Ezerhétszázan egy drogériában

„Járni jár, csak nem jut” – mondják az Illatszertárban, és a bon mot most igaz arra is, ahogy a színházzal vagyunk. Meg nem is igaz. Mert élő színházhoz (hiába érezzük úgy, hogy nagyon is járna nekünk) nem jutunk, felvételről azonban soha nem látott bőségben nézhetünk előadásokat. A kecskeméti Illatszertárt például több mint ezerhétszázan láttuk április 14-én. Ekkora színházterem nincs is talán Magyarországon, még a Vígszínházba is „csak” ezerkétszázan férnek. Vidéki színházak „békeidőkben” túlnyomó részt a saját közönségükre számíthatnak, ezért van az, hogy vidéken az évadot csak egy-egy népszerűbb, többnyire zenés előadás éli túl. Két-három hónap alatt lefut a bérlet, esetleg tartanak még néhány bérleten kívüli előadást, és már le is került a műsorról. Ez az ezerhétszáz néző azt mutatja, hogy nagyon is lenne igény arra, hogy képernyőn is nézhessünk színházat, hogy sokan szeretnének határon innen és túl ezen a módon is otthon lenni a magyar kultúrában. Persze, mondhatjuk, hogy most jobban van erre idő és kapacitás, de nem csak erről van szó. Legalább annyira a (színház)kultúrához való hozzájutás lehetőségéről és annak módjairól. De ez már egy másik cikk témája lehetne.

Az érdeklődéshez minden bizonnyal hozzájárult, hogy László Miklós színműve a hazai színházi repertoárok kedvelt darabja, szinte nincs olyan évad, hogy ne játszanák valahol. Idén például Kecskemét mellett Szegeden. Sokan tudják, hogy az 1937-ben született színjáték több filmes és színpadi feldolgozást is megért, és alapul szolgált A szerelem hálójában (1998) című, világsikerű romkomhoz is. 

Kecskeméten Mohácsi János állította színpadra, aki két évvel ezelőtt már Nyíregyházán is megrendezte. Akkori rendezése bekerült a POSzT versenyprogramjába, sőt, egyik főszereplője, a Hammerschmidt urat játszó Horváth László Attila alakításáért megkapta a színész zsűri díját.

Most, Kecskeméten, ugyanazzal a díszlettel és jelmezekkel mutatták be. Az elegáns, békebeli drogéria színpadi megteremtése a díszlettervezők álma lehet, Khell Zsolt munkája pedig első látásra megadja ennek a világnak az alapérzetét. Egyszerűen jó nézni. Remete Kriszta jelmezei szépen egészítik ki ezt a világot, az egyenköpenyek alól előbukkanó, az adott karakterhez finoman illeszkedő ruhákkal.

A „békebeli” jelző persze viszonylagos, a harmincas évek második felében járunk, és egyetlen mondatban utalnak is rá, hogy sokaknak már vészterhes idők ezek. (Ahogy a szerzőnek is, aki egy évvel az Illatszertár megírása után New Yorkba emigrált). Ezen túl azonban az előadás nem reflektál a korszakra, a politikától (persze, tudjuk, csak elvben) mentes emberi létezésre és kapcsolatokra fókuszál. Teszi ezt humorral, együttérzéssel és megértéssel.

Ahogy az a Mohácsi-rendezéseknél lenni szokott, az első felvonás „hagyományos” rendezésnek álcázza magát, a másodikban azonban elszabadul a Mohácsi-féle színpadszétdúló őrület, hogy a harmadikra visszatérjen a mérsékeltebb tempóhoz. Ez a megoldás okozhat egy kis bizonytalanságot a nézőben, hogy mit is lát tulajdonképpen, hiszen a második felvonás bizonyos jelenetei átcsúsznak bohózatba, míg az előadás más részei inkább a finomabb, rétegzettebb jellemábrázolás felé mutatnak.

Ugyanez a kettősség figyelhető meg néhány szerepformálásban is. Kőszegi Ákos például az első felvonásban néha csak egy-egy gesztussal, válltartással vagy kifejező, de visszafogott mimikával van jelen, színpadi figurája mégis egy megtört kisember érzékletes képe. Később aztán ő is elmozdul a bohózat irányába.

Nem egyértelmű a Balázs kisasszonyt játszó Decsi Edit játéka sem. Az első jelenetekben egy olyan fiatal nőt látunk, aki határozottan, időnként kifejezetten harsányan képviseli a saját álláspontját, később már egy kisebbrendűségi komplexusokkal és magányával küzdő, bizonytalan nőt mutatva találja meg a helyét.    

Adorjáni Bálint gyakran játszik sármos győzteseket (legutóbb a szintén kecskeméti Chicagóban egy, a média által sztárolt ügyvédet) most azonban Asztalos úr szerepében egészen más arcát tudja megmutatni. Nem a jókora szemüveg teszi, hogy egy jólelkű, magányos, de a boldogságáért küzdeni akaró férfit látunk a színpadon.

A szövegből csak néha hallatszanak ki a hozzáírt Mohácsi-poénok, többnyire szépen egybesimulnak László Miklós szövegével. A már idézett „jár, csak nem jut” mellett emlékezetes Hammerschmidt úr életközépin már túli válságának szomorkás-megható konklúziója az érintett szájából: ötvenen túl az ember már örüljön, ha van kinek megbocsátani. Kocsis Pál játékából kirajzolódik az az ív, ami a féltékenységtől elvakuló, fájdalmában előbb csak szóban, majd tettleg is vagdalkozó férjtől a lenyugvásig és a fenti bölcs belátásig vezet. Neki is a második felvonás bohózati felfokozottsága után kell visszatalálnia a finomabb, rezdüléseket is megmutató játékmódhoz.

Keretként (az első és a harmadik felvonásban is) élvezhetjük a szépen felépített, mozgalmas jeleneteket a drogériában, egyszeri és vissza-visszatérő vásárlókkal, apró közjátékokból mozaikszerűen összeálló tablóképpel.

Mohácsi János gyakran nyúl vissza olyan darabokhoz, amelyeket máshol már megrendezett. Az új színészek új színeket, más hangsúlyokat hoznak az előadásba. Így volt ez Kecskeméten is. Emlékeim szerint a nyíregyházi előadás összecsiszoltabb összjátékot mutatott, azonban a kecskeméti kiadás is igen jólesett ezekben a lehetőleg drogériába sem menős időkben.

László Miklós – Mohácsi István – Mohácsi János: Illatszertár

Játsszák: Kocsis Pál, Adorjáni Bálint, Decsi Edit, Kőszegi Ákos, Orth Péter, Märcz Fruzsina, Magyar Éva, Lakatos Máté, Hegedűs Zoltán, Aradi Imre, Sirkó László, Csapó Virág, Réti Erika, Váry Károly és mások.    

Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Remete Kriszta. Dramaturg: Mohácsi István. Zene: Zságer Varga Ákos. Súgó: Ba Éva. Ügyelő: Domján Sándor. Segédrendező: Murár Szabina. Rendező: Mohácsi János.
2020. április 14.

Fotók: Kecskeméti Katona József Színház