Majd, ha fagy

– Na látod – mondja Elvira a fiának, amikor Anita megszületik –, lesz majd, aki virágot hozzon a sírunkra.

A gyermeknevelésben Ervin lelkesen vállal részt. Első közös sétájukon a délután tündöklő, illatos – az áradó napfény kihangsúlyozza a növények, a humusz, a gyermekkocsi fémvázának szagát –, a csecsemő mosolya pedig leginkább a hold kiflijéhez fogható.

Az unokahúga iránti érzelmek állandó meglepetésforrást jelentenek számára: még soha nem szeretett senkit ennyire keresetlenül. Anitát a kor divatja szerint egyenrangú félként kezeli, barátként, akivel szinte minden, kettejüket érintő kérdést megbeszél. Kapcsolatukat kezdetben csak az érinti érzékenyen, hogy unokahúga méltatlanul gyakran csal játékaik során (dobókockákat fordít át, bújócskázáskor lesni szokott); ebből fakadó nézeteltéréseik kövér, vigasztalan csendekbe torkollnak.

Bár nővére halála és Ágival történő szakításuk után kész többé-kevésbé teljes életét Anitának szentelni, annak ragaszkodása láttán visszariad, fél a hübrisztől. Nem zárja ki, hogy célszerűbb lett volna a gyermeki rokonszenv első jeleinél tapintatosan meghátrálnia. Még tart köztük a háborítatlan, csodás időszak, amikor az illetéktelenség érzése először fogan meg benne. Anita egyre jobban beszél, és, mint a gyermekek általában, megállás nélkül alakítja a várépítésre, bábszínházazásra és kergetőzésre vonatkozó játékszabályokat. Amikor éppen nem jut eszükbe más, jobb híján alszanak. Mindig ott hevernek el, ahol elfáradnak – a szőnyegen, a nagy íróasztal alatt, a fotelban, a tévé előtt és egyszer, fogadásból, Ervin munkaasztalán. Anita Ervin hasát használja párnának (hogy egyszer aztán, vidáman, mint a pacsirta, színpadiasan túlozva felpattanjon és a fejéhez kapjon, úristen, Ervin, sopánkodik, te tudtad, hogy lenyelted a kréta kort?), és nem szép álmokat kíván, hanem ezt mondja: aludj, mint három kifli, nagybátyjának pedig leesik az álla a magabiztosságtól, amivel a gyermek, minden előzetes tudás, tapasztalat és előítélet hiányában is a hármas számot választja ki a rendelkezésre álló lehetőségek közül.

Ekkoriban még az sem zavarja őket, ha Elvira körülöttük motoz, szürke eminenciásként rendbe téve az általuk összevissza hagyott dolgokat, és elvileg semmi sem akadályozza meg abban, hogy melléjük feküdjön. Megtörténik, hogy Anita egy-egy átaludt nap után felébred, felkel Ervin mellől és játszani kezd, előbb azonban még felhalmozza nagybátyja körül az ajándékait, egy mackót, amit másnap észrevétlenül visszavesz, egy csésze megbőrösödött kakaót, vagy a papucsát.

Elvira nem vénségesen vén, de már készül rá: esténként, fogmosás után és lefekvés előtt hálóingben, kenyérhéjat majszolva cirkál a csak a tévé által megvilágított házban.

(…)

Elvira egy olyan szerencsétlen időszakban kényszerül élni, amikor a dolgok – más időkben elfogadott, sőt társadalmilag támogatott – átvészelése semmissé teszi az ember életét. Mindenki, akinek tűrhetően megy a sora, gyanús; a legjobban a gerinctelen senkik vannak. Ahhoz, hogy Elvira decens életkörülményei dacára megmaradhasson valakinek, újító taktikával kell előállnia: befelé lázad, lázadásait pedig az utókor számára pillanatképeken rögzíti.

– Én aztán nem énekeltem – mondja például. – Ha rám néztek, lehajoltam bekötni a cipőfűzőmet.

A csillámporos képekhez, amelyeket megalkot, nehéz perceiben gyakran visszatér. Elnézegeti őket, szépítget rajtuk, de meglepődne, ha tudná, hogy lelke mélyén éppen feltalálta az Instagramot. Nem is ez az egyedüli úttörő fejlesztése: amióta Ervin iskolába jár, és ritkán vannak egy időben otthon, írásban értekeznek, s az üzenet mellett fennmaradt helyet Elvira szívekkel rajzolja tele.

Aztán megváltoznak a dolgok, a gyermekei felnőnek.

– Milyen gyorsan eltelt – sóhajt fel néha, noha akármikor elismeri, hogy semmiképpen nem csinálná újra.

– Kirepültek, mint a fecskefiókák – feleli, ha munkahelyén felőlük érdeklődnek, holott igazság szerint nem repültek ki, hanem, mint a csirkék, továbbra is otthon kuksolnak, anyjuk fészekmelegében, amelynek kellős közepén lánya egy napon bejelenti, hogy gyermeket vár, és hallani sem akar a szemérmesen kegyelemdöfésként emlegetett procedúráról. Elvira lenyeli a békát. Csak egyetlenegyszer, egy döntő pillanatban áll keményen a sarkára, és – Ervin közbenjárásával – eléri, hogy Anita második neve Angéla legyen.

A maga módján egyébként szerencséje van a lányával, bár ragaszkodik hozzá, hogy megszülje zabigyermekét, a későbbiekben nem szívesen foglalkozik vele. Elvira hosszú és csodálatos órákat tölt a bölcső fölé hajolva, néha Ervinnel kettesben, néha Ervinnel és Ágival hármasban, gügyögve és cuppogva, miközben Anita anyja máris mozikban lebzsel.

– Mennyire szeret engem ez az apróság – szól egyszer; Ervin ekkortól kegyvesztett.

Mivel Elvira életének utódai adnak értelmet, elvárja tőlük, hogy örökké éljenek, vagy legalábbis túléljék őt, ami ugyanaz; miután lánya egy napon megnéz egy remek filmet, és belehal, ő maga is identitásválságba kerül.

(– Egy anyának – oktatja később Anitát –, tudni kell félreállni, ha a szíve meg is szakad.)

Unokája világra jötte óta aggodalom gyötri minden éjszaka. Türelmetlenül várja a hálószobából feltörő sírás hangjait, ha pedig már nem bír magával, az ajtóhoz oson, lenyomja a kilincset, bekukkant. A csecsemő léte egyelőre még túl kezdetleges ahhoz, hogy megbízhatónak számíthasson.

A gyerek anyja halála után Ervin szobájában alszik, tehát csak később, miután járni kezd, érkezik el a nagyanyja ideje – ettől fogva ugyanis ő öltözteti és mosdatja, hiszen a férfiak ilyesmihez egyáltalán nem értenek. Mivel képzelőerő tekintetében nem veheti fel Ervinnel a versenyt – fia játékokat talál ki, mesél és grimaszol –, az érdekes jelenlét helyett a súlyos jelenlétre támaszkodik, és még itt is hátránnyal indul, tekintve, hogy ő munkába jár, Ervin pedig egyetemre is csak alig. Szerencséjére ért hozzá, hogyan hagyjon Anita életében nyomot: nem főz se jól, se egészségesen, ám abból indul ki, hogy ami nem öl meg, erősebbé tesz, ráadásul a családi összetartásnak is használ.

– Tudom, hogy nem jó, de tőlem csak ennyi telik – kínálgatja a kiábrándító ebédeket. (Szőlőtermesztő családokban kínálják így a házibort: nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert rosszabb, mint a gyári pancs. Az ivás közben kifejtett erőfeszítés a borkészítővel szembeni érzelmi kötődéshez vezet.)

Egy tavasszal aztán, amikor az erdő megtelik rügyekkel, a tyúkudvar pedig pelyhes csibékkel, Ervin ráébred, hogy elvesztette az anyját, valamint hogy valószínűleg művész sem lesz belőle. Ez a két felfedezés visszamenőleg értelmez át mindent, amit biztosnak vagy reményteljesnek vélt. Eldönti, hogy kiköltözik otthonról, amit végül nem tesz meg – talál viszont egy elfogadhatóan pocsék munkahelyet (attól fogva tankönyveket illusztrál, és kollégáihoz hasonlóan kávén, cigarettán, valamint felvágottas zsemlén él), illetve beszerez egy meghitt, piros Škodát. Megpróbál a csirkéket magához édesgetve bosszút állni, amikor azonban a madarak rá sem hederítenek, félni kezd, hogy anyja titkon kineveti. Rossz hangulatáért később a dohos lakást okolja: Elvira tavasszal nem szívesen szellőztet, fél ugyanis, hogy a virágzó bokrok illata örök álomba ringatná.

– Abban a felemás helyzetben, amelybe szakmám kényszerített, a közhelyek lettek számomra a teremtett világ legbiztonságosabbnak látszó terei, amelyekhez a tudás, mint lepke a lámpához, újra és újra visszatér. Biztosan neked is feltűnt már, hogy valahányszor számtankönyvhöz kellett borítót terveznem, a Fibonacci-sorozatot rajzoltam, mindig másképp megjelenítve: ma este például éppen a Kepler által elképzelt, öt plátói szabályos testből alkotott kozmosz közepére helyeztem a minden szimmetriának ellenálló spirált – amely a vöröskáposzta keresztmetszete, díszítés egy Duna-vidéki agyagszobrocska fenekén és a Nautilus rovátkolt héja (ez utóbbiban, mint kimutatták, az egy kamrára eső rovátkák száma tanúskodik arról, hogy az idő évmilliókkal ezelőtt mennyivel gyorsabban áramlott, a napok és hónapok mennyivel rövidebbek voltak, és az árapály váltakozása mennyivel erősebb; hogy milyen elképzelhetetlenül közel keringett a Földhöz a Hold és a csillagok, ahonnan az élet hozzánk érkezett, miközben az óceánba vízi hüllők bronzszínű háta süllyedt, a mélyén városok épültek, öbleiben pedig hemzsegtek a remeterákocskák kifogyhatatlan tartalékai). Facultas formatrix – így hívják az elvet, amely Kepler szerint az univerzumot rendezi hibátlan formákba, a lépet, a sáskarajt, illetve a gránátalma magjait.