Mikor van késő? A félelemről

Sokféleképpen lehet félni. A félelem születése, vagy még inkább önmagára ébredése az egyik témája Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó című regényének. Egy letehetetlenül izgalmas, nyomasztóan kilátástalan könyv. Üzenet 1938-ból, egy korszakból, amelynek akkor nem látszott a vége.

Boschwitz első regényének eredeti nyelvű, német kiadása csak tavaly született meg, pedig a kézirat 1938-ból származik, és a húszéves korától szinte örökké menekülő fiatalember pedig már 1942-ben meg is halt. Az utazó angolul megjelent még a szerző életében, de a német nyelvű kiadást még éppen erőteljesen dolgozta át, mikor találatot kapott az a hajó, amelyen az angliai internálásból Európa felé igyekezett. Egy levele arról tanúskodik, hogy Boschwitz szeretne felkérni egy tapasztalt szerkesztőt, segítsen végső formába önteni a regényét. Ezt tette meg egy évvel ezelőtt a német közreadó, Peter Graf.

A regény talán elsőként teszi szépirodalmi mű alapjául az 1938 novemberében lezajlott zsidóellenes pogromokat, amelyeket az SA és az SS tagjai hajtottak végre (valójában a kristályéjszakáról és az azt követő napokról van szó, de ezt a kifejezést a regény nem használja). Amikor ez a könyv születik, szerzője, értelemszerűen, nem bír történelmi rálátással az eseményekre. A perspektívája ettől igazán izgalmas. Fiktív alakjain keresztül átdereng az a sejtés, hogy ha nem is az első pillanatban, de igen hamar látható volt, hogy milyen hatásosan lehet manipulálni egy közösséget, milyen könnyen lehet aljasságokra rávenni úgy, hogy azt higgye, valójában nemes dolgot cselekszik. És talán az is látható, hogy 1938-ban a német társadalom még csak az út felénél jár.

A regény főszereplője egy középkorú, viszonylag jómódú zsidó kereskedő. Silbermann-nak keresztény felesége van, jól menő cége, sok pénze. Abban a pillanatban ismerjük meg, amikor már zsidó volta miatt számos jogától megfosztották, ezért rácsodálkozik arra, hogy az emberek mégis úgy viselkednek vele, mintha „közéjük tartozna”. Már hónapok óta éli ezt a „mintha” életet. Ebben segítségére van a pénze és úgymond „nem zsidós” külseje – ez megkönnyíti a vele udvariasan bánó emberek dolgát. Meg persze a sajátját is: mintha álarcban járna Berlinben. Aztán eljön a kristályéjszaka, a pogromok mindennapossá, a szó szoros értelmében törvényszerűvé válnak.

Mintha egycsapásra megváltozna az élete. Pedig nem egycsapásra változik meg, hanem fokról fokra. Mindenki elfogadja az új helyzetet és értékrendet – kitaszító és kitaszított egyaránt. A zsidókkal üzletelő kereskedő zavarba jön, menekülőre fogja. Bekapcsol a félelem: a későbbi kitaszító egy pillanatra üldözöttnek látja magát, ezért ahhoz, hogy ne legyen oka félni, gyorsan állást foglal az üldözők mellett, legjobb esetben megértő mindkét féllel szemben. Majd szép lassan elhiszi, hogy mindaz az aljasság, amit történik, logikus, magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen. Silbermann rájön, hogy mindenkinek jobb, ha be sem megy újonnan berendezett irodájába. Rádöbben arra is, hogy nem védi többé árja külseje, és sokáig már a pénze sem. Pedig utóbbiban igen erősen bízik.

Csak lassan fogja fel, hogy kívül kerül a renden, a biztonságon, végső soron saját magán.

Silbermann-nak van egy fia, aki Párizsban él. A fiú már hónapok óta hívja a szüleit, mondván, hagyják el Németországot. Csak hát miért? Hiszen minden olyan jól ment. Főként az üzlet, arról lehetetlen lemondani. Most már menne, ostromolni kezdi a fiút, hogy szerezzen beutazási engedélyt. De már késő, nem sikerül ilyen gyorsan megszerezni.

Silbermann nem különösebben rokonszenves, nem mondható szeretetreméltónak vagy kiemelkedőnek. Így nem egy magasztos figura bukását követjük végig, hanem egy igen esendő átlagemberrel féljük végig a regényt. Mi persze már az első oldalaktól fogva tudjuk, hogy nincs remény, hogy késő van, a főhős elmulasztotta a megfelelő pillanatot a menekülésre. Minden bezárul körötte. Ennek a felismerését mutatja be a regény, és hogy mit tud kezdeni a főhős a maga félelmével, hogy meddig tart a szolidaritás – egyre rövidebb ideig –, majd éppen a szolidaritás lesz az a vizsga, amelyen Silbermann maga is elbukik: kompromittálónak tartja egy régi ismerőse zsidós külsejét, nem akar vele mutatkozni. Igaz, rögtön rájön, hogy úgy viselkedik, mint a saját ellenségei, és igen elszégyelli magát.

Kicsit szánalmas is, nevetséges is, ahogyan a bujkáló üzletember a pénz erejében hisz. Bankjegyekkel degeszre tömött bőrönddel igyekszik át a zöld határon Belgiumba – a belga határőrök elfogják, és hiába ajánlgatja a pénzét, könyörtelenül visszaküldik Németországba. Az élete tehát nem vásárolható meg pénzen, de azt bizton tudja, hogy pénz nélkül nem megy semmire. Egy darabig még azt hiszi, hogy „a pénz életet jelent” – majd lassan felismeri, hogy számára már csak annyit jelent, hogy tud venni még jó néhány belföldi vonatjegyet. A szállodák, panziók egyre veszélyesebbek a zsidók számára, a vonaton viszont még nem kérik el az igazolványt, amely az első oldalára vésett nagy J betűvel azonnal lebuktatná tulajdonosát. A határátlépés kudarcba fulladt, maradnak a röpke pihenések, elbóbiskolások a vonaton, a hol némi reményt adó, hol a még mélyebb reménytelenségbe taszító beszélgetések. Ahogy ez várható volt, egyszer csak ellopják az aktatáskáját, amelyben – miután rászánja magát, hogy eldobja bőröndjét – maradék pénzét tartotta, még mindig egy igen szép summát.

Zsigereiben a jogrendben bízó énjével azt képzeli, az egyetlen lehetőség, hogy bejelentse a lopást, tehát elmenjen a rendőrségre. Mert pénz nélkül úgysincs tovább. Sejti, hogy nincs sok esélye egy zsidónak a rendőrségen 1938 novemberében. Mitől is fél jobban? Talán attól, hogy tovább kell utazni, és tovább kell félni. Hiszen az útja így vagy úgy, mindenképpen a Gestapóhoz vezet. Mintha hosszas vívódás és mérlegelés után rájönne, hogy úgyis mindennek vége, és kibírhatatlan az a szűkölő – reális – félelem, ami úrrá lett rajta egy hét alatt. Hazamegy, eltölt egy éjszakát egyedül a szétvert lakásában, majd feljelentést tesz a rendőrségen. Nemcsak a lopást jelenti be, hanem „a betörést és a birtokháborítást” is. A helyzet teljesen abszurd – a feljelentés jogszerű, a bűncselekmények megtörténtek és jogorvoslatért kiáltanak, mégis saját magát adja fel. Silbermann maga is „zsidó viccnek” tartja, amit csinál. Háborús érdemeinek köszönhetően elengedik, de belefáradt a menekülésbe. Ha megmarad a pénze, még talán bírja egy kicsit. Pénz nélkül viszont megérti, hogy ő valójában kicsoda, és hogy pár hétnél tovább a pénz sem segít rajta. Minden lehetőség megszűnik, semmire és senkire nem lehet számítani, egy darabig legfeljebb az úton levésre, az utazó létre. A rettegés óriási, de nem tud már rossz döntést hozni, mert nincsen jó döntés. Ha nem lett volna az az ostoba bizalma a régvolt törvényekben, a vagyonban, a társadalomban elfoglalt, változhatatlannak hitt helyében! Egy hét alatt kiderül, szó szerint sehol sincs helye. Hiába engedik el a rendőrségről, egy pillanat alatt letartóztatják, börtönbe kerül. Azt még látjuk, hogy megőrül, azt képzeli, hogy utazik – városról városra, hiszen mégis élni akar. Az olvasónak nincsenek kétségei, milyen sors vár rá. A regény zárlatában a szintén megbomlott elméjű cellatársa sem akarja megtűrni: „ki a zsidókkal!” – kiabálja.

Nemcsak Silbermann, más is elmulasztotta az utolsó pillanatot. Mikor német barátjától, valamikori bajtársától és a cége új tulajdonosától Silbermann nagy nehezen megkapja jussának egy részét, nyilvánvaló, hogy útjaik örökre elválnak. A már teljes jogú német cégtulajdonos igyekszik elhessegetni magától erkölcsi dilemmáit. „Azért mégis kár, mélázott tovább (…), olyan sokáig voltunk barátok – majd még jóváteszem a dolgot!” Az olvasó tudja, el fog késni, nem lesz már alkalma semmit jóvátenni.

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó. Blaschtik Éva fordítása. Jelenkor, Budapest, 2019