Déri Miklós élete és kora

A Rákóczi tér mikrovilág, a nyócker szívének közepe, Csarnoknegyed, rockerek, punkok, nyuggerek, alterboltok, ellenállók (épp két megállóra a Corvin köztől) fészke. A tér hajdan, még az átkosban bűnös és léha helynek számított, mára valamelyest dzsentrifikálódott, Déri Miklós fényképész napi szinten közlekedik erre, hisz a Déri Miksa utcában lakik, és ez eleinte sok szóviccre adott okot, mára a postások és futárok is megszokják lassan. A Rákócziba vagy a Csigába jár ebédelni, jövet-menet kattintgat egyszerű eszközökkel (okosteló, szelfibot), R-napló címen a budapesti Goethe Intézet kiállításra hívta, március 10-én már majdnem lemondták a megnyitót amire pedig vagy ezren bejelentkeztek Facebook-on, végül mégse mondták le, június 15-ig látható, addigra, mondják, becsatornázódik a COVID-19 epidémia a normalitásba, és meg lehet nézni élőben is.

Ismétcsak azzal kell kezdenem, hogy nem az objektív riporter-kritikus hangján szólok. Déri Miklóst úgy harminc éve ismerem, kollégák voltunk a Magyar Narancs című hetilap indulásánál, barátok lettünk. Sokfelé jártunk közös feladatvállalásként, a ’92-ben választási kampányban egy bukaresti tévéstúdióban Ion Iliescu román elnököt faggattuk együtt, majd a magyarfaló Gheorghe Funar kolozsvári polgármestert egy leselejtezett török repülőn román belföldi viszonylatban (majdnem agyon is vertek minket ezért a kolozsvári főtér Melody nevű, akkor épp elég alja lokálban), a következő évben voltunk együtt Szarajevóban az ostrom alatt, légitársaságunk a RAF (Royal Air Force – brit légierő), s ebben a lövöldözésben Eörsi István volt a harmadik társunk; újabb év, újabb út, Dél-Afrika, olyan közelről bámultuk-videóztuk Nelson Mandelát, hogy az a mai koronavírusos időkben nem volna biztonságos. Déri Miklós fotográfust fehér szélsőségesek majdnem megnyúzták, híres eset volt, a körülmények filmen is láthatóak. Mikivel egy csomó halászlét főztünk együtt, Magyarország műlégykötő bajnoka volt, egy időben tartott egy kis házat a Tátrában, ahová pisztrángozni járt, ma egyetemi oktató, riportfotót tanít. Legalább negyven éve tanul gitározni, a mélyspleenes-loureedes-velvetundergroundos I Love You együttes ritmusgitárjának nyakát fojtogatta, olykor dalra is fakadt. A Rám csaj nem volt még ilyen hatással című kultfilm (r: Reich Péter; 1994) ffi főszereplője – partnere első filmszerepében: Marozsán Erika.

Remek fotós, a legremekebbek egyike, érzékeny ember, fényképezett szíreket, afgánokat, irakiakat 2015-ben a Keletinél és a Köztársaság téren, romákat és a pesti undergound arcait – portréval és egyfajta „lemezborító” fotókkal –, talán nem véletlen, hogy Arcok című kötete címlapján Barcs Miki látható, a kérlelhetetlen Flash együttes frontembere. Környékéről nem ez az első sorozata, korábban a nyócker vendéglátóhelyeit, nigériai és roma fodrászüzleteit, henteseket és feministákat fotografált.

Ahogy Németh Gábor a fotós íróbarátja mondta a kiállításmegnyitón:

„Nagyon könnyű volna ezekről a képekről a téma felől beszélni, besétálni a »nyóckerezés« csapdájába, és az úgynevezett szociális érzékenységre hívni fel a figyelmet, ám az ember, ha Déri Miklós, nem szociálisan érzékeny, hanem lakik, így, egy kosszal, az egész életével lokálpatrióta. Nem képviseli a megalázottakat és megszomorítottakat, hanem egy közülük, ezért aztán osztozik velük még másik kilencvennyolc érzelemben, és ez valahogy nyomot hagy, meglátszik a képeken. Minden elkészült fényképet egymillió pillantás előz meg, egy jó kép mögött ezer el nem készített kép van, megy Déri az utcán, minden centit megnézett már ezerszer, nem könnyű fölzaklatni. Pedig a jó képnek éppen ez a feltétele, ez a zaklatottság. (…) Az R-napló számomra legizgalmasabb felvételein azonban, az erősen centrális kompozícióban megjelenik egy motívum, amit Déri többnyire a konvencionális ábrázolás kliséivel szakítva rögzít, tehát első pillantásra nem fölismerhető. Ez kettős következménnyel jár. Egyrészt, miután a puszta felismeréséhez néhány ezredmásodperccel több időre van szükség, mint általában, ez a központi motívum foltként vonja magára a figyelmet, ezzel mintegy megszünteti a harmadik dimenzió, a tér illúzióját, és a képet mint kétdimenziós felületet, mint síkot állítja elénk, tehát annak láttatja, ami az valójában, artefaktumnak. Másrészt a középpont erős hangsúlyozása fölszámolja a látványegészt, ezzel tovább fokozza a részletekre fordított figyelem élességét. A centrális motívum gyakran sebként, hasadásként vagy robbanásként tépi szét a képet. Villanyoszlop, szélfútta takarófólia, kerítésdarab. Az ég szakadéka, ahogy tükörképként folytatódó sávban hasítja szét a képet. A plasztikájukat veszítő parabolatányérok, mint egykor Man Ray vagy Moholy-Nagy fotogrammjain az érmek nyoma, vakfehéren lyukasztják ki a látványt. Újra kell olvasni a képet, színről-színre, majdnem azt mondtam, betűről betűre, mint amikor egy ismeretlen nyelven írt szöveget próbálunk megfejteni. A képet így valójában másodszorra látjuk meg először. Járulékos haszon, hogy ez az eljárás kioltja a kép evidens jelentéseit, fölszámolja a sztereotípiákat, a lényegre irányítja a figyelmet.

Egy napon, történetesen a fültanúja voltam, Miki elhatározta, hogy vásárol egy szelfibotot. Eredetileg azért, mert a karját akarta vele meghosszabbítani. Kétségtelen, így új szögekből tárultak föl a megszokott motívumok, és ha a régi eszközökkel akart volna hozzájuk férni, hát egy létrát kellett volna magával cipelnie, vagy hasra kellett volna vágnia magát egy pocsolyában. A megszokott világ szokatlanként mutatta magát, és nehezen elképzelhető, hogy türelmesen kivárta volna, amíg a régi módon hozzákészül a megörökítéséhez. Ám ez a látszólag pusztán technikai döntés nemcsak esztétikai, hanem váratlan pszichológiai következményekkel járt. Kiderült, hogy ha szelfibottal dolgozik, az, akit éppen lefényképez, azt hiszi, szelfit csinál, tehát ahelyett, hogy viselkedne, a szó és rossz értelmében egyaránt kiszolgáltatja magát. Nagy a kísértés, ilyenkor megnő a fénytolvaj felelőssége. Ráadásul simán el is lehetne slisszolni. Becsületére legyen mondva, nem slisszol, megelégszik az esztétikai haszonnal, nem akarja megúszni a morális következményeket.”

Készült 1995-ben Wayne Wang rendezésében egy Smoke című film (1995), amit többször emlegettem a Mikinek füstölés közben a konyhaasztalánál mostani sorozatának képeit nézegetve. A film írója Paul Auster, főszereplője Harvey Keitel, egy brooklyni trafik tulajdonosa, aki minden reggel nyolckor kiállít egy statívot az üzlet elé, méri az időt, hogy pontos legyen, és pontban egészkor lő egy képet, nem is nézi, mi épp a történés, a lényeg a fix időpont. Nem állítgat, nem keresi az érdekes témát, lő, dokumentál. A filmben ezek a stillfotók mágikusak, teljes világot mutatnak, univerzumot, New York plebejus arcát. Déri képei is történetek „az ezerszer áldott nyolcadik kerületből”, mai történetek, napi történetek, novelettek rockerekről és punkokról, nyuggerekről és alterboltosokról, ellenállókról (két megállóra a Corvin köztől), valamint idelátogató vagy itt élő keletiekről, romákról és arabokról, amerikaiakról, nigériaiakról és eszkimókról, a hely szellemét garantáló lakosokról és vendégeikről. Pirosnacis támaszkodó a meghatározó építészeti elem, a Vásárcsarnok bejárata előtt, szemben a 4-es metró lejárata; láblengető ázsiai gyerekek az Asia Shop előtt; a Rákóczi étterem terasza Jimi Hendrix magyar rokonával (Bujdosó János); a Magyar Hang által már megénekelt rezidens hajláktalan bácsival, akit Miki nem csak fotóz, olykor ruhával is ellát; Nagy Zsolt színművész, ahogy szombatonként a csarnokbeli Eldorádó kifőzdében pincérkedik; Pintér Gergely matematikus/sámán és rockperformer a Csigának támaszkodva; irodaszékről turkálni a Suzukiban, túlsúlyosan, félmeztelenül, vidáman; egy önarckép a kávéház kirakatának tükröződésében; a punk Barangó (aki miatt egyszer a habzó szájú jobber tömeg izraeli zászlót égetett a Tilos rádió épületénél) sután áll a téren; Oltai Kata művészettörténész és kurátor a tuributikja ajtajában; tűzcsapok, csatornafedelek, flaszter, grund, Nemecsek – jól mondja Németh Gábor: a haza.

„Déri Miklós itthon van, néha lábához térdepel egy-egy bokor, satöbbi. (Hát, ismerve a környéket, eléggé néha.) A haza fogalma egyfelől időzített bomba, ha sokat emlegetik, abból errefelé előbb-utóbb valami baj szokott származni, másfelől viszont pont ilyen alig észrevehető dolgokból áll össze, mint ezeken a képeken, a haza tócsába fulladt nejlonzacskó, kifordult esernyő, a haza óarany lufi, a haza vörös szív a nedves aszfalton, a haza festett tükörtojás egy útkereszteződésben, a haza műbőr kabát hátán a fény. Alig merem leírni, Déri Miklós fényképei a haza iránti gyengéd és szakszerű figyelemre tanítanak, és persze ezzel arra is, hogy a hazaszeretet minőség, tehát hozzáértés dolga, ha tetszik, ha nem, végsősoron úgynevezett szakmai kérdés.”

Amivel most épp az a baj láthatóan – hisz a Miki továbbra is napi szinten kattintgat, tesz ki egy vagy max két képet a fácséra –, hogy a klímakatasztrófikus és nyomasztó napfényben a város úgyszólván mediterrán, és benne a metafizikus űr, mint egy Giorgio Di Chirico-festményen; a képbe leginkább csak katonák kerülhetnének már, vagy terrorelhárítók combat gearben, hiszen, sajnos, lett oka és ürügye a saját-Ducénak a gyakorlatozásra.