dunszt.sk

kultmag

Tablóköltészet diónyira préselt emberekről

Beszélgetés Halmi Tibor költővel az Utolsó csatlakozás című kötete kapcsán.

Mondhatjuk, hogy az első kötet sokat váratott magára, manapság mintha már a húszas éveik első felében túl lennének rajta a legtöbben, de te az érettebb fejjel debütáló költők közé tartozol… Utolsó csatlakozás, érzel-e megkésettséget ennél a kötetnél, esetleg még éppen jókor jött ki?

Ugye, az szokott lenni a fáma, hogy prózaíróként jó, ha az ember valamikor a húszas évei végén debütál az első prózakötetével, míg a költők esetében valamivel korábbra datálják az indulást. Mint ahogy te is megfogalmaztad a felvezető kérdésedben, a huszonéves kor eleje, mondjuk így: első harmada. Nos, én ezzel szemben úgy látom, hogy manapság a költők igen sokat „babrálnak” az első kötetükkel, mire kiadásra szánnák. Különféle költői csoportosulásokban, líraműhelyben akár évekig is elszöszmötölnek az első kéziraton. Mintha már nem lenne érvényes az az irodalmi toposz, hogy a debütáló kötetre úgy kell tekinteni, mint amit majd a későbbiekben megbán az ember. Baromi erős (és rendkívül tudatos) költői indulásoknak lehettünk tanúi az utóbbi években. Elég csak Seres Lili Hanna Várunk, Vajna Ádám Oda, vagy annak idején Fehér Renátó első verseskötetére gondolnunk, a Garázsmenetre. Személyes kedvencem, igaz, régi a példa, Halmai Tamás: Amsterdam blue című, a JAK-füzetek sorozatban megjelent kötete. Ő például – kiszámoltam – harmincévesen jutott el arra a pontra, hogy nagyszerű gondolati verseit és finom humorú (vers)prózáit kiadják. De példának okáért ott van Vasadi Péter és Nádasdy Ádám kései indulása. Ha jól tudom, mindketten túl voltak a negyvenen, mire „megszólaltak”. Persze, ez nem verseny. Az én esetemben egzisztenciális problémák, úgymint lakhatási problémák, karrierépítés, az egyetem utáni gyors munkahelyváltások hátráltattak. Olyannyira, hogy volt olyan év, amikor szinte nem is publikáltam. Ha belegondolsz, az Utolsó csatlakozás legrégebbi verse, a Nietzsche tanítványai 2012-ben jelent meg nyomtatásban, ehhez képest a könyv csak ’19 év végén került ki a nyomdából. Ha valamivel ügyesebben úszom az árral, már két verseskötetet is megírhattam volna. Van bennem némi félsz, de kezdettől fogva egy jól kiérlelt verseskötetet akartam letenni az asztalra, ezt pedig az előbb említett magánéleti problémák miatt csak mostanra tudtam abszolválni. Legalábbis bízom benne, hogy sikerült.

Halmi Tibor (Fotó: Sándor Olivér)

A kötet nyilvánvalóan egyéni hangon szólal meg. Ez is lehet a hosszabb érlelés eredménye. Beszéltél műhelyekről, a könyvedet az Apokrif és a Fiatal Írók Szövetsége közösen adta ki. Esetedben beszélhetünk műhelyről, másokkal való versengésről esetleg? Milyen csiszolgatási munkálatok folytak, és mondjuk mi volt a legnagyobb kihívás ebben?

Amikor egy pályakezdőben megérik az elhatározás, hogy kötetté szeretné szervezni az addig csak A/4-es papírlapokon, összefirkált füzetekben, végtelen oldalszámú Word dokumentumokban létező írásait, akkor le kell szűkítenie azon emberek körét, akiknek ad a véleményére. Ki kell jelölnie magának a példaképeket, és meg kell találnia azokat az írókat, költőket, folyóirat-szerkesztőket, irodalommal foglalkozó barátokat, akik releváns tanácsokkal látják el. Ez nehéz ügy, hiszen ott vannak például a különféle líraműhelyek, ahol a műhelyvezetőkön túl nyolc-tíz, de akár tizenöt ember is hozzászól az adott vershez, kinek a véleményére figyeljen az ember? Nem azt mondom, hogy az egyes véleményeket nem kell meghallani, hiszen pont a különféle nézőpontok ütköztetése teszi izgalmassá az ilyen típusú szakmai műhelyek munkáját, és itt kell elhangoznia, hogy a Sirokai Mátyás és Bajtai András vezette FISZ líraműhelyen az ilyen jellegű vitákból baromi sokat tanultam, hanem hogy az ember előbb-utóbb kénytelen rövidre zárni a költeményekről szóló szakmai diskurzust, ha belátható időn belül kötetet szeretne magának. Amúgy az én esetemben inkább az okozott problémát, hogy a különféle iskolákból (művészeti középiskola, majd később a szociológia szak az egyetemen) szerzett tudásanyagot hogyan gyúrjam össze valami látszólagos egésszé. Mert az oké, hogy mindig is szerettem Hieronymus Bosch vagy az idősebb Bruegel képeit, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológia szakán lebilincselő volt Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című dolgozatában „a világ varázs alóli feloldásáról” hallani, de sokáig nem tudtam, hogy miként hasznosíthatnám ezeket az ismereteket. Annyit tudtam, hogy ezek íróilag érdekelnek. Ráadásul ott voltak a negatív élettapasztalataim, amiket valahogy szintén meg akartam szólaltatni… Kifejezetten versengésről nem tudok, de persze egy kicsit mindig féltékeny vagyok, ha valakinél egy nagyon jól összerakott verset olvasok.

Az említett műhelymunkán kívül mi befolyásolt? Kik voltak azok, akikre példaképként tekintettél, vagy sokat számított a véleményük?

Van egy mappa a laptopomon, „Kortárs versek”címmel, amibe az utóbbi évek számomra legfontosabb olvasmányélményeimet gyűjtöttem. Ha valaki belenézne a Word dokumentumokba gyűjtött írásokba, megtalálná közöttük Takács Zsuzsa: Maszk; Schein Gábor: Ami hiányzik; Vasadi Péter: Nagyvadászat; Tóth Krisztina: Kutya vagy Nádasdy Ádám: Stílusos helyet című versét. Ezek a szövegek abszolút mércék számomra. De például Kemény István, Szijj Ferenc vagy Kántor Péter akármelyik verseskötetét felüthetnénk, mindegyikükben találnék olyan verset, amit mind a mai napig megkerülhetetlennek tartok. A verseken túl Nyerges Gábor Ádám költőt, az Apokrif folyóirat főszerkesztőjét, és az Apokrif Könyvek sorozatszerkesztőjét kell megemlítenem, aki egyúttal az Utolsó csatlakozás „bábája” is volt. Szövegein érezhető, hogy baromi jó szeme van a versekhez, ami közös munkánk során be is bizonyosodott. Ennyire tudatosan, mégis szenzitíven hozzáállni egy vershez, pláne egy egész kézirathoz, ritka szerkesztői adottság. Akkor is látta a készülődő anyag szövegmozgásait, amikor én már rég elvesztem a vesszőhibákban. Hatalmas köszönettel tartozom neki.

Halmi Tibor

A feljegyzések szerint című ciklusodban különösen látszik a társadalomtudományi szemlélet, és főleg e németalföldi festők hatása. Bár talán Bruegel nevét nem említed a kötetben, de a történelem legfontosabb eseményeit és a hétköznapokat látványosan hasonlóan viszed fel a tablóra. Például a Nietzsche Tanítványai – Capriccio című versed termékenyen megidézi az ő Kálvária festményét. Mégis feltehető a kérdés, miért a költészet? Miért nem mondjuk az esszé műfaját választottad, mintha az is közel állhatna hozzád.

Bár az esszé, egyáltalán a jó (vagy rossz) értelemben vett bölcselkedés valóban nem áll tőlem messze, ennek ellenére úgy érzem, hogy túl izgága vagyok egy kifejtősebb műfajhoz. Az egyetemen is inkább Weber, Marx, Foucault vagy Niklas Luhmann szociológiai elméleteinek egyes megállapításai érdekeltek. Illetve az, hogy ezek a megállapítások ma is érvényesek-e. Mondanak-e bármi fontosat a jelen társadalmáról. Szerencsém volt, mert a Pázmányon a Tátk a bölcsészettudományi karral volt egy helyen, Piliscsabán, így amikor vége volt egy-egy egyetemi előadásnak, odamentem a magyar szakos barátaimhoz, hogy elmeséljem nekik a hallottakat, ők pedig egy cigaretta megsodrása mellett előálltak a saját ismeretanyagukkal. Oké, ez így talán egy kicsit elitistának hangzik, de én ezt nagyon élveztem. A szociológiával ellentétben, amit egy bizonyos ponton túl száraznak, unalmasnak tartottam, az irodalom minden vonatkozása érdekelt. Verseket pedig már nagyjából tizenhat éves koromban elkezdtem írni. Ezek persze naplószerűen íródó, az élményekre közvetlenül reflektáló, borzalmas versecskék voltak. Tehát amellett, hogy a középiskolában képzőművészettel, az egyetemen pedig szociológiával foglalkoztam, közben pincérkedéssel, tartalomírással és újságírással próbálkoztam, mindig is ott volt számomra az írás. Igaz, időbe telt, mire komolyan vettem a saját verseim.

Halmi Tibor és Bödecs László

Útkeresést tematizálsz a nyitóversben: „Azt az utat keresem, / ami egy biztató fasorral nyer / lendületet, erőt”. A szociológia és képzőművészet határterületeiről származó, az én-t szinte nélkülöző tablóversek után sokkal személyesebb lírát olvashatunk a Melletünk szólóérvek című ciklusodban. Azonban itt is jellemző a „mi” nézőpontja: „Már az indulásunkban is / mennyi rettegés van.” (60.) Vagy éppen a főnévi igenevekkel alkotott általános érvényű mondatszerkesztés: „szótlanul ülni / kevés.” (54.) Beszélhetünk a magánélet egyfajta kiterjesztett szociologikus érvényéről? Az élményeink nem is csak a magunk nevében fogalmazhatóak meg, hanem mindenkivel ilyesmi történik? Mit képviselnek számodra ezek a többes számot előnyben részesítő vagy általános nyelvi megoldások?

Az Utolsó csatlakozásban igyekeztem a történelmi tabló felől a mikroközösségi, illetve a személyes tapasztalatok felé haladni. Mégpedig úgy, hogy a társadalomtörténeti/kultúrtörténeti témákat boncolgató részt (amiben azért elé sok a fikció, valamint a szürreális elem) egy személyesebb hangvételű ciklus követ. A két ciklust a Magasabb távlat című vers köti össze, amely a kötet leghosszabb szövege. Mindkét szövegrész vezérfonala a weberi gondolat a világ elvarázstalanodásáról. Én úgy tudom, hogy ez a gondolat nincs annyira kifejtve, röviden talán azzal az érzettel írható le, hogy a világ túlságosan racionális lett. Furcsa, de én ezt valahogy a saját életemben is megtapasztaltam. A baráti kapcsolatok kihűlése, a szakítások, a munkahelyi problémák, egyáltalán a felnőtté válás nehézségei e világmagyarázat felé tereltek. És idővel, mivel folyamatosan erre figyeltem, már nem csak magamon, hanem a baráti társaságaimban, a közvetlen környezetemben is megtaláltam azokat, akik magukon hordozták az elvarázstalanodás jeleit. Például nagyon furcsa azt megtapasztalni, hogy az ember egyik-másik barátja egyre csendesebbé, szótlanabbá válik a baráti találkozók alkalmával. Ez az elvarázstalanodás persze talán nem különbözik annyira a „minden egész eltörött” élményétől, amikor a személyes életünkben és a nagyvilágban is azt tapasztaljuk, hogy valami nagyon nagy gáz van. Akárhogyan is, amikor a kötet második ciklusában lévő Nem ezt ígértük című írásomban többesszámban „beszélek”, az ilyen csendesebb társaim nevében is meg akarok szólalni. Ennyivel tartozom nekik.

Lehet, hogy a kapcsolódás vágyáról van szó? Az emberek, a mindenkori lírai ént beleértve, „mint a dió”, hogy a te egyik képedet használjam, léteznek a kötetben. Ezt a magánydiót többször állatok képesek csak megtörni. Külön jelzed is az alcímben: ez vidám bestiárium. „Dorombolni kezdett egy kósza fénysugár”, az utolsó versben így jelenik meg a kötet legbékésebb érzete. Mintapélda lehetne Tóth Árpád dalra fakadó lila nyakkendője után a tankönyvben ez a szinesztézia. De ez is csak egy pillanatnyi nyugvópont, hova tovább?

Igen, az állatok és más élőlények, úgymint fák, bokrok stb., jelenléte fontos a kötetben. Például az Egy hivatali délutánon című hosszúversemben felbukkanó fekete rigó az elvágyódás, illetve a hivatali staus quo megkérdőjelezésének eszköze. Létének puszta szenvtelenségével emlékezteti a szöveg elbeszélőjét saját szabadsága hiányára. A természetes, önsanyargató munkán túli életre. De mondjuk a Dürer és a rinocérosz vagy Az őstulok árnyékában című versekben sem annyira hús-vér valójukban jelennek meg az egyes élőlények, sokkal inkább szimbólumokként működnek. Az őstulok például, azon túl, hogy tulajdonképpen egy több száz éve kihalt állat, amit a nácik keresztezéssel visszahoztak az élők sorába, számomra a torz akarat, az emberi gonoszság mementója a szövegemben. Viszont a kötet utolsó versében a macskaként doromboló fénysugárban valóban van valami békességérzet. Hogy mi lesz a továbbiakban? Erre még korai lenne felelni. Talán a kötet utolsó ciklusában lévő irányt folytatom, és végképp odafordulok a hétköznapok mikrovilágához. Benne a „diónyira préselt” emberhez. Ugyanis lenne mit mesélnem erről a kényelmetlen kucorgásról.

Halmi Tibor: Utolsó csatlakozás. Apokrif – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019

Borítókép: Sándor Olivér