dunszt.sk

kultmag

„Az írás egy lenyomat, és nem lehet önmaga lenyomata”

Az egymás és a saját őrületünk átöleléséről, felhasznált és ki nem használt őrületekről, kultúraköziségről és otthonosságról, jó és rossz kritikáról, írásról és társadalmi felelősségvállalásról és nem utolsó sorban az Aszteroid-antilopokról Nagy Hajnal Csillát kérdeztük.

Szövegeid gyakran egy apró részlet megfigyeléséből indulnak ki: egy szemöldök, haj, háttérben egy elsuhanó árny. Hogyan szoktál figyelni? Illetve: mit jelent számodra a figyelem? Szoktál tudatosan úgy fókuszálni a környezetedre, hogy keresed az inspirációt, vagy pedig ez az állandó létmódod?

Van a nagymamám konyhájában egy kredenc, egy falra függesztett szekrény. Több egyforma is van, a konyha egyik oldalán, ugyanolyan szürke mind, tudom, melyikben vannak a tányérok, fűszerek, poharak, unokáknak szánt csokoládék, és rengeteg időt töltünk abban a konyhában mindig, amikor ott vagyunk. És a konyha másik oldalán, a tűzhelytől jobbra, van egy ugyanilyen egyedülálló, falra függesztett kredenc. Tök ugyanolyan, csak a többivel ellentétben ez egyedül van. Körülbelül három évvel ezelőtt egyszer ott voltam mamámnál, ültem a szokásos helyemen, a konyhaasztal mellett, mama pedig, azt hiszem, lángost sütött, a tűzhely mellett állva, és így beszélgettünk. Olyan pozíciókban tehát, ahogyan előtte ezerszer. És egyszer csak észrevettem az egyedülálló kredencet, mama feje fölött, és elhűlve kérdeztem, hogy hát ez meg mikor lett odatéve? Kiderült, hogy hamarabb, mint én erre a világra. Tehát nagyjából huszonöt évig tartott észrevennem egy szekrényt, miközben néhány ottani bútornak a repedéseire is pontosan emlékszem. Úgyhogy ez egy állandó létmód, amely a hétköznapjaimat néha kicsit megnehezíti, de inkább csak szórakoztatóbbá teszi – és ezt a fajta figyelmet használom valószínűleg a verseimhez is. Tudatosan nem keresem a témákat, de állandó asszociációkban folynak a fejemben a benyomások, írás közben is, akkor is, ha a történetek fiktívek, vagy éppen átvitt értelemben valósak.

Első köteted Miért félünk az őrültektől? címmel jelent meg. Vajon az őrület lehet-e felmentés? Továbbá: mennyire fontos bizonyos fokú őrület az alkotáshoz? Egyáltalán: az őrület tanulható vagy arra születni kell?

Nagyon izgat az őrület, a téboly témája, és ezzel szoros összefüggésben a nihilé is, erre néhány éve jöttem rá így explicite. Az őrülettől nem szabad félni, de persze felmentésnek nem használható – tudni kell, hol és miért van éppen jelen, bennünk, másokban, mert mindenkiben jelen van valamilyen fokú és fajtájú őrület, és ez nagyon hasznos és fontos lehet. Szóval magával az őrülettel mindenki születik, de azt már, hogy hogyan tudjuk például alkotásba, vagy az életünkbe effektíven belefolyatni, tanulni kell. Bizonyára valakinél egyértelműbb, valakinek meg jobban figyelnie kell rá. De az szerintem mindenképpen egy folyamat, hogy meglássuk, elfogadjuk és szeressük a saját őrületünket.

Az első köteted kritikai visszhangja mennyire volt inspiráló? Mennyire bénított meg? Tanultál belőle?

Ambivalens a viszonyom a kritikával mint olyannal, a saját és a mások dolgairól írt kritikákkal egyaránt. Nem tudtam, hogyan fognak érinteni, amikor megjelent a kötet, izgatottan vártam, és leginkább pozitív volt az a néhány szöveg, ami megjelent róla, és mindegyikért hálás voltam, az viszont érdekes volt, hogy előzőleg azt gondoltam, jobban mondva attól féltem kicsit, hogy inkább a pozitív kritikákat fogom értékelni, a negatívakat kevésbé. De aztán azt kellett tapasztalnom, hogy a jól megírt kritikákat, vagyis a kritikák jól megírt mondatait értékelem igazán, mert a kritika is egy olyan műfaj, aminek túl kell mutatnia a művön, amelyről szól – persze fontos itt is, mint mindenhol, az alázat, de alárendelődni nem szabad. De ez még csak nem is a legnagyobb problémám a kritikák nagy részével, most általában véve értem, nem a könyvemről szóló szövegekre, mert azokkal szerencsém volt. A legnagyobb bajom a kortárs kritikák nagy részével az, hogy egyszerűen unalmasak. Tudálékosak és sokszor még amikor épp szidnak egy kötetet, akkor sem tudnak túlmutatni rajta.

A kritika egy hálás műfaj tud lenni, abba is bele lehet kellemesen őrülni, nem kell a kritika ruháját tökéletesen ránctalanná vasalni.

Szóval a kérdésedre visszatérve, inspiráló volt a figyelem, és a jó mondatok, amiket a könyvemmel kapcsolatban kaptam, és persze azokból is tanultam. És emellett az utóbbi években olvasott kritikákból azt is igyekszem megtanulni, hogy hogyan kellene jó kritikát írni.

Jelenleg egy regényen dolgozol, de verseidben is gyakori a történetszerűség. Miért fontosak számodra a történetek?

Ez egy nehéz kérdés. Gyakran vettem észre, világéletemben, hogy ha bármiben bárki tanácsot kér tőlem, barátaim, hozzám közelálló emberek, akkor általában egy képi konstrukcióval tudom megválaszolni a kérdést, egy olyan konstrukcióval, ami már önmagában történetszerű. Szóval mondjuk egy bonyolult metaforával szobákról, és arról, hogyan élünk bennük. Valahogy a reflexióim is történetekké állnak össze leginkább, gyakran játszom azzal, hogy látok valakit, mondjuk egy török pincérlányt, aki úgy támaszkodik a korlátra, hogy előtte ráfektet két szalvétát, őt elnevezem magamban Deniznek, és mikor később egy másik lány egy másik kávézóban tüzet kér tőlem, akkor az agyam eldönti, hogy ez még ugyanannak a történetnek a része, és hogy közte ez a lány, Deniz, aki most már egyetlen személy, hazamegy, meztelenre vetkőzik és elbújik a tenger elől, és ez végül nagyon logikusnak tűnik. A momentumok rövidebb-hosszabb történekként értelmeződnek bennem, kiragadott szegmensek ragadnak egymáshoz, és amikor a végeredmény, vagy részeredmény elkezd értelmet nyerni, akkor elindul egy asszociációs mező, és a végére valamit talán sikerül megértenem abból, ami miatt eleve megindult bennem ez az egész. Talán a megfoghatatlanság az, amivel nem tudok, nem merek annyira mit kezdeni, ezért így vagy úgy, de megfoghatóvá kell alakítanom a tűnő benyomásokat.

Ha tudod, hogy most leülnél és meg tudnál írni (versben, prózában, drámában, bárhogy) bármilyen témát, történést, helyzetet, ami téged foglalkoztat, és tudnád, hogy a végeredmény sikeres lesz: minek fognál neki?

Talán kicsit szentimentális és kevésbé praktikus lesz a válasz, de apám történetének. Ahogy élt, ahogy gondolkozott, ahogy felnevelt, ahogy viszonyult az emberekhez, és ezzel együtt a családjának és a családunknak a történetét írnám meg. Minden ember egy végtelen történet, amíg egyszer végessé nem válik. Sokáig terveztem felkeresni apám barátait, miután meghalt, és interjút készíteni velük, valamint a vele élő emberekkel, a nagyszüleimmel, a húgával, mindenkivel, aztán ez az egészet összegyúrni, de ez a feladat egyre nehezebbnek és megfoghatatlanabbnak tűnt az évek során. Éreztem, hogy úgysem tudna a közelébe se kerülni hozzá semmi, amit én írni tudok. Szóval ha egyszer azzal a bizonyossággal vághatnék bele valamibe, hogy tényleg úgy fog sikerülni, ahogy azt a leginkább remélem, akkor apámat írnám meg.

Fordítsuk meg: van-e olyan téma, amire ha felkérnének, hogy írj róla, gondolkodás nélkül mondanál nemet?

Minden olyan politikai, közéleti, vagy bármilyen téma, amiről úgy érezném, én nem tudok eleget ahhoz, hogy azt érdemes volna másokkal is elolvastatni. Ezért is ódzkodom talán a tárca műfajától, meg persze azért is, mert magáról a műfajról sem tudok eleget. Egyszer a Kulterre írtam két folytatásos tárcát, ki akartam próbálni, és nagyon élveztem – abban a tárcában benne volt, hogy én éppen melyik pártra szavaztam, és hogy ez milyen, mondjuk úgy, konfliktust okozott akkor valakivel, de azt például már nem igazán írtam bele, hogy miért szavaztam arra a pártra. Persze nyilvánítok véleményt, időnként, Facebookon, kommentekben, bármi, dolgokról, amikről határozott véleményem van, de azért „komolyabb” szöveget kevésről mernék írni. Elvontabb értelemben pedig, ha belegondolok, vannak olyan jelenségek, témák, hívószavak, amelyekről ilyen-olyan okokból nem szívesen írnék, mint például a gyűlölet, a bosszú, a béke vagy a kukorica.

Felvidék, Budapest, Isztambul: és ezek csak azok a helyek, ahol éltél is. Szóval mondhatni rendszeresen kerülsz kapcsolatba különböző kultúrákkal. Hogy éled meg ezt a kultúraköziséget? Mit lehet tanulni belőle? Milyen átjárásokat tapasztalsz?

Ez a különböző helyeken élés szerintem olyan tapasztalat, ami bárkinek jól jöhet. Ha eleve egy kisebbségi kultúra részeként nősz fel, akkor jó esetben természetesek ezek az átjárások, és bár érzed az átmeneteket, magától értetődően éled meg a költözést. Ezt a háromlakiságot például úgy szoktam magyarázni, leginkább a kérdésekre, amelyeket az Isztambulba költözés előtt tettek fel nekem emberek, hogy annak idején fogtam egy cérnagombolyagot, szúrtam egy tűt Losoncba, ahol születtem, odakötöttem, aztán elhúztam magammal Budapestre. És amikor Isztambulba jöttünk, akkor Budapestre is szúrtam egy tűt, és ott is megkötöttem ezt a cérnát, tehát van ez az átjárás bennem, ami nyomot hagyott és megmarad, még ha időnként, főleg eleinte, nem mindig volt felhőtlen a viszonyom Budapesttel (később jócskán megszerettem azért). Már itt Törökországban is, ha megkérdezik tőlem, honnan jöttem (és folyton megkérdezik, minden boltos, piaci árus, bárki, mindenkitől), először kicsit összezavarodom, bár mostanra hozzászoktam, hogy Madzsarisztánt mondjak, az eleve többet jelent a törököknek. De amikor innen elutazunk egy másik országba, akkor már nem olyan egyértelmű, és olyan jópofa esetek is származnak belőle, mint mikor a kalkuttai Asiatic Society-be bemegyünk, mint magyarok, akik érdeklődnek Kőrösi Csoma Sándor hagyatéka iránt, aztán elkérik és átnyújtom a szlovák útlevelemet. De az emberek a világban megértőek, és leginkább érdeklődőek. Most pedig minden reggel megnyitom a koronavírus-térképet, és három országot nézek meg rajta, és mindhárom nagyon fontos nekem. Érdekes érzés, hogy válik valami az otthonoddá, egyidejűleg, és ha valami egyszer az otthonoddá válik, az, azt hiszem, onnantól mindig úgy marad. Minden kultúra között van átjárás, néha egyértelműbb, néha még kevésbé kitaposott az út, de amit például nemzetközi irodalmi fesztiválokon tapasztalok, az az, hogy a kultúra az önmaga nyelve, és a közös kíváncsiság elég arra, hogy létrejöjjön a szimbiózis.

Isztambulban az ottani irodalmi közeggel is van érintkezésed. Mi az, amit a magyar irodalmi élet (irodalmi szokások, megszólalásmódok, poétikák, attitűdök, stb.) eltanulhatna a törököktől, és fordítva: mi az, ami a magyar közegben jelen van, de az ottani közösség számára nem hangsúlyos?

Ami az egyik legszembetűnőbb különbség, az az irodalmi események közönsége – a törökök úgy figyelnek, hogy amikor az est végén, ha egyáltalán kibírjak addig magukban tartani őket, elérkezik a moderátor a „van valakinek kérdése?” részhez, akkor nekik rengeteg kérdésük van, ráadásul időnként meglepően izgalmas kérdéseik. Nagyon barátságos nép, akik igen szeretnek szerepelni és kapcsolatot teremteni, bár előfordulhat, hogy túlzásba esnek a kérdésekkel, de olyat még itt nem láttam, hogy kínos csendben lesütött fejű megszeppent emberek néznek a színpadra az előadás végén. Ebből lehetne tanulni valahogyan, bár ez a mentalitásból fakad, szóval nem tudom, mennyire lehetséges ennyire egyenesen tanulni belőle. Viszont emellett nagyon szentimentális és időnként harcias is ez a mentalitás, szóval például, legalábbis az itteni irodalom általam eddig elfogyasztott szeletében, az irónia és ez az ironikus-cinikus szemléletmód ritkán található meg. Lehet enélkül is izgalmas és jó szövegeket alkotni természetesen, de az irónia az irodalomban szerintem egy nagyon energikus és erőteljes eszköz, és ebben például a magyarok elég erősek.

Mennyire van társadalmi felelőssége az írónak? Szükséges, hogy közéleti kérdésekben megszólaljon, rendezvényeket szervezzen, pályakezdők szövegeit véleményezze, esetleg egyéb szerepeket magára vállaljon, vagy pedig az író dolga az, hogy olvasson és írjon minél jobb műveket?

Ha érti azt, amiről beszél, akkor sosem árt megszólalni. De én azért ódzkodom a „felelősség” fogalmától ilyen kontextusban, lehet azért is, mert makacs vagyok, és utálom ha bárki meg akarja nekem mondani, mit kellene csinálnom, ezért én sem szeretném senkinek megmondani, mit kellene csinálnia. Azon kívül persze, hogy ne legyünk gyökerek. Senki se legyen gyökér, avagy élni és élni hagyni. Maga a felelősség, az, amit ilyen egyértelműen meg lehet állapítani, az szerintem ebben nagyjából kimerül – ettől még persze önmagában nem leszünk se jó, se nagyszabású emberek. De ez egy alapbeállítás, amelynek működnie kell, és felszólalni azért szoktak az emberek, leegyszerűsítve, mert nem mindenkinél alapbeállítás ez sajnos. Így aztán elkezdődik az egyéni felelősség kérdése, innen kezdődik az én nagyon szubjektív véleményem: a legfontosabb dolga egy írónak az, hogy írjon. Jó műveket, értékes és érvényes műveket. Írhat persze nyilatkozatokat is, de amikor néhány hete már szinte csak nyilatkozatok jelentek meg az íróktól, az engem speciel elkezdett egy kicsit untatni, még ha részben fontosak is voltak ezek. Aztán nem elég írnia, olvasnia is kell, legalábbis jó volna, de ez még mindig nem tűnik elégnek, élnie is kell, olyan dolgokat csinálnia, amik segítik abban, hogy a dolgok, amiket ír, egyre jobbak és jobbak legyenek. Az írás egy lenyomat, és nem lehet önmaga lenyomata. Aztán mindenkinek azt kell csinálnia, amihez affinitást érez magában – én nagyon élveztem például a Független Mentorhálózatban tevékenykedni, kialakultak belőle máig tartó együttműködések és fontos barátságok is. Ez mindig egy hálás feladat, nekem is sok lehetőségem volt az induláskor tapasztalt pályatársaktól tanulni, ez általában sokat segített.

Már régóta tervezed, de mostanában indult be az Asteroid Antelopes nevű projekted, mesélnél róla bővebben?

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt kezdett el ez a gondolat kicsírázni, az Istanbul Offline fesztiválon, annál a kerekasztalnál, amelynél ugye te, Terék Anna, Horváth Benji, én és török, görög, horvát, wales-i, stb. költők üldögéltek és az irodalom jövőjéről, valamint ezeknek a találkozásoknak a fontosságáról beszéltek. Aztán ez az egész elkezdett kibontakozni, megírtam egy kiáltványt, amely például a projekt nevét nagyjából megmagyarázza, és a terveink szerint ez a kiáltvány is folyamatosan alakulni fog a tagok által.

Az alapvető elképzelés arról szól, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz és a világhoz ezek a hasonló gondolkodású emberek, az aszteroida antilopok, és mi mindent tudnak létrehozni, ha átölelik a saját és az egymás őrületét.

Konstrukciójában pedig országokban, térségekben keresünk Asteroid Antelopes-nagyköveteket, akiknek bízunk az ízlésében (van már például török, wales-i, indiai, román, erdélyi, felvidéki, német stb. nagykövetünk), aztán velük és a tagokkal összedolgozva egy határokon átívelő csoportosulást, mozgalmat hozunk létre. Ez egy közösségi projekt. A jövőbeli terveink között vannak fordítások, kiadványok, és a távolabbi jövőben fesztiválok is, de lassanként, alulról építjük majd fel az egészet. Már egy ideje dolgozzuk ki a részleteket, és most az utóbbi hetekben a világ atmoszférája miatt úgy döntöttünk, hogy elindítjuk, egyelőre egy Facebook-oldallal és a világ különböző tájain, különböző nyelveken, különböző írók és költők által felvett videókkal.

Mi az, amit elvársz egy verstől és egy prózától, illetve mi az, amivel ha találkozol egy szövegben, azonnal abbahagyod az olvasást?

Amikor elkezdtem megismerkedni a kortárs költészettel, évekkel ezelőtt, időnként nyugtalanított az az érzés, hogy egy-egy vers elolvasása után nem tudtam meghatározni és megmagyarázni, hogy mi az, ami miatt nekem ez nem tetszett. Először azt hittem, bennem van a hiba, ezen valószínűleg sokan átesünk, úgy érezzük, mi vagyunk kevesek hozzá, hogy értsük ezt a verset. Aztán rájöttem, hogy tök mindegy, ez az egész úgyis szubjektív, szóval nyugodtan kialakíthatok magamnak erre egy rendszert. És így jutottam el oda, hogy ha egy vers elolvasása után úgy érzem, hogy ezt a verset volt értelme megírni, hogy meg kellett írni, akkor ez számomra egy jó vers volt. Ha pedig úgy érzem, hogy ennek a versnek igazán nem volt olyan fontos megszületnie, akkor nem volt jó. Tehát valami olyasmit várok el a verstől, hogy „okkal” szülessen, és ezt érezzem át, érezzem belőle azt az erőt, azt a létezni akarást, ami mondjuk kapcsolódni tud az én létezni akarásomra is. És ha azt veszem észre, hogy már nagyjából a hatodik sornál járok, és fogalmam sincs, mit olvastam az előző öt sorban, akkor általában abbahagyom. És ez nem azt jelenti, hogy adott esetben nem lehet „bonyolult” az a vers – de ne beszéljen el a fejem fölött, annak számomra nincs értelme. Prózánál kicsit más a helyzet, annál kicsit egyértelműbb volt, mert ha érdekel, mi fog történni, hogyan fog a szöveg kibontakozni a továbbiakban, akkor elolvasom. A jó prózában van egyfajta bizsergés, abban talán kevesebb a felhasznált őrület, mint a versben, vagyis inkább kevésbé áttörő, jobban el van nyújtva, hosszútávfutás, még ha épp egy vágtató prózáról van is szó.

Ha azt érzem egy prózából, hogy felsőbbrendű, hogy okoskodik, hogy élvezi a saját hangját hallani, akkor belefáradok.

Vagy ha bármilyen módon erőltetettnek tűnik, akár úgy, hogy valamilyen trendet akar kiszolgálni, vagy kívülről jövő elvárást, vagy bárhogyan is hazudik nekem ez a próza, akkor nem fogom elolvasni. És ha akár egy vers, akár egy próza, vagy bármi más, untat, akkor megint csak nincs értelme elolvasnom – ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan dinamikusnak kell lennie, küzdenie a figyelmemért, izgalmasnak vagy bármi. Csak legyen jó.

Ha a mostani tapasztalataiddal találkoznál az öt évvel ezelőtti pályakezdő éneddel és két tanácsot adhatnál neki: mi az, amit mindenképp javasolnál, hogy csináljon és mi az, amiről megpróbálnád lebeszélni?

Ez így elég klisésen fog hangzani, de őszintén: ha lenne ilyen lehetőségem, nem élnék vele. Csináltam kisebb-nagyobb hülyeségeket, biztos alakulhatott volna máshogy is ez az egész, de meg vagyok békélve azzal is, ahol most vagyok, és azzal is, ahogyan idáig jutottam. De ha mindenképp, akkor talán azt mondanám neki, hogy féljen kevesebbet, izguljon kevesebbet a publikációkon. És mondjuk vonatozzon még többet, környező országokba, bárhová, azért is, mert ott nagyon szeret írni.

Kik azok a pályatársaid, akiktől a legtöbbet tanultál és akiknek rengeteg dolgot köszönhetsz?

Itt nagyon sokan vannak, először is a legközelebbi barátaim, akikkel együtt kezdtünk el írni, Gužák Klaudia, Hizsnyai András, Csillag Lajos, és még sokan, aztán mentoraim, pályázatokról, egyetemről, táborokból, Németh Zoltán, Bíró-Balogh Tamás, Déri Balázs, tőlük rengeteget tanultam a versírásról. Aztán ott vannak a nagyon kedvenc kortárs költőim, Izsó Zita, Terék Anna, Simon Márton, és a Független Mentorhálózatos mentoráltjaim, Gráf Dóra, Eszenyi Fanni, és az életem társa, Szőllőssy Balázs. Mindannyiuknak, és még nagyon sok embernek köszönhetem a világmindenséget. Egyébként leginkább erről szól az Asteroid Antelopes is, hogy ez a közösség, az egymás agyában való turkálás, ez a szimbiózis, amelyben élünk együtt, még azokkal is, akikkel nem ismerjük személyesen, csak inspiráljuk egymást, elengedhetetlen lételeme ennek a végtelenül magányos tevékenységnek, ami az írás.

Kifejlesztenek egy appot, amivel elküldhetsz egy üzenetet a világ összes telefonjára, az pedig olyan nyelven jelenik meg, hogy azt a telefon birtokosa megértse. Vagyis egy üzenet, amit a világ összes emberéhez eljuttathatsz. Mi volna az?

– Mit mond Batman Robinnak, mielőtt beszállnak a batmobilba?

– Gyere Robin, most beszállunk a batmobilba.

Fotó: Terék Anna