Kislány a lakótelepről

Ebből nem lesz kritika. Ugyanis nincs bíráló észrevételem. Tóth Krisztina elég önkritikus, és csak azokat a darabokat engedte be az új novelláskötetébe, amelyek kifogástalanok. Ízlése, mértéktudata, formaépítése, írói biztossága vigasztaló a tévedékeny irodalomkritikus számára: van ilyen írói kitartás és ragaszkodás a magas minőséghez. Ilyen szolidság és szelídség, amire – a sokadik kötet után elmondhatjuk – számítani lehet.

Méltatás lesz ebből, és elgondolkodás: hogyan csinálja? És hát mit is művel? Több novellában is szóba kerül, hogy egy szorongó és unatkozó lakótelepi kislány mit lát a keskeny emeleti erkélyről. „Járdák szürke szalagja”, „gigantikus villanyoszlopok”, „lassan narancsba hajló, távoli szürke ég a sok ezer kigyulladó ablakkal”, „villogó lámpájú repülőgép”. Ennek a kislánynak a szeme úgy lát, mintha egy festő szeme lenne. A szorongás, az unatkozás és a tárgytalan vágyakozás elegye a látásán keresztülszűrve kialakítanak egy kompozíciót, és ez a komponálás, egyelőre a szemmel való komponálás alighanem jóérzéssel töltik el őt; a felnőtt nő, aki majd rekonstruálni próbálja saját kislánykori látását és érzését, visszaemlékezve azt gondolja, hogy „szép volt”. A Tizenhét lakás című, ars poetica-jellegű novellából idéztem, amelyben az elbeszélő a „lakódobozokba” csukott emberek életét veszi szemügyre, maga sem tudja, miért, mintha „szociofotókat” gyűjtene, és közben a saját gyerekkori mivoltát, létezésformáját vizslatja.

Nádas Péter Edelsheim Gyulai Ilona emlékezéseiről írott leleplező kritikája jutott eszembe (Önkéntelen vallomás), amelyben az író, végiggondolván a két kötet álságosságát, oda jut, hogy ebben az emlékezésben az az igaz, amit ez az asszony nem írt meg, és az a néhány oldal szép csupán, melyben visszalátott a gyerekkori magárahagyatottságára az elefánti kastélyparkban. „Egy névtelen, tulajdonságokkal alig rendelkező lény”, egy kislány száját fogta be a nagyasszony, aki súlyosan végighazudta az életét. Tóth Krisztina ellenben fordítva jár el: ő megőrizte és kidolgozta magában a lakótelepi kislány lényét. Mintha tőle akarna látni tanulni, és az ő észlelését szeretné egy tapasztalt nő tudásával elmélyíteni, egy óvatos író mesterségbeli jártasságával fölépíteni. A mesterség és a művészet szerencsésen találkozik a realitáshoz való ragaszkodás erkölcsével.

Egy gyerek számára nincsenek banalitások. A banalitást a felnőtt megszokás és a közhelyekbe való beletanulás sulykolja belénk. A beszéd és a látás is közhelyessé válik a nagy felnőttkori sietségben és hasonulási igyekvésben. A banalitásban fulladozó felnőtt életeket Tóth Krisztina a megértés és a leleplezés együttes gyakorlásával skicceli. Maisie tudja. A novelladobozokban így minden és semmi se banális. Ennek a kettősségnek a mesteri megjelenítése magyarázat, filozofálás nélkül, a szemléletes ábrázolás fortélyaival történik, energikusan.

A reflektivitás, az értés és értelmezés a képekben van benne. Az író nem jön elő a gondolataival, az ő tudása másban nyilvánul meg. A kompozíciós technikában, a művészi döntésekben, ahogy egy-egy mellékes részletre, képre, hasonlatra esik a választása. A perifériás látásából előugró részletek építik föl a novellaházakat. Házakat mondok, annyira stabil és jól tagolt dolgok ezek a novellák, szinte megfogható „lakódobozok”, amelyekben hétköznapi lények tengnek-lengnek és halnak.

A kötet terét, a novellavárost az a fajta realitás lakja be, amit felszínesen észlelünk, a közönséges urbánus, ritkábban vidéki családi valóság. Amiben a nép él, a nép, vagyis a szegények és a középosztálybeliek. Van két felsőközéposztálybeli, elit szereplő is. Ők romlottak.

Amennyire érdekelte Térey Jánost az elit, annyira leköti Tóth Krisztinát a populus, az egyszerűnek mondott emberek, tizenkettő egy tucat belőlük, akiknek a problémái közhelyszámba mennek.

Ha elmesélném a novellák cselekményét, akkor az olyan lenne, mintha valami bulvárújságot (jobban mondva honlapot) szemléznék gyorsan, a celebek nevét kihagyva. A szerencsétlenségek közönségesek: válás, haláleset a családban, molesztálás, pedofília, megcsalás, rút veszekedés, bűntények, betegségek, titkos bűnök. Vagy csupán rossz emlékek, rossz remények, rákos elfojtások, fojtott bosszúk, tönkrevágott és elbaszott életek. Álságok, cinkosságok, képmutatás, amikkel nap mint nap találkozunk. Csak ilyen „lakódobozok” vannak utcahosszat. Mondjuk én magam is beleillenék ezek közül többe is.

A kötetben azonban az ordas közhelyek színeváltozáson esnek át, kimutatják foguk fehérjét, kipukkannak, és kijön belőlük a rejtett tartalmuk. A szereplők problémái és pszichés reakciói is közönségesek, csakhogy az író csakhamar – igen hamar, mert a novellák szerencsésen rövidek, tömörek, ezt nem lehet eléggé dicsérni! – fényt derít a mélyben rejtőző indulatok, érzelmek, szenvedélyek természetére és gyökérzetére. A szociális helyzettől nem függetlenül. Más a baja egy takarítónőnek meg egy sikeres festőnek, egy csíkszeredai kőművesnek meg egy pesti proli lánynak. Tóth Krisztina olyan, mint egy orvos; remek diagnoszta, aki azt is ki tudja mutatni, hogy miből ered ez vagy az a baj.

A kötet ideje a ma (a koronavírus előtti ma), a jelenkori magyar népi élet – Tóth Krisztina egy magyar népi író, mondom kajánul –, visszamenőleg a Kádár-kori szocializmusba, de bevillan Csau országa is. A mai középkorúak viszik a prímet, meg az ő gyerekeik, de minden korosztály föllép a lakásszínházban, még az elvetélt csecsemő is, meg aki most halt meg. Férfi, nő, kislány, nagylány, elvált, szingli, öregasszony, öregember, özvegy, sok gyerek. Tóth Krisztina emberismerete lenyűgöző. Kitűnő az utcamemóriája, ő lát az utcán meg a lakóparkban, velem ellentétben. Olvas az arcokról, a mozdulatokból. Ha dermedten ül egy középkorú pár a lerobbant kocsiban, akkor ő abból kiolvas egy történetet.

Az elbeszélő társadalomban él, a magyarban. A novellák szociális rétegzettsége bámulatos – a köznép ilyen, sokféle, s a viszonyaik is azok. A láthatatlanokat is meglátja az író, a címadó novella például róluk szól. Ki más figyelne az állatkerti munkásokra vagy egy biztonsági őrre, egy ezoterikus könyvesbolt eladónőjére? De belát a rákosztályra is Tóth Krisztina, ellát az erdélyi havasokig, ahol rabszolgasorban él egy fiú meg egy lány. Az állatokra is van szeme, tehénre, macskára; szomorú történetük a gyerekekéivel vetekszik.

A lappangó tragédiák (ritka a komédia) körvonalait biztos kézzel rajzolja meg az elbeszélő. Nem használ szimbólumokat; a mellékes, egy-egy találó vonással, láthatatlan aláhúzással kiemelt motívum megnő, és az odavetettnek tűnő szavak nyomában telt képek jelennek meg a recepcióban, amelyek tele vannak rejtett jelentésekkel, értelmekkel. A „fehér, szétkenődött alkonyati felhők” valamiért a molesztált kislány combjára ragadt, szóba sem hozott apai spermára engednek következtetni, de nem a „következtetni” a jó szó, mert az olvasói képzelet meglódítása esik meg, hogy én alkossam meg az összefüggéseket. Ezekkel a felhőkkel az írónő késleltetve elárulja, amit a cselekmény elbeszélése közben szánt szándékkal homályban hagyott. Furfangos egy írónő, viszont ez a poétikája, nem a tulajdonsága. A mandaringerezd, ami ennek az apának idős korában a fulladásos halálát okozta, s amit a boldogtalanul megöregedett lányától kapott, és rászáradt a holt arcára, a csiklót engedi vizionálni, egy hamvas kislányét. Ezzel azt akarom mondani, hogy Tóth Krisztina nem a szimbólumok, allegóriák, poénok nyelvén beszél, hanem úgy jár el az ilyen kis képeivel, mint a festők, telíti a motívumokat. A címadó fehér farkas, egy állatkerti farkas például úgy tűnik föl a szövegben, hogy a képben (a szeme „világos és üres, mintha át lehetne nézni rajta valahova távolra”) megjelenik a főszereplő tini lány vágyakozása a méltóságra (Menschenwürde, magyarul még megfelelő szó sincs erre), amit a hányódó csajszi, akit mindenki megkefél, sose tudna szóba ölteni, mert őneki olyan sorsa van, mint a novella megőszült kismacskáinak. Ami megint egy elképesztő betétstory, doboz a dobozban.

Ha megkérdeznék, hogy van-e specifikusan női szenzibilitás Tóth Krisztina novelláiban, akkor azt felelném, hogy van, bár ezt nem lehet bizonyítani. Anyai szív tud így látni gyerekeket és állatokat, nő képes így átérezni az elhagyott, beteg vagy megcsalt, erotikus hiányérzettel küszködő nőtársa lelkiállapotát, a feleségsorsot, a barátnői relációt. Jó novellához azonban kevés a hiperszenzitivitás; néha épp kegyetlenség kell hozzá, hogy fel lehessen mutatni azt, amit nehezen bírnak el az érzelmek, és gondolat se képes megragadni. Mindenekelőtt pedig formatudat szükséges. Ami rejtélyes dolog, hiába próbálom meghatározni; Danilo Kiš egyenest „a megformálás kegyelméről” beszélt. Az irodalmi érzékenység – hogy mit bír el a szöveg, mit-meddig kell feszíteni, hogy lehetséges lekottázni például egy zokogást, egy mély fájdalmat vagy egy önbecsapás és vádolás ritmusát – olyan szakmai kérdés, amire legkevésbé az irodalomtudomány tud választ adni. A szakmai tudást az egész személyiség gondozza.

S ha szociológiáról beszéltem, akkor most, apropó, hozzá kell fűznöm, hogy személyiség – Tóth Krisztina csuda jól tud különböző személyiségeket látni és láttatni a szociális lépcsőházban. Megértőn és leleplezőn, szelíden és mégis kíméletlenül. Erre csak a magasrendű, klasszikusokon edzett művészet képes. Hogy amikor leírja azt a mondatot, miszerint „nagy robajjal leszakadt odakint a zápor”, akkor egy ismeretlen nőnek szakadjon meg a szíve.

Tóth Krisztina: Fehér farkas. Magvető, Budapest, 2019