dunszt.sk

kultmag

Az Elveszett versek könyvéből II.

Ezek a versek egy háromnyelvű lelkiállapotban íródtak. Mindegyiküknek három inkarnációja van, angolul, németül és magyarul. Egyik sem eredetibb a másiknál. Néha eszükbe jut néhány szó vagy mondat a másik életükből, egy életből, amit soha nem éltek át és megismerni sem fognak soha. Ahogy az mindannyiunkkal megtörténik olykor.

A Reménykedő

Ez a vers a félig nyitott ajtó és a fal közötti sötét
háromszögben vár rád. A szemei, mint egy
meglepetésre kész gyermeké, csillognak, akár a
kövek egy tó tükre alatt. Lélegzetvisszafojtva vár.
Már harminc éve lélegzetvisszafojtva vár,
ugyanazokkal a tágra nyílt szemekkel. Az a
legszomorúbb, hogy a reményt soha nem adta fel.

Ez a vers ugyanazzal a játékos várakozással telve,
lélegzetvisszafojtva vár most is, mint harminc
éve, amikor először esteledett rá anélkül, hogy te
megérkeztél volna, hogy megijesszenek; a szemei
is csak csillogtak tovább, akár a kövek egy tó
tükre alatt, ahogyan lassan leszállt az éjszaka.

Ez a vers már egy örökkévalóság óta kaparja a
fapadlót a karmaival, a tüdejébe szívott levegő
pedig az évszakok változásával együtt fagy meg és
olvad. Mindig tervezted, hogy jössz, de mindig
úgy érezted, még nem készültél fel rá. Időre van
szükséged, ezt mondtad magadnak. Pedig ott
lenni épp elég lett volna. After all, nothing
prepares you for the scary part anyway.

Éjúszó

Ennek a versnek a hangja, akár egy csellóé
egy kalapács csókja után. A kopoltyúi hiába
remegnek a friss levegőn, bár az uszonyai még
nedvesek az alvástól. Szerencsére az ember
számára nem hallható frekvencián sikít.

Ez a vers ugyanúgy ismeri az emberi hazugság,
mint az óceánok felmérhetetlen mélységeit.
Háromszáz évig úszik, mire egyszer a felszínre
jön egy kis napfényért, de fogságban nem
szaporítható. A hullámok kissé megremegnek,
ahogy meghúzom a horgászbot zsinegét.

Ez a vers olyan tökéletesre fejlődött az idők
során, hogy az evolúció megszabadította
mindentől, ami emberi. Ez a vers azoknak
a nyelvét beszéli, akik csak azért ugrottak
megfulladni a vízbe, hogy rögtön utána
rájöjjenek: a szárazföldön csak az uszonyaik miatt
nem érezték magukat sosem otthon.

Az Öreg

Ez a vers még a régi stílusban öltözködik.
Igazából nem is vers, hanem himnusz, a csápjai a
rémálmok lilájában égnek, úgy nyújtózkodnak a
tátongó üresség felé, amit mi mennynek hívunk,
mert ennek hívta anyánk. Te is azóta hallod ezt a
verset, amióta emlékezni tudsz, a dobhártyádon
belülről kopognak az ismerős anapesztusok.
Szakadék, szakadék, szerelem, szerelem: elemészt
a magány, nem ereszt sohasem. Szakadék,
szakadék, szerelem, szerelem: iszonyú kegyelem,
iszonyú kegyelem. Ez a vers csak veri,
veri egyre az uráli dobjait, és magasról tesz
az indo-európai dikcióra.

Ez a vers rá akart venni, hogy táncolj,
amikor úgy hordtad a télikabátod zsebében,
mint egy nyomtatott szupernóvát,
de túl sokan voltak körülötted, és fáradt is voltál.

Ezt a verset el is égetheted, és jóllehet csak
néhány pillanatig tart majd melegen és utána
hagyja, hogy megfagyj, mert kegyetlenebb, mint
bármelyik ellenséged, utána azért visszajön érted,
hogy a lelked a másik oldalra átvigye.

Ez a vers a dinoszauruszok pusztulása óta küld
alacsonyfrekvenciás rádiójeleket a Földre. Az
üzenet egyszerű: „Hi. If you’re reading this, I
have been already dead for aeons and we will
never meet. I had a good life.”

Ezt a verset egy idegen ország nemzeti
könyvtárában olvastad egy véletlenszerűen
kiválasztott kötetben. Azóta próbálod újra
megtalálni.