak bámult maga elé, pislogás nélkül, mereven, míg apánk azt üvöltözte, hogy intézetbe adja. Az orvos egyszer azt mondta, ilyenkor rohama van, meg egy e betűvel kezdődő szót, hogy ebben a fajta betegségben van kisroham meg nagyroham. Néha kíváncsi lettem volna a nagyra is, de az mindössze kétszer fordult elő, és én egyiknél sem voltam otthon. Apánk akkor az orvosnak azt válaszolta, hogy direkt csinálja. Most jó alaposan megrázta Kisbékát, én tudtam, hogy nem direkt van, sem a nézés a semmibe, sem más, de ő csak rázta a vézna testet egészen addig, amíg Gusztáv a falhoz nem lökte. Ekkor már nem kellett külön gondolnom a madáremberekre, egyszerűen csak eltompult minden, ők meg ott termettek a szoba közepén. Egy kicsit félelmetesek voltak, talán a termetük miatt, vagy csak azért, mert ezúttal vészjóslóan suhogtatták az olajosan fénylő szárnyukat, én valahogy mégis lecsillapodtam és belefeledkeztem ebbe a lecsillapodásba egészen hosszú időre.