dunszt.sk

kultmag

A jövő zenéje

Mindegy, csak folytatódjon valahogy, ez volt a második gondolatom, rögtön az első után, miszerint finito, elég volt, kész, kampec, jöhet a következő. A szemüvegem ripityára törve az aszfalton, homályosan látom a pár méterre repült bringám szétgörbült hátsó kerekét remegni a szmogban. Most aztán volna mit válaszolnom Zsoltinak, aki soha nem az ember hogylétéről érdeklődik udvariasan, hanem azt kérdezi, hogy van a biciklid? Hát, Zsolti, kis szíve itt remeg a szmogban, válaszolnám, de ezen a forgalmas úton mindenki itt van, csak ő nincs. Én is távoznék legszívesebben, csak hát nem bírok felállni, az autók zúgnak, bágyadt nyöszörgésem még az én fülemig se jut el. Elképzelem a jövőt: az első kocsi után különféle nedvek fognak szivárogni belőlem, a por, a benzinpárlat lassan belep, és mint az elütött állatok, lassan belepaszírozódom az aszfaltba. Mindig is arra vágytam, hogy nyomtalanul tűnjek el.

Révedezésemből fölráz valami, körülnézek vaksi szememmel, de semmi. Viszont mégis mozog a föld. Mármint nem csak a tengelye körül meg az orbitális pályáján, hanem belül, mintha zokogna, vagy röhögne, vagy köhögne. Ki is tátja valamijét, aminek mellékes következménye, hogy szelíd aszfaltbaolvadás-projektemnek lőttek. Helyette mindenkori álmom válik valóra: zuhanok. Mellettem esőlyuggatta kőlépcsők szállnak fölfelé. Talán kiszabadulnak az aszfaltban támadt jókora résen, és elhajóznak a világűrbe, felhőkkel, hurrikánokkal, napsugarakkal, csillagokkal, műholdakkal ütközni.

Nem. Ahogy idecsattantam, a kőlépcsők is megálltak. Ferdék, görbék, horpadtak, kopottak, öregek. Ha össze is tudnám szedni magam, de nem tudom, akkor se indulhatnék fel rajtuk, mert óriási rések tátonganak közöttük. Hát jó, akkor itt fogunk élni. Mondjuk rajtam kívül nincs élőlény, és ez kissé változtat a beletörődés intenzitásán, nem mintha bármit is számítana, hogy beletörődtem, vagy ficergek még, mint az amúgy is csak egyetlen napig élő lepke a testét átfúró gombostű körül. Jut eszembe, amikor még Barack kislány volt, megfogott egy szép lepkét, nézegette, aztán megbánta, és mivel csak az egyik szárnyával lett valami, elvitte az állatorvoshoz. Jó lélek volt az állatorvos, azt mondta Baracknak, hogy befekteti a lepkéjét a lepkekórházba, kap majd infúziót, és holnapra kutya baja. Barack megnyugodva hazament, az állatorvos meg aznapra bezárt, leült a lepke mellé, és nézte addig, amig élet volt benne. Másnap felhívta Barackot, hogy nyitva felejtette az ablakot, és a lepke elrepült.

Pont mint én.

Nem voltam cinikus, csupán tehetetlen. A föld meg újabbat rottyant, én meg hulltam befelé. Nem tudom, a landolás megfelelő kifejezés-e, de jól bevertem mindenem, s még csak csillagokat se láttam. Fájni fájt, egy-két fogamat kénytelen voltam lenyelni, még párat kiköpni. Viszont a jó hír az volt, hogy ide már alig is hallatszottak az autók. Alig hittem a fülemnek: csak valami motoszkálás a sötétben. Lihegés, elfojtott sírás visszhangzik, egyik gyermekkori pokoljelenet villan be: a szomszéd bácsi megbeszélte anyáékkal, vagy ők vele, az egész képtelenség, így utólag, hogy sztárfotót készít a tizenkét éves rólam a fürdőkádban. Bár hogy én hol voltam, miért nem tiltakoztam, ha még most is éget, miért, miért, mert még én éreztem volna magam perverznek. Tettek kis fürdőhabot, de olyan keveset, hogy attól még nyilvánvalóbb volt pucérságom tükröződése a festett hajú szomszéd bácsi nyáladzó vigyorán, szánalmas erőlködésem, hogy még mosolyogjak is, ahogy kérik. Legszívesebben elsüllyednék most is, ha nem volnék éppen két szinttel a flaszter alatt. Pedig ez bagatell a mindenfelől felém áradó hangkísértetekhez képest. Sokkal kisebb gyerekek. Vannak, akik beleőrültek, vannak, akik belehaltak, a legtöbben beletörődtek, hogy ilyen az élet. Vad viszonyok, carpe diem, utána aztán lehet egy vagyont költeni ügyvédekre, gyógyszerekre, kuruzslókra, utána aztán lehet bocsikázni. Lebucskázni, nekem ez következett, égett a kivert fogú pofám, és zuhantam tovább.

Ameddig valamin megint fönn nem akadtam. A sötét hangosabb lett. Csámcsogás, szürcsölés, palackpattogás, sztaniolzörgés, klikkelés, köpködés, rotyogtatás és öklendezés hangjai. Nem hiszem el, hárommal a föld alatt is mobilok csörögnek, zörögnek, füttyögnek, brekegnek, szól a pop, szakad a szív, dagad a máj, őrjöng az anyag, míg ez a szint is be nem roskad, s én hullok, hullok, és közben megváltozott a környék, nincs egy kósza nesz sem, síri csönd van, és még sűrűbb sötét. Nincs pihenés, nincs idő megfigyelésre, megkülönböztetésre, hullok, és bármi fölcserélhető bármire. Mert minden ugyanaz.

Mielőtt halálra unnám magam a pénz fennhatósága alatt, méghogy halálra!, jó vicc per pillanat, még roskad velem egyet a föld. Ütések suppanását, holmik csapkodását hallom egyre közelebbről, dühöngések és sóhajok kísérik. Aha, hát itt vagytok, haragosok és tétlenek, tárgyak gáncstalan rágalmazói, és hiába, rajtam igazán semmi nem múlik. Esek tovább. Veszekedés szivárog felém, egyre közeledik az ordítozás, fenyegetőzés, én, én, én, hisztáriák minden irányból, a humanizmus kezd a csúcsra járni. Szerencsémre én ellenkező irányba tartok, a hetedik bugyorba. A halkuló emberi szót jajkiáltások és halálhörgések váltják, sírás, rívás és fogaknak csikorgatása. Még süttetik porhüvelyüket a nappal jachtjukon, de már itt vakaróznak a sötétben.

Nem tudom, hogy a hangok forognak-e körülöttem, vagy én körülöttük. Egyre sűrűbb a sötét. És egyre többször érzem úgy, hogy valamibe beleütközöm, vagy belém valami. Mintha szűkülne a rés, amiben süllyedek. A hangok is egyre közelebbiek, emberi nyávogás, nyafogás, nyalakodás hangjai marják bőrömet, beugrik egy kép, felnőttek vigyorognak egymásra, koccintanak arra, hogy milyen jól átverték a gyereküket, tán még jobban is, mint annak idején őket a szüleik, na, ebből az evolúcióból lesz a sötét, szűk, nyálas felbomlás, még hernyókat sem hallok nyüzsögni, magát eszi a rengő anyag, én meg lennebb merülök benne.

Fagyos csend és savanyú izzadtságszag az árulók bugyrában. A bukott angyalok válogatottja, a crème de la crème. Levegő, az nincs. Mielőtt megfulladnék, a repedés, amellyel jöttem, őket is megmozdítja, attól a kis beáramló levegőtől olvadozni kezdenek, kitágulnak, és engem valami iszonyatos robajjal visszalöknek az aszfaltra, az autózúgásba, és felém hajlik egy arc, és azt kérdezi, hogy segíthet-e.

A fény beömlött a szemembe, hunyorogtam: egy mosolygós arc. Próbáltam visszamosolyogni, de félúton meggondoltam magam, mert nemcsak rémisztő lehetett a véres pofám, de marhára fájt is. A csávó gyöngéden fölnyalábolt, és kivitt a járdára, egy másik csávó meg addigra széket kért a közeli fodrászatból, és viharvert bringámat is odatámasztotta mellé a falhoz. Kaptam egy pohár vizet, aztán megkérdezték, hogy hívhatnak-e mentőt. Megköszöntem kedvességüket, és mondtam, most már menni fog egyedül is. Biztos? Kérdezte a csávó, aki kihúzott a kocsik közül. Persze, mondtam, mire ők elbúcsúztak azzal, hogy ezentúl vigyázzak jobban magamra. Patty!, kiáltották, én meg néztem, ahogy ez a két szép ember kézen fogva távolodik, mellettük ugrál egy kis fehér kutya, míg lassan beleolvadtak a tömegbe.

Még sajgott mind a 248 pozitív micvám, de valahogy fölálltam, hogy ne akadályozzam a forgalmat. Hívásomra megjött Zsolti, és miután ismét elhessegettem a kórházi ellátás poklát, rá támaszkodva elsántikáltam a közelben lévő cégükhöz (szerelőműhely/biciklis futárszolgálat központ). Fel voltak készülve, nem telik el nap, mondta Rozi, miközben ellátta sebeimet, hogy valamelyiküket el ne kaszálná egy autó. Tartanak is rendszeresen képzést, hogyan kell bukfencezve leugorni a bicikliről abban a másodperc-töredékben, amikor már éppen elütnének. Gyorsítani az ugrást, lassítani az esést.

Zsolti eközben a bringámat gyógyította, és egy Londonban megesett sztorit mesélt Péntek Krisztiánnak, akinek épp nem volt rendelése. Riksásként dolgozott, és egyik este a Soho Theatre Bár előtt két, kissé kapatos idős pár bérelte ki őt meg egy másik riksást, hogy vigyék el őket a Szent Pál-székesegyházig, és amelyikük előbb odaér, az, és itt valahogy a kezdeményező fazon előhúzta felöltője belső zsebéből a hatalmas tárcáját, remegő kézzel kivett belőle egy százfontost, és belengette, na, az elnyeri ezt a száz fontot. Péntek Krisztiánnak sem kellett magyarázni, hogy egy kelet-európai egyetemistának mit jelent száz font, nem volt kérdés, hogy Zsolti tekert, mint állat, és a másik gyerek is tekert a neki jutott vénséges párocskával. Fej-fej mellett vágtattak, a nők prémjeikbe bújva őrizték méltóságuk romjait, a két illuminált férfi kurjongatott, csettintett a nyelvével, nyerített, horkantott, vinnyogott, a szomszéd öreg totál beleélte magát, hogy fogathajtó, és képzeletbeli ostorát csattogtatva megpróbált fölállni, na, pont azzal a svunggal ki is borult a riksából. Pedig még csak az ivókút környékén jártak.

A bringám náluk maradt éjszakára, hazavitettem magam taxival. Persze, az én rozzant egyensúlyérzékem is szerényen azt javasolta, hogy most aztán már kurvára a paradicsomnak kell következnie. Uszkve hétszáz éve Dante ott énekel Beatricével a mennyei rózsában, válaszoltam rozzant egyensúlyérzékemnek, jól elvannak, minek zavarkodnék. De azért az ágyban az isteni komédiát olvasgattam, míg bele nem aludtam.

Mindent víz borított, a nap sugarai kis gömbökként úszkáltak körülöttem, egyikben felismerni véltem Puckot, hajdani tacskónkat, a közelébe úsztam, ő csóválta fényfarkát, majd elsodródtunk egymástól, itt is, ott is fények villództak, nem tudtam, kihez is ússzak nagy boldogságomban, az egyik nagyobbacska gömb húzott magához, hát látom, hogy Beatrice meg Dante, és hallom, hogy az I will survive klíma-verzióját éneklik, az ájt kicserélve wíre, majd kacsintanak egyet szépségesen szivárványos szemeikkel, és gyöngéden odébb taszajtanak. Az az igazság, hogy színes halak is úszkáltak körülöttünk, nem csak a jól ismert angyalok, szeráfok, kerubok és üdvözült lelkek, és voltak a vízben valamiféle féregjáratok is, ahol a szárazföldi közlekedési formák érvényesültek, úgy mint járkálás, sétálás, ugrálás, tánc, és ott is jöttek szembe elképesztően fényes csodák, nem úszásmániás szerelmeink például, vagy kedvenc zenekaraink, különféle hangokat bocsájtva ki magukból, de aztán tényleg nagyon különféléket, film- és zajzenét, technót, reggae-t, oldschool rockot vagy vonósnégyest, csak hogy halljuk, miből lesz a vízi harmónia. Aztán a féregjárat egy térbe torkollott, gurultunk befele mi is a sok buborékkal együtt. A téren is szólt valami fura zene, leginkább a bálnák énekéhez hasonlított, és táncolt rá a sok buborék, különféle formákat mozogva látvánnyá, például ment a végtelen-jel is, meg betűket is formáltak, amit nem mindig tudunk kiolvasni, de már ez sem volt gond, Varga Évi vigyorgott a kineszférájában, és csodálkozott, hogy mit keresünk ott, de aztán legyintett a spéci kezeire emlékeztető lángocskákkal, és mondta, hogy éppen jókor jöttünk, mert most kezdődik a buli.

[Részlet az április végén megjelenő Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetből.]

Fotó: Máté Péter / Jelenkor