„Éljen a nem-hatékonyság, a nem-termelés, a nem-jelenlét!”

Bár nehéz bármire is teljes bizonyossággal támaszkodni ebben az időszakban, de a tavasz eljövetelével a kultúra is újult lendületet vesz – közelednek könyvmegjelenések, bizsergés a levegőben. Ennek örömére a magyar irodalom jeles képviselőit kérdeztük múltbéli és jövőbéli olvasmányélményeikről, irodalmi életről, otthon töltött időről. Nemes Z. Márió válaszait olvashatják.

Melyik volt a legjobb könyv, amit a közelmúltban olvastál? 

Jonathan Hickman: House of X / Powers of X (2019)

Milyen könyv megjelenését várod leginkább a közeljövőben?

Warren Ellis Transmetropolitan-sorozatának magyar kiadását.

Az irodalmi eseményeknek általánosan nagyon változó a sikere, egy-egy formátum talán néha avíttnak is hat. Melyik általad meglátogatott irodalmi esemény volt az elmúlt időszak legjobbja, és mi az az esemény, ha az elképzelésnek csak a fantázia szab határt, amely a legjobban érdekelne?  

Irodalmi események tekintetében a közelmúlt legjobb fejleménye, hogy azok teljesen elmaradtak. Jó nem akarok pszeudo-nihilista befelé menekülő lenni, de be kell vallanom, hogy most éppen nem hiányzik az irodalmi élet pörgése. Valószínűleg túl sokat is szerepeltem az utóbbi időben, besokalltam, elegem lett a jelenlétgépezetből. Nem tartom az irodalmi életet egészében démoni lélekcsapdának, hiszen vagyok annyira Bourdieu-hívő, hogy elhiggyem az interszubjektív szociokulturális tér nem csupán a karriert, hanem az irodalmi értéket/jelentést is konstruálja. Emellett szeretek közösségeken, hálókon és szcénákon keresztül folyamatosan úton lenni, de azért nézzük szembe a ténnyel, hogy a magyar irodalmi élet minden szeretve-gyűlölt intimitása mellett (vagy épp azért) hihetetlenül nyomasztó és vámpirizáló tud lenni. Mindenki kétségbeesetten próbálja agyonhasználni a jelenlétgépezetet, mintha az irodalmi emlékezet úgy működne mint a Memento című film hősének memóriája. És sajnos lehet, hogy úgy is működik, traumatikus törlések és ismétlések ritmusától hajtva előre (vagy hátra). De ezen nem segít a konceptuális távolmaradás se, mert ha nem vagy „ott” – akkor hiányodat majd mások tölti ki. Nemcsak a helyfoglalás értelmében, hanem úgy hogy az ember távollétét majd mások fogják értelmezni, ezáltal átvéve az irodalmi perszónád irányítását. Ennél mégiscsak jobb, ha magad programozod a szociális hasonmásodat. Én alapvetően azt szeretem, ha „ott” is vagyok, meg nem is. De ezt a kísérteties kettős játékot nehéz megvalósítani. Most azonban senki sincs „ott”. És van ebben valami felszabadító.

Milyen időtöltést ajánlasz az elkövetkező otthon töltendő napokra?

Ahogy írtam most senki sincs „ott”. De a jelenlétgépezetet mégse sikerült szétverni, csak átcsatornázódott a virtuális térbe. Most az „ott” ott van – és ezzel együtt mindenki más is. Értem én, hogy fontos tartani egymásban(?) és az olvasókban(?) a lelket(?), persze főként egymásban, de szerintem nemcsak nekem van elegem a sok online eseményből, felolvasásból és akcióból. Mintha nem tudnánk vagy akarnánk leállni, lassítani és szervetlenné válni. Nem vagyok benne biztos, de szerintem más szakmához tartozók esetében nincs ott ez a kényszeres életjel-adási vágy (mit olvastam, mit csináltam, hogyan használtam produktívan a karanténidőt) mintha egzisztenciánkhoz úgymond normális állapotban is társulna valamiféle bűntudattal teljes – társadalmi értelemben vett – irrealitás vagy feleslegességérzés, és ez fokozódna fel a karanténban. Szóval én azt ajánlom mindenkinek, hogy foglalkozzon inkább magával, mintsem hogy magával foglalkozzon másokon keresztül és mások előtt. Éljen a nem-hatékonyság, a nem-termelés, a nem-jelenlét!