Abramović és Ulay – akiket a Nagy Fal elválasztott

1988-ban Marina Abramović és Ulay a kínai Nagy Fal két végéről indultak el, hogy a közepén találkozzanak. Azonban a szerelem és a performanszművészet együttes megnyilvánulása már a kezdetektől el volt átkozva.

David Bramwell a The Guardian hasábjain közölt írást erről a performanszról. A két művész 1976-ban találkozott, s ezt követően „kétfejű testként” jellemezték magukat, megosztva egymással életüket, művészetüket. Előadásaik kockázatosak és fizikailag megerőltetőek voltak, 17 órán át voltak összekötve egybefont hajuknál fogva, vagy a híres dublini performansz, a Pihenés energiája 1980-ban, mikor egy Abramović szívére mutató felhúzott íjat tartott Ulay.

1983-ban jelentették be a kapcsolatuk betetőzésének szánt Szerelmeseket. A terv az volt, hogy a kínai Nagy Fal két végéből indulnak, majd a közepén találkozva összeházasodnak. Odüsszeiaként tekintettek performasznukra, melyben mind a szereplők, mind a közönség ők voltak. Azonban a kínai bürokráciával nem számoltak, akik nem voltak képesek művészeti aktusként értelmezni a Nagy Falon tett sétát. Sok éves levelezés és telefonálás, valamint egy visszavont engedély után 1988. március 30-án kezdték meg a sétát.

Abramović indult nyugat felé, a sárkányként értett Nagy Fal fejétől a Bohai-tengertől, bő vörös ruhába öltözve. A túra fárasztónak bizonyult. A Falat némely helyen Mao ösztönzésére elbontották, hogy építőanyagnak használják a köveit. Minden faluban, amelyben megszállt, azt kérte Abramović, hogy találkozzon a legidősebb lakossal, hogy az ossza meg vele a helyi legendákat. Ezek természetesen sárkány-történetek voltak, amelyek gyakran a Falhoz kapcsolódtak. 

Ötezer kilométerre nyugatra Abramovićtól, Ulay a sárkány farkánál kezdte meg sétáját, a Gobi-sivatagban. Túrája nagyrészt Kína sivatagjain vezetett keresztül, majd báránybőrrel borított tutajon kelt át a nagy Sárga folyón. Abramovićhoz hasonlóan ő is sok, a Falba ékelt barlangokban lakó családot látott.

Elvárásaikkal ellentétben, a kínaiak kíváncsian követték őket, néha tömegesen, s figyelték őket még az álmukban is. Nem az a romantikus út volt, melyről álmodtak.

Végül Shaanxi tartományban, Shenmu-ban, egy kőhíd közepén találkoztak, a Ming-dinasztia alatt épített templomok között.  Ulay folytatta volna az utat, Abramović ellenben haza szeretett volna térni. A pekingi sajtótájékoztató után külön-külön tértek vissza Amszterdamba, és 22 éven keresztül nem beszéltek és nem láttak egymást. Mi történt?

Az öt év alatt, miközben Ulay és Abramović az engedélyre várt, életük visszavonhatatlanul megváltozott. Munkájuk nemzetközi sikernek örvendett, aminek Abramović örült, ám Ulaynak kevésbé. Számára az anarchista attitűd és a magány jobban megfelelt, nem volt ínyére munkájuk kommercializálódása. Mindketten más irányba indultak, a bizalom megszűnt.

A házasságba vezető performansz így vált a szakítás felmutatásává. Az akadályok leküzdése és a szeretet győzelme helyett a megosztottság kerekedett felül, melyhez fizikai, politikai vagy épp érzelmi nehézségek, akadályok vezettek el. Abramović üdvözölte munkájuk növekvő sikerét, Ulay elutasítota.

Abramović belgrádi életműkiállításáról közölt kritikánk itt olvasható.

Fotó: Bojana Janjić / Belgrádi Kortárs Művészeti Múzeum