dunszt.sk

kultmag

Nem gyermeknek való vidék

Azok a tragikus sztorik tudnak a legmegrázóbb, zsigerekig hatoló élményt nyújtani, amelyekről jól tudjuk, az alkotónak számos mintája lehetett a híradót nézve vagy újságot olvasva, esetleg emberek közt járva. Gondoljunk Arany János Ágnes asszonyára, aki valóban egy patak partján mosó bolond öregasszony által ihletődött meg, vagy a Kosztolányi Dezső Édes Annájára, ahol az író egy újságcikkben olvasott egy cselédlány által elkövetett kettős gyilkosságról. Az pedig, hogy egy kutyát sétáltató civil hajnalban belebotlik egy bántalmazott, brutálisan meggyilkolt kisfiú holttestébe, tipikus 21. századi vezető hír a tévében.

Stephen King gyakran marad a jól bevált alaprecepteknél, így van ez most is a különös múlttal rendelkező misztikus barlang képzetének kiépítésével, melynek mélyén egy szörnyeteg lapul, vagy ezzel párhuzamosan, a rejtélyes gyilkosságot övező nyomozás esetében, amely kapcsán arra derül fény, hogy a logika és az evilági dolgok keretei közt nincs megoldás a rejtélyre. A történet fő gyanúsítottja a társadalmi normáknak mintaszerűen megfelelő kétgyermekes apuka és egyben egy feltételezett perverz gyerekgyilkos, aki egyszerre volt két helyen a gyilkosság idejében. Mindkét helyszínen való jelenléte a hagyományos módszerek szerint megkérdőjelezhetetlennek bizonyul.

Ha a történetnek ezt a vonását paranormális jelenségként akarjuk értelmezni, be kell vezetnünk a bilokáció fogalmát, amely vallási keretek között több egyház, kisegyház, vallási irányzat vagy mozgalom tanításában is elismert csodaként formálódik meg, köztük a katolikus teológiában is, ahol a katolikus egyház első évszázadaitól kezdve napjainkig számos mélyen hívő, karizmatikus személyhez – Páduai Szent Antaltól Assisi Szent Ferencen át Pió atyáig – kötnek ilyen csodát. A jelenségre a lehetőséget – mint bármely más csodára – az alap hittétel adja, hogy Isten hatalma végtelen, így a világban való megnyilvánulásának lehetőségei is korlátlanok. Csodáinak jelentős részét a szenteken keresztül gyakorolja, így a bilokáció a katolikus tanok szerint nem különleges emberi képesség, hanem a mélyen hívő, elkötelezett, Istennek magát önszántából teljesen átadó emberek egyfajta közvetítők, rajtuk keresztül nyilvánul meg az isteni hatalom.

Ezzel szemben a jógában a bilokáció az emberi természet sajátja. Az ember tudja előidézni „szellemi hasonmását”, amely fizikai testében lakozik, és ha az illető eljut egy bizonyos szintre a jóga gyakorlatán keresztül, képes a kettőt különválasztani. Az egyházak és a különböző vallási mozgalmak a bilokálás jelenségét azonban jellemzően a természetfeletti rossztól vagy jótól eredeztetik, általában attól függően, miként tekintenek más tanokra, vagy hogy ítélik meg a saját vallásukon belül fellépő személy alakját.

A bilokáció Stephen King regényében a gonosztól eredeztethető. A szabad akarat kérdése az, ami elgondolkodtató: ha a gonosztól jön a képesség, és a gonosz lénytől ered a bűntett, akkor mennyiben van lehetősége egy embernek egyáltalán kísértésbe esnie, beleegyeznie abba, hogy a démon szállja meg? Vagy teljesen védtelen és kiszolgáltatott azt illetően, hogy rajta keresztül működjön a gonosz?

A könyv szinte lélegezni kezd, a lassú hömpölygés, a szikrázó, egymásnak feszülő indulatok, az áradó szenvedélyek, a hatásosan megragadott érzelmek – mint az emberi szívekben dúló kétely, megalázottság, elemi félelem és gyűlölet – mind kiömlött ide a papírosra, hogy aztán a történet, úgymond, önkezével vessen véget az életének. A könyvbeli „természetfeletti” fordulat önmagában bármennyire is komoly, sokszínű hagyománnyal rendelkező, izgalmas lehetőség, nagyjából a játékidő felénél agyoncsapja a mesterien bonyolított szálakat, a skandináv krimik hangulatát idéző regényvilágot.

A mester erőssége ezúttal gyengesége. Pontosan olyan, mintha Ady Endre egy vers első felét a legjobb formája szerint hozná, majd a Három Hollóban, egy átmulatott éjszaka után gépiesen vetné papírra a többi részletet, egy dupla presszó felett szédelegve. Bizony, a legnagyobbak is melléfoghatnak olykor, vagy lehetnek rosszabb pillanataik-pillanatsorozataik.

Tipikus, olajozottan működő eleme a történetnek, hogy a főgyanúsított nem egy többszörösen visszaeső bűnöző, hírhedt pszichopata vagy útszéli csavargó, hanem egy népszerű, köztiszteletnek örvendő, komoly anyagi és kapcsolati tőkével rendelkező tisztes családapa, akit humanitárius cselekedetéről ismer a széles világ, így a köznép haragja az őt megalázó módon letartóztató nyomozóra zúdul. Az igazságszolgáltatás igazságtalansága mindig brilliánsan mutatkozik meg egy ilyen különbségben, mikor láthatóvá válik, hogy mennyivel nehezebb érvényre juttatni az igazságot más-más társadalmi pozíciókból. Függetlenül attól, hogy kötünk e túlvilági támogatottságot a gyanúsítotthoz, a főgyanúsított evilági támogatottsága már önmagában fullasztóan, elkeseríthetően hathat, ha vele szemben a nyomozó igaza mellett tesszük le a voksunkat. Függetlenül attól, hogy felmerül bennünk a kétség, és annak a lehetősége, hogy a vádlott bűnbak vagy meghurcolt áldozat, azon is borzonghatunk jókat, hogy a rendőri eljárás során milyen visszaélésekre van alkalom. King senkit nem kímél, sennki sem fekete vagy fehér, nincs igazán objektív nézőpont, de ettől persze még becsüli szereplőit, mert alkalom és lehetőség teremtődik rá, hogy valaki hőssé váljon, vagy értékelhető áldozatot hozzon a történetben.

A kötet erőssége mindenesetre a hullámzó érzelmek, az emberi konfliktusok érzékletes ábrázolása, emelett pedig az elmaradhatatlan, tipikus King-féle társadalomkritika, mely az alkoholizmust, a rasszizmust vagy az embertelen-emberséges bánásmódot célozza. Ez a tartalom megemeli a King-szöveget, és a kötet első részét magasan a műfaj világirodalmi repertoárjának átlagos szintje felett képes tartani. De aztán összedől a kártyavár. A katarzis ezúttal elmarad, van helyette rossz szájíz, meg némi rezignált csalódottságérzet. Az antimese szövése szép lassan elfárad, és mi is könnyen belefáradhatunk az egészbe, mire a végére érünk. Az ősi toposzokból klisék lesznek, mindenki elkezd kiszámíthatóan és gépszerűen viselkedni, és a természetfeletti magyarázat kibontásában nem érzünk semmi meglepőt, csak a brutalitás és a nyersesség zökkenthet ki néha minket, befogadókat a nyugalmi állapotból. A történet akkor laposodik el, mikor a regényvilág kifordul a négy sarkából, és felpörögnek az események: hiszen a meglendülő cselekménysorozattal és az akciódús második félidővel párhuzamosan a szerző is elkezd kapkodni és oda is keni jó rendesen az egészet a legvégén. A megírás módja is erejét veszti, megtörik a sodró lendület. Talán valóban az lett volna a megoldás, ha ebben az esetben mellőzi a misztikumot.

A King-regény a feloldás és a megoldás ellenére mégiscsak alapvetően egy szomorú igazságot, üzenetet hordoz magában: a Föld maga a Pokol, a Sátán pedig hol kicsiben, hol nagyban, de ezer arcot magára öltve benne dagonyászik. Egy bizonyos csak: nagyon sokféle szörnyeteg létezik, a természetfelettin innen és túl, és ez a világ nem olyan világ, amelynek lenne bárhol olyan zegzuga, vidéke, amelyben biztonságban érezhetjük a születendő gyermekeinket.

Stephen King: A kívülálló. Dranka Anita fordítása. Európa, Budapest, 2019