Tiszta szándék

Mayer Éva munkáiban olyan tabutémákkal foglalkozik mint az identitás kérdésköre, a gyász, a meddőség, a betegség problematikája. A hagyományos módszerek alkalmazásán túl a kísérleti grafika határait feszegeti. Foglalkoztatja a grafika „térgrafikává” való alakítása, grafika-installációi többnyire helyspecifikusak és meghatározó, szerves részét képezik a térnek. Munkáit gyakran tervezi szakrális terekbe, ahol szokatlan párosításként egymást jól kiegészítve működik a köznapiság és a szakralitás. Az installációk mellé hangot vagy mozgóképet is szívesen társít. A képzőművészt Továbbított üzenet című – nemrég zárult – budapesti tárlatából kiindulva kérdeztük.

Miért állítasz ki szívesen szakrális terekben?

Gyerekkorom óta zsigerből vonzódom hozzájuk, és nagyon inspirál a szakrális és deszakralizált terek története, mert mindegyikhez nagyon erős értékrendszer társul. Ugyan katolikus családban nevelkedtem, és ez határozta meg az értékrendünket, de soha nem éreztem semmiféle kényszerítést a részükről. A tolerancia és más vallási közösségek elfogadása számunkra kézenfekvő volt. A doktori disszertációm témája is a szakrális és a deszakralizált terek voltak, olyan templomokra és zsinagógákra fókuszáltam, amelyeket Szlovákiában kiállítótérként használnak (a disszertáció pontos címe:  Szakrális és deszakralizált terek újrafelhasználása a kortárs képzőművészet a vallás, a közép-kelet-európai identitás vonatkozásában, különös tekintettel Szlovákiára). Itt is nagyon sokféle alternatíva működik, hogy te mint kiállító, hogyan gondolkodsz egy ilyen típusú térben.

Két kategóriára osztanám a szakrális és deszakralizált tereket, illetve a kortárs képzőművészetet a művész-hitközség-tér megfelelő dialógusának viszonyrendszere kapcsán. Az első a szakrális tér, ahol működő imahelyekről beszélünk, melyek elsősorban a liturgiát szolgálják. Itt még a tér tagolt a liturgikus berendezések által. A művész a szakrális tér adottságait figyelembe veheti, ezzel együtt a vallási -, nemzeti ideológiáját, a közösség identitását is. Fontos szerintem, hogy a művész alázattal közelítsen a hitközség igényeihez. Illetve, hogy világosan megfogalmazza a mű koncepcióját, elmondja technikai igényeit és kiállításának koncepcióját a hitközség részére. Ugyanakkor az is fontos, hogy a hitközség az alkotó művészi autonómia szabadságát ne korlátozza, a kortárs művészi irányzatok felé nyitottságot tanúsítson. Amennyiben ezek a feltételek megvalósulnak, a kiállítás megfelelő helyet kaphat a szakrális térben, a vallási közösséggel is működőképes lesz a dialógus.

A másik kategóriát a deszakralizált tér a művész-hitközség-tér megfelelő dialógusának viszonyrendszere kapcsán állítanám fel. A tér ebben az esetben már nem működő imahely, a liturgiát szolgáló berendezések kikerülnek a térből, letisztultabb téri környezetben installálhat a művész. Az alkotó a tér korábbi adottságaihoz reflektálhat, például a tér történelmi emlékezetére, illetve hogy milyen korábbi vallási- vagy nemzeti ideológiát, identitást képviselt. A deszakralizált terekben a hitközség már nem létező, ami ebből kifolyólag nem is korlátozza a művészi autonómia szabadságát.

Azt olvastam a kiállítás ajánlójában, hogy a különböző vallások, illetve a hozzájuk kapcsolódó kultúrák eltűnéseként is értelmezhetőek a Továbbított üzenet égő templomai. Bár nekem eszembe juttatja a romániai kommunista időszak templomrombolásait is.

Igazából nem gondoltam arra, hogy egy nagyon konkrét templomot fogalmazzak meg bármelyik alkotás esetében, mert a megfestett épületek csak az én képzeletemben léteznek, inkább egy atipikus rendszert szerettem volna létrehozni. Egyébként mondták többen is a kiállítás során, hogy az imahelyek kicsit hasonlítanak az erdélyi templomokra. Eleve a templom etimológiája és kultúrtörténeti aspektusai is nagyon szerteágazóak, ráadásul a bibliai történetekben is rengetegszer előforduló motívum. Például az Ószövetségben a templom „szent sátor, az Istennek a lakóháza”. Amellett, hogy szent helyként jelenik meg a szövegekben, Jézus a saját testéről is úgy beszél, mint templomról. Az egyház is szellemi templomnak és az egyes keresztények is az Isten templomainak nevezik magukat. A Bibliában erre több idézetet is találunk, mely tulajdonképpen háttérbe szorította a szó épület jelentését, így a templom magát az Egyházat, a hívőt és a keresztényt is jelenti: „Nem tudjátok – kérdi Szent Pál –, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (vö.: 1Kor 3,10 – 17). Vagy úgy is tekinthetünk a templomra, mint a világmindenség szimbólumára, amely összeköti a földet az éggel. A mi kultúránknak egyfajta erős szimbóluma, ami egy történelmi korszaknak a rendszerét fogalmazza meg minden szinten: a gondolkodást, a kultúrtörténetet, az ideológiát.

A kiállításon látható munkáknál az összes templomot kibillentettem egy nagyon szokatlan helyzetbe. Azt vettem észre, ahogy kronologikusan sorba rendeztem őket, hogy a templom „kibillentéseim” az évek során egyre jobban lenyugodtak. A 2016-ban készült munkákban megjelenő kérdőjel vagy tűz például kicsit vibráló és nyughatatlan hatást keltenek. A Bevésődés I. hasonlít egy csapdához, a kérdőjelek elgondolkodtatnak bennünket arról, hogy egy templomban mi a szerepünk és helyzetünk? Ehhez a munkához egyébként van egy konkrét történetem is. 2016-ban Somorján, a szülővárosomban a somorjai református templomból – amely középkori alapokon nyugszik, és belső berendezése is több száz éves – az imádkozó padokat eltávolították. Ez számomra első hallásra megrázó élmény volt, hiszen zsigerileg nagyon kötődöm a régi tárgyakhoz és magához a templomhoz is. A DUNARTCOM Somorjai Nemzetközi Művésztelep első három évadának záró kiállítását oda szerveztük meg. A templom padjait sajnos nem tudták megőrizni a régi formájukban, új padokat helyeztek el. Megjegyzem az újakról, hogy gyönyörűen illeszkednek a térbe. Sok kommentet és véleményt olvastam és hallottam akkoriban, kinek milyen volt a kapcsolata és kötődése a régi padokhoz, mit szólnak a változásokhoz. Voltak idősebb hívők, akik megsiratták a régi padok eltávolítását, melyekben már az időközben elhunyt családtagjaik is imádkoztak korábban. Úgy láttam, sokan traumaként élték meg a változást. Ezért azt terveztem, hogy ezt az eseményt feldolgozom egy új sorozatban.

Érdekelt, hogy bármely vallási közösség hogyan éli meg a változást vagy akár a kollektív traumát a saját imádkozási helyének váratlan megváltozásával, megváltoztatásával.

Talán ezzel a vallásos kötődésről is mondhatok valamit: a hithez vagy a személyes tárgyakon keresztül megélt vallásos élményhez ragaszkodunk-e, illetve mit tekintenek valóban az emberek hitnek?

Ha személyes aspektusból nézem ezeket a képeket, akkor a kételkedést, a hit megrendülését is eszembe juttatja. Ha pedig azon a nyomvonalon megyek tovább, amit mondtál, hogy a test maga a templom, akkor pedig a saját egészségünkbe vagy a saját testünkbe vetett hit megrendüléséről árulkodnak, főleg akkor, ha valakinek komoly egészségügyi problémával kell szembenéznie.

Bennem a hit nagyon stabilan megvan, viszont az egészség témakörre rátapintottál. Valószínűleg nálam a tudatalattimban a templom motívum kérdőjelekkel és tűzzel inkább emiatt jelenhettek meg. Viszont fontos számomra az, hogy az egyéni tapasztalataim, a személyes élményeim a kollektív tudathoz is kapcsolódjanak.

Az alkotás során próbálom elereszteni az egyéni gondokat, az egót, mert úgy gondolom, hogy egy művésznek soha nem szabad annyira a saját nehézségeit kivetíteni, hogy ez a befogadónak már sok és zavaró legyen. A mondanivalót le kell csupaszítani egyfajta vizuális kódrendszer használatával.

Szerintem az a jó munka, ahol sok emlékkép vagy emlékkód kapcsolódik be és hívódik elő. Mindenkinek picit más archetípusai, emlékei, tapasztalatai rögzülnek az élete során, amelyek az alkotás befogadása közben aktiválódnak. Benned is más, meg bennem is más emlékkép hívódik elő, pont ez a kommunikáció izgalmas az egész alkotási folyamatban és befogadásban.

Amikor például 2018-ban férjemmel – Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel – együtt létrehoztuk a Bölcsők című kiállításunkat, az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a meddőség, az endometriózis betegség összefüggéseire. Ugyanakkor szerettünk volna hidat képezni a gyermekes és a meddő párok között. Azt szerettük volna elérni, hogy azok, akiknek van gyermekük, empátiával forduljanak azok felé, akiknek nagyon nehezen vagy talán sosem lehet. Azóta is sok reakciót kapunk a munkáról számunkra ismeretlen emberektől is. Azt vettem észre, ha te mint alkotó megnyílsz, és a legbelsődből szólsz, akkor a „közönség” is bátrabban kommunikál, és mernek beszélni magukról. Több kiállításom során szerveztünk beszélgetéssorozatot is. Azt tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy súlyos tabutémák kerültek szóba, mindig az életért és az élet mellett foglaltak állást a megszólalók.

Úgy érzem, hogy a munkáimmal tudok a legközvetlenebb lenni, nincs bennem semmi félelem, hogy mit tárok ki, ez az attitűd számomra a legtermészetesebb, a verbalitás viszont már tud korlátozni. Hogy visszatérjek a kibillentett templomokra, van bennem egy féltés is a világgal kapcsolatban, hogy mi lesz, merrefelé tart a civilizációnk.

Ez a féltés jelenik meg a lángoló templomok kapcsán is?

Fizikailag szinte tényleg fájt, amikor az égést festettem meg a templomnál vagy a városokban.  Miközben a tűz motívumában nemcsak a pusztulás folyamata van benne, hanem a tisztítás is, a tisztítótűz asszociációját is hordozza. Ezért volt több kiállításomnak is a címe Pusztulás vagy Tisztulás. Vagy gondoljunk csak Szodoma és Gomora történetére. Nem sok kortárs képzőművész készít szakrális munkákat. Kevesen vállalják fel azt, hogy szakrális irányultságban dolgoznak. Viszont én meg úgy vagyok ezzel, hogyha valaki egy kicsit is rááll a szakrális irányra vagy szakrálisabb tematikával dolgozik, akkor szembesülhet azzal, hogy a Bibliában végül is benne van minden válasz a kérdéseinkre, az életünkre, minden helyzetre. Olyan, mint egy receptkönyv, annyira univerzális. Igazából a szabad művészet nem határolódik el semmilyen szinten sehova, gondolhatnánk ezt is. Én is egy szabad művésznek és gondolkodónak tartom magam, annak ellenére, hogy a szakrális témák mozgatnak, megpróbálok a lehető legtoleránsabb lenni minden irányba és mindenki felé.

Mi áll a Hajós(ok) című munkád hátterében? Ennek is van bibliai vonatkozása vagy inkább az életvezetésre, életútra, a hajó-hajós jól ismert toposzára reflektál?

Régóta foglalkoztat a kitelepülés, kitelepítés és betelepülés témaköre, illetve a kisebbség és a többség közötti viszonyrendszer kapcsolata, főként a felvidéki származásom miatt is. A hajósi művésztelepen fiatal korom óta többször is részt vettem. Hajós és környékén máig nagy számú sváb család él, főként a dél- és középnémet területekről, illetve a Rajna vidékéről a 18. században Magyarországra érkező telepesek leszármazottai. Őseik többnyire ehhez hasonló Ulmer Schachtelt nevű hajókkal érkeztek a török idők után elnéptelenedett vidékekre. A hajó motívuma sokszor eszembe juttatja Caspar David Friedrich hajóit Az élet lépcsőfokai című festményéről. A munkámon a hajó egy kifeszített helyzetben van, miszerint rajta vagyunk egy számunkra kijelölt úton. Meg van írva mindannyiunk útja, vagy amit a Jóisten tartogat számunkra. Ez a szemlélet számomra ad egyfajta megbékélést és megnyugvást, ha nehézségeim merülnek fel. A képen megjelenik az a zebra motívum, ami a korábbi Magánterület Egopolis határán című munkáimon is többször felbukkant. A fekete-fehér szimbólumot amiatt is szeretem használni, mert sokszor annyira túl van bonyolítva az életünk, közben meg olyan egyszerű is lehetne, fekete és fehér. A zebra forma pedig áttételesen az átkelésre is utalhat.

A főbűnöket, a tízparancsolatot sokan előszeretettel járják körül, ez kortól függetlenül mindig aktuális téma. Nálad mi hívta most életre ezt a sorozatot?

Ezek olyan sorozatok, melyeket szó szerint megálmodtam, ki kellett magamból festeni. Ezeknél a munkáknál is érvényes egy nagy adag féltés a világgal kapcsolatban. A Lélekterek sorozatom 2015-ben készült a tízparancsolat megjelenítésével, a Főbűnök sorozat 2017 nyara körül készült. Az álom miatt van egy látomásos, víziószerű, misztikus jellege a képeknek. A Lélekterek sorozat darabjai a városi lét és a hit témái köré szerveződnek. Ezeket a műveket, ahogy korábbi munkáimnál is, egyedi anyaghasználat és megvalósítási módszer jellemzi, melynek eredményeképpen ezúttal élénk, színes és egyben konceptuális alkotások születtek. Egyedi, kísérleti grafikáim üveg és akvarell anyagok, illetve különböző szkennelési, előhívási technikák kombinációjából jöttek létre. A beszkennelt, festett üveg művészpapírra nyomtatva egyedi színvilágot eredményezett, és ezek az e világon túli, fényes árnyalatok szorosan kapcsolódnak a kiállítás témájához. Az elkészült munkák a reklámoktól világító nagyvárosok hangulatát idézik, de egyben magukban foglalják egy transzcendentális világ elképzelt ragyogását is.

Mindegyik alkotás városokat ábrázol, de az ábrázolás módja a realisztikustól az absztraktig terjed. A munkák egy része szöveget is tartalmaz, mégpedig a tízparancsolat Braille-írással készült átiratát. Ezek a művek erőteljesebben reflektálnak a címben is szereplő „lélek” jelenlétére a térben, és a világ, amit bemutatnak a belső és a külső kiegyensúlyozott egységét tükrözi.

A kiállított művekben felfedezhető motívumok, többek között az ablak, a kezek, a Braille-írás egy olyan folyamatra utalnak, mely során a vakon tapogatózásból, egy hittel, lélekkel teli élettér kialakításáig juthatunk el.

A szimbolika azonban azt is magában foglalja, hogy ennek az állapotnak az eléréséhez rögös út vezet: a kód megfejtésére, illetve egy felsőbb hatalom segítségére szorulunk.

Ebből a sorozatból a Parancsolat IV. című kép számomra egy kicsit kilóg, hiszen ezen megjelenik két tenyér lenyomata. Többféle üzenete lehetséges ennek: egyrészről jelképezheti a „megálljt!” mint egy parancsot, azaz ha tovább folytatjuk ezt a pazarló életformát, annak beláthatatlan következményei lesznek, másrészt az ikonfestészetből ismert óvó, védelmező jó szándék szimbóluma.

A kéz az, amely azt mutatja ebben a sorozatban, hogy azért mégis ott van az ember és ott van a Jóisten, aki valóban véd, és ahogy mondod is, ugyanezt gondolom, hogy ott van az a Stop!, valamint az óvó kéztartás. Már az ókeresztény, vagy a bizánci művészetben is megjelenik ez a fajta ábrázolás. Ráadásul sok vallásban a kéz szimbólum az istenség jelenlétére is utal.

Számodra mi jelent feltöltődést, inspirációs forrást?

Nagyon sokféle emberrel tartom a kapcsolatot, a barátaim között nemcsak művészek vannak. Nagyon élvezem ezt a színes halmazt, hogy mindenki mással foglalkozik a legjobb tudása szerint és mindenki hozza a saját tapasztalatait, amiből ugyanúgy tanulok. Nagyon inspiratív közeg a családom, a szüleim, akik érzékeny, művész beállítottságú emberek, a testvérem zenész, a férjem szobrász. Kifejezetten inspiratív és nagy család vagyunk, ami nekem mindig egy nagyon erőteljes pozitív forrás, amiben töltekezem.

Téged mi lendít át egy-egy nehézségen?

Ha nehézségeim vannak, sokszor eszembe jut az egyik munkám idézete: „Szerethet engem Isten, hogy ennyire próbál”. Azaz nem ok nélkül történnek velem dolgok vagy nem ok nélkül jön szembe egy téma, hanem azért, mert nekem azt valamiért meg kellett élnem, még akkor is, ha borzasztóan nehéz vagy fáj, de így már nem hadakozok annyira.