dunszt.sk

kultmag

Ne aggódj, te nem vagy az esete

Kitty Green első játékfilmje kimondatlanul, de a Weinstein-botrányról, általánosabban pedig a #metoo jelenségéről szól belülről, mégis egy kívülálló szemén keresztül.

Még 2017 októberében jelent meg a The New York Times cikke arról, hogy Harvey Weinstein, a függetlenfilm egyik legfontosabb producere évtizedeken át zaklatott és megerőszakolt többek közt fiatal színésznőket, és cserébe nem egyszer szerepeket adott nekik a filmjeiben. Az óriásivá dagadó botrányból többek közt kiderült, hogy Weinstein cége, a Miramax nemhogy tudott az ügyekről, de segített is eltitkolni azokat megfélemlítéssel, lefizetéssel vagy kirúgással, miközben az egész vállalatot a zsarnoki irányítás jellemezte. A Weinstein körüli ügyekből bontakozott ki többek közt a #metoo mozgalom, amelynek során – nem kizárólag a művészeti területről – egyre többen vallották be, hogy hasonló esetek elszenvedői vagy szemtanúi voltak, ami további vezető sztárok bukásához vezetett, az események hatására pedig lassacskán elindult a téma művészi feldolgozása is.

A korábban dokumentumfilmekkel foglalkozó Kitty Green első játékfilmje, a The Assistant ugyan nevesítés nélkül, de egy Weinsteinéhez hasonló produceri irodában játszódik, és olyan filmekkel, sorozatokkal párhuzamosan karolta fel a témát, mint a Botrány, a The Morning Show vagy a The Loudest Voice. Ezekkel ellentétben azonban nem az elkövetőre vagy az áldozatokra fókuszál, hanem egy tétlen megfigyelőre, a címbéli asszisztensre, az iroda legalacsonyabb beosztású tagjára, aki telefonokat és emaileket kezel, adminisztrál, szervezkedik, kávét főz, fénymásol és eltakarítja a szennyest (konkrét és átvitt értelemben egyaránt). Elsőként érkezik, utolsóként távozik, mindenki belerúghat és rábízhatja a kulimunkát, neki csendben kell tűrnie – de hogy pontosan mi mindent, az csak fokozatosan, apró jelekből derül ki a játékidő előrehaladtával.

A The Assistant nagy erénye, hogy realista és kiegyensúlyozott: nem démonizál senkit, nem elfogult és nem harcias. Csendes, mégis elképesztően feszült film: az irodai tevés-vevés sosem volt még ilyen izgalmas, hiszen Jane napi rutinja egy, racionálisan alig megmagyarázhatóan, mégis egyértelműen fojtogató közegben zajlik. Megszégyenítő telefonbeszélgetések, ételmaradékok eltakarítása, személytelen neonközeg, megalázó bocsánatkérő emailek írása… ez már önmagában elég volna ahhoz, hogy a fiatal, szófukar, szorgalmas lány borzalmasan érezze magát a velejéig mérgező munkakörnyezetben, ám egy idő után világossá válik: Jane főnöke (akit a film elegáns megoldásának hála egyszer sem látunk) aktívan használja a szereposztó dívány gyakorlatát, miközben automatikusan gyakorolja a korlátlan hatalmát a beosztottjai felett is.

A The Assistant egyetlen nap alatt játszódik, a reggeli álmos irodanyitástól a sötétedés utáni, hullafáradtan távozásig követi végig Jane útját, amelynek során valami eltörik a lányban, és megpróbál fellépni a főnöke módszerei ellen: ellátogat a HR-eshez. Ez a film csúcsjelenete, amely megérteti, miért volt és miért van máig az, hogy a #metoo során felbukkanó esetekről sokkal többen tudtak, mint ahányan beszéltek róla. Tömegek asszisztáltak a bűncselekményekhez vagy a megkérdőjelezhető gyakorlathoz vagy a némaságukkal – tettlegesség nélkül. Jane ugyanis előzőleg sokadszorra kénytelen a főnöke rövid utasításainak megfelelően egy újabb fiatal, gyönyörű vidéki pincérlányt kell elkalauzolni egy szállodába, akiről az derül ki, hogy az ő új kolléganője lesz az irodában. A helyzet egyértelmű, így lassan Jane korábbi találkozásai is új megvilágításba kerülnek: a sírás határán billegő, a fülbevalójáért visszatérő ázsiai nő, a magabiztos, portfóliót lebegtető cicababa vagy a stressztől szinte összeomló édesanya mind egyvalamiért látogatta meg az ügyvezetőt. Jane pedig szótlanul segített nekik, amiben kellett.

A HR-es (akit egy meglepetéscameót leszámítva a film egyetlen ismertebb színésze, Matthew Macfadyen alakít) pont azokra a kényes pontokra tapint rá Jane akadozó, bizonytalan és szinte érthetetlenül kusza meséjét hallgatva, ami a hasonló esetek szemtanúit visszatarthatja: a férfi úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó, és mi ezzel a probléma. Elvégre a frissen érkezett pincérlány felnőtt nő, vagy talán azt gondolja Jane, hogy pincérlányokból nem lehetnek jó titkárnők? Eközben Jane-t ravasz pszichológiai hadviseléssel képes sakkban is tartani, valamint megfélemlíteni: mint egy finom kérdésből kiderül, Jane is produceri álmokat dédelget, így ha számít neki a karrierje, bizony jobban teszi, ha befogja a fülét, a szemét és a száját is. Megsemmisítő „vigasztalásként” még azt is megkapja a lassacskán a föld alá süllyedő lány, hogy nem kell aggódnia, ő nem a főnöke esete. Kérdés persze, hogy ez előny vagy hátrány a számára – hiszen nem kell szexuálisan is a férfi szolgálatába állnia, ám eközben lehet, hogy soha nem is kapja meg a saját nagy lehetőségét.

A The Assistant tehát Jane példáján keresztül nem arról beszél, hogy miért alakul ki ez az elítélendő gyakorlat a céges környezetben, szűkebb értelemben pedig a filmvilágban, hanem arról, hogy miért és hogyan lehet ezt eltusolni. Emellett a villanásnyi időre feltűnő, inkább csak jelzésszerű női mellékszereplőkön keresztül azt is bemutatja, hogy milyen eltérő viszonyulások, stratégiák jellemzik azokat, akik egy ilyen helyzet alárendeltjei, áldozatai lesznek. A semlegestől a naivon át a porrá zúzottig különböző nők vonulnak át Jane irodáján a dívány irányába, amire – mint ezen az alkalmazottak poénkodnak – jobb nem ráülni. Így Kitty Green azt sem relativizálja, hogy ennek a rendszernek a fenntartása két- vagy még több oldalról is támogatva van.

Maga a forgatókönyvíró-rendező is nyilatkozta, hogy a filmet a Weinsten-ügy és a Miramax felépítése, módszerei ihlették, ennek ellenére nem keresi a látványos megfeleltetéseket és a kacsintgatást is kihagyja. Így könnyen általánosíthatóvá válik bármelyik ragadozó filmesre, sőt, bármelyik nagyvállalatra. Tanulságos ugyanis, hogy sokáig az sem egyértelmű, hogy a The Assistant szereplői filmekkel dolgoznak: Jane délelőtti rutinja minden irodában ugyanilyen lenne, így aki úgy ül be a filmre, hogy szinte semmit nem tud róla, sokáig nem kap egyértelmű jeleket arról, hogy mivel foglalkoznak itt. Ilyen szempontból ajánlott is szűz szemmel figyelni Green taktikáját, amint észrevétlenül húz be a posványba, és tölti meg a baljós atmoszférát pikáns tartalommal. Szintén sokatmondó és kicsit merész is, hogy a The Assistant ezidáig elsősorban fesztiválokon volt látható (Telluride, Sundance, Berlinale), a főként szakmabeliekből álló közönség számára pedig akár kínos is lehetett a saját bűneivel szembesülnie.

Bizonyára sok néző számára nem kielégítő sem a film távolságtartása, sem Jane felmentése, valamint az is megkérdőjelezhető, hogy Green voltaképpen nem mutat meg semmit. Ugyanakkor a fojtogató légkör megteremtésével és Jane figurájának háromdimenzióssá tételével a The Assistant eleget ad: árnyal egy többnyire csak szélsőséges, elfogult nyilatkozatokból vagy médiamegjelenésekből ismert, számos előítélettel, tabuval és misztikummal övezett jelenséget. A napi hírek és az egyéni történetek mögé néz, felelősöket és csapdahelyzeteket mutat fel anélkül, hogy vádaskodna. Ha pedig ezzel legalább néhány döntéshozót elgondolkodtat, máris tett egy lépést a káros gyakorlat felszámolásáért.

A film adatlapja a Mafabon