dunszt.sk

kultmag

Amerika apukája és az érinthetetlenség

Egy olyan sorozatot rakott elénk az Apple TV+, amelynek a megnézése után nehéz megszólalni. És nem csak azért, mert a témáról, amit választottak hozzá, eleve nehéz megszólalni. Az ipar, a sérthetetlen ipar, ahol az eltussolás mindennapos, ahol bárki, aki megszólal, veszélyezteti az egzisztenciáját, ez az ipar a történet főszereplője.

A The Morning Show kendőzetlenül, az emberi gyarlóság mindenféle megtestesülésének megszólaltatásával hozta el nekünk Mitch Kessler (Steve Carell), a szexuális ragadozó történetét. A történetbe azon a reggelen csatlakozunk be, amikor a reggeli hírműsor férfi műsorvezetőjéről, Mitch-ről kiderül: évek óta büntetlenül élt vissza munkatársnőivel, gond nélkül zaklatta kollégáit a csatornánál, amely ezt hallgatásával lehetővé tette. Ezen a reggelen a műsor másik vezetőjének, Alex Levy-nek (Jennifer Aniston) kell közölnie a hírt Amerikával. A helyzet nem egyszerű, és nem könnyű megállapítani, kik és hogyan érintettek. Mennyit tudott Mitch visszaéléseiről Alex, mennyit tudott Chip, a műsor főproducere, Cory, aki nemrég került az osztály élére, és Fred, a csatorna elnöke.

Törékeny pillanatban kapcsolódunk be tehát. Alex dühös, mérhetetlenül dühös, elveszítette a partnerét, a barátját, és nem utolsó sorban veszélyben érzi a saját helyét is a műsorban – nem alaptalanul, mint kiderül, az esemény előtt valóban a leváltását egyengették odafent. Erős és büszke, miközben alig tudja kézben tartani az életét, és a legtöbbször az számára a legfontosabb, hogy ez a lehető legkevesebb embernek tűnjön fel. Mitch is dühös, de az ő dühe arrogáns, és az ereje is inkább ebből a pökhendiségből származik – viszont nem lehet szó nélkül elmenni afölött a beszélgetés fölött, amelyet Dick nevű barátjával folytat (Martin Short játssza mesterien a beszélő nevű figurát). Dick-et is elérte a #metoo hullám, őt egy korábbi hullám már hatástalanította, és Mitch kiűzetése után egy jelenetben arró beszélgetnek ketten, egy sötét, de otthonos helyiségben, milyen projekttel kellene új megvilágításba helyezni a narratívájukat, megszólaltatni az elkövetőket, rávilágítani a szürke zónára. A barátinak induló beszélgetés egy pontján viszont, egész pontosan azon a ponton, amikor Dick azzal viccelődik, hogy szegény mai fiataloknak azt a hazugságokat kell lenyelniük, hogy „a hozzájárulás szexi“, Mitch hirtelen tudatosítja, egész másról van szó kettejük esetében. Átfut valami Steve Carell arcán. Nem sajnáljuk meg, ez nem ilyen egyszerű. De a megrendülni látszó magabiztosság mögül egy pillanatra kibújik valami, ami miatt kénytelenek vagyunk embernek látni a riportert. Egy igazi seggfej, a szürke zónában.

Nem csak a show business-ről szól a sorozat, egészen mélyre megy az emberi elme mélységeibe és sötétségeibe. Mi, emberek, használjuk egymást. Abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy együtt ülünk bizonyos járművökön, melyek egy olyan irányba haladnak, ahol épp mindannyiunknak jó lesz. A The Morning Show lerántja a függönyt erről az illúzióról: nem együtt ülünk bele a járművekbe, hanem egymást tekintjük járműnek. Senki sem hiszi igazán, legalábbis nem a The Morning Show világában, hogy létezik együtt utazás. De mindannyiuknak szükségük van mégis erre az illúzióra – vagyis, nem, nem mindannyiuknak. A nap végén viszont, nehéz volna megállapítani, kit tudnánk nyugodtabb lelkiismerettel úgynevezett ‚jó ember‘-nek nevezni, azokat, akiknek van, vagy azokat, akiknek nincs szükségük erre az illúzióra.

Cory-nak például nincs szüksége erre az illúzióra, ettől kegyetlenné válik, de (a maga módján legalábbis) mégis egyenes lesz tőle. Nézed ezt a sorozatot, és nem akarsz senkivel együttérezni, de egy idő után be kell látnod, hogy ez a kifejezés itt eleve nem működik. Mit jelent az empátia egy olyan világban, egy olyan mikrovilágban, ahol bármikor képes azt felülírni a játékban maradás tétje? Mocskos leszel, mert hiszed, látod, hogy mocskosak körülötted az emberek, és ahogy a passzív dohányzás is megölne előbb-utóbb, hiszed, hogy a passzív mocskolódás ugyanúgy réteget képezne rajtad. Akkor meg miért ne vennél részt a mocskolódásban úgy, hogy az akár az úgynevezett életben maradásodon is segíteni tud? És mindeközben, végig, mondogathatod magadnak, hogy ez a nyilvánvaló koszréteg, ami már eggyévált a személyeddel, igazából tényleg nem tőled származik, mert még az a hányada is, amit te pakoltál magadra, eredetileg mások mocska volt. Hogy akkor miért pakoltad magadra? Ebbe nem szabad túlságosan belegondolnod. Nem sajnálhatod az energiát arra, hogy visszatartsd magad a saját illúzióid lerombolódásától.

Mitch Kessler, amerika apukája, az ártalmatlan ragadozó, ahogy végeredményen magát tekinti, teljesen magától értetődőnek tartja, bármit megtehet, érinthetetlen marad. Egy napon a világ ráébreszti, hogy nem tehet meg bármit. Nem érinthetetlen. Senki sem érinthetetlen. A megbélyegzésről is szól ez a történet: hogyan bélyegzi meg a #metoo az elkövetőt és az áldozatot is, hogyan bélyegzik meg a saját döntéseink az életünket, hogyan bélyegzi meg a show business a résztvevőit minden mozdulatuk után. És a megbélyegzésből, akár jogos akár nem, nagyon ritkán születik párbeszéd. Együtt kell élniük a világgal, bármit tesznek, mondanak, bármilyen döntést hoznak, a The Morning Show szereplői számára a döntés oka mindig azon múlik, hogyan akarnak a továbbiakban együtt élni a világban, és eközben sokszor (de talán mondhatnánk, hogy mindig) megfeledkeznek arról, hogy a döntésen viszont az fog múlni, hogyan élnek együtt a továbbiakban önmagukkal. Jobban mondva: ez is az illúzió része. Többszörös a képernyő, mi nézzük őket az otthonunk kényelmében, egy fiktív „Amerika“ nézi őket a saját otthonuk kényelmében, de amit a történeten belül, munkatársaik, barátaik, családjuk látnak, tulajdonképpen az is csak egy úgynevezett képernyő, amit maguk elé vetítenek. És hogy mi van mindezek mögött, azt nem árulják el, se nekünk, se egymásnak, se maguknak, úgyhogy őszinteségük fokát leginkább az arcuk rezdüléseiből tudjuk megállapítani – ez pedig, jelen esetben, a színészi játékon múlik.

A színészi játék pedig, mint semmi más ebben a világban, makulátlan. Jennifer Aniston és Reese Witherspoon egy-egy Golden Globe jelölést, Aniston egy SAG díjat, Steve Carell és Billy Crudup pedig egy-egy SAG jelölést érdemelt ki a munkájááért. A szerepek hálásak, a karakterek sokdimenziósak, senki sem csak jó és senki sem csak rossz, de amit Aniston és Carell létrehozott, az lenyűgöző. A könnyedséget sugározva megfeszülő arcizmok, minden összeomlás, minden finom vagy kevésbé finom utalás a helyén van, olajozott és erőteljes az egész gépezet – egy elemet kivéve. Tekinthetjük szándékosnak is, ahogy Bradley Jackson (Reese Witherspoon) karakterének valahogy nem sikerül beépülnie ebbe a világba, és mivel ezen kívül annyira telített minden, a sorozat egészét tekintve nem zavaró ez a szürkeség. Az erkölcsi fölény, a kisvárosi riporter, az igazmondó (ahogy eleinte bélyegzik) szinte véletlenül csöppen ebbe a világba, mint Mitch utódja, és alapvetően mint morális iránytű tevékenykedik a képernyőn. Tulajdonképpen a színészi játékkal nincs semmi baj, kihozott belőle mindent Witherspoon, amit ki lehetett, de számomra, kezdeti ígéretessége ellenére, a karaktere végeredményben érdektelenné válik: túl erőszakos, túl erőltetett, és bár értem a szerepét a történetben, nem tudom lerázni az érzést, hogy annak ellenére, hogy látszólag számos esemény katalizátoraként funkcionál, néhány csavarral és némi finomhangolással teljességgel elhagyható lett volna a sorozat plakátján is szereplő karakter. El is nyeli a gépezet meg nem is, látszólag a tisztaságot képviseli, de inkább csak botladozik benne, és időnként mintha sikerülne új dimenziót növesztenie, de mégis, az egyik legutolsó, kulcsjelenetben, míg Aniston vérfagylaló profizmussal veszi kézbe a történetet és játszik le mindenkit a képernyőről, Witherspoon mintha csak díszletként szolgálna.

Ez azonban nem igazán vesz el a sorozat egészéből. Erőteljesen és megrázóan kezdett el a sorozat olyan emberi nüánszokról beszélni, és olyan döbbenetes precizitással, amiről és ahogyan nagyon időszerű volt. És tekintve, hogy (SPOILER ALERT) ez volt a legjobb zárójelenet, amit az utóbbi időben láttam, az elcsukló hangú Jennifer Aniston orkán erejű lázadásával, a Steve Carell arcát átszelő dühösen lenyelt szégyennel (és monoklival), határozottan várom a folytatást – és nehezen tudom elképzelni, hogy csalódást okozna.

A sorozat adatlapja a Mafabon