dunszt.sk

kultmag

Macskanyelv

„Angol költőnél alkotott s lakott Alvinczy Nárcisz, / S egy angol költő is nyomaszt, ha hírességre vágysz is – / Hogy is hívták? Feledte már… Talán Tamás? Thomas? Ó, / Mindegy! Nem volt barátkozó – csak macskákkal komázó” – írja Kovács András Ferenc nagyszerű verseskötetének, az Egerek könyvének Alvinczy Nárcisz, a költészet egere című, Thomas Stearns Eliotnak ajánlott versében. Az Egerek könyve szellemdús, remekműgyanús hódolat T. S. Eliot műve, a Macskák könyve előtt (egyelőre az 1972-es magyar fordítás és kiadás címével hivatkozunk rá). S ha a KAF-kötet alcíme „nagycsaládi egerészeti verseskönyv”, akkor Eliot könyvét bátran nevezhetjük „családi macskászati verseskönyv”-nek, hiszen a mű valóban rendelkezik annyi réteggel, hogy többféle befogadást tud egyszerre kielégíteni, a ritmusra és zenére rezonáló legkisebbektől kezdve a különböző vicces témák és figurák iránt fogékony nagyobbakon át a szellemes utalásokra, allúziókra és poétikai megoldásokra nyitott olvasókig. Mégis azt gondolom, hogy e kötet(ek) befogadásának elsődleges közege gyermekközpontú, azaz hangos felolvasás, együtt nézegetés, közös olvasás.

T. S. Eliot az angolszász költészeti modernizmus – Yeats és Ezra Pound mellett – legnagyobb hatású szerzője, olyan emblematikus művekkel, mint az Átokföldje (The Waste Land) című monumentális és szövevényes hosszúverse, vagy a kifejezetten korai keltezésű J. Alfred Prufrock szerelmes éneke (The Love Song of J. Alfred Prufrock), amely utóbbiban egyébként a macska-motívum is megjelenik egy nagyszabású hasonlat keretében, az állat megnevezése nélkül: a várost beterítő „sárga köd” kezd el macskatulajdonságokat fölvenni, amennyiben „hátát az ablakhoz dörgöli” [„rubbing its back upon the window-panes”], „az est zugaiba ölti nyelvét”, majd „álomba szenderül” (Kálnoky László fordítása). Kovács András Ferenc föntebb említett versében az angol költőt „nagy Tom”-ként aposztrofálják, s John Sutherland cikkéből megtudjuk, hogy T. S. Eliotot a barátai Tomnak szólították, s „Tom”, bizony, amennyire tudni lehet, „macskás” ember volt (ellentétben az angol prózai modernizmus egyik vezető alakjával, Virginia Woolffal, aki inkább kutyabarát hírében állott): neki magának életében több macskája is volt, amelyeknek/akiknek különleges, a Macskák könyve figuráihoz hasonló neveket adott.

A Macskák könyve egyébként Eliot legnagyobb példányszámban eladott, fogyasztói szempontból legsikeresebb műve, sajátos módon mégis valószínűleg kevesebben kapcsolják hozzá a nevét, mint kanonikus modernista szépirodalmi műveihez (hasonló a helyzet, mint Móricz Zsigmond esetében: a mára már folklorizálódott A török és a teheneket kevesen kötik a nyugatos regényíró szerzőségéhez). A verseskönyv világszerte leginkább Andrew Lloyd Webber először 1981-ben bemutatott Macskák (Cats) című musicalének szövegkönyv-alapjaként vált ismertté. A zenés darab, mint ahogyan a belőle adaptált, a kritikusok körében nagyot bukó 2019-es mozifilm is egy nem túlzottan összetett, versengésre épülő narratívát kreál az Eliot-könyv egyébként egymástól független, egymásra csak néhány ponton utaló, egységes univerzumot kevéssé létrehozó költeményeiből. Jóllehet, Webber visszaemlékezése (Unmasked. A Memoir, Harper, 2018) szerint az író jegyzeteiből – amelyeket az özvegy, Valerie Eliot bocsátott rendelkezésére – már kibontakozik egy nagyobb szerkezet, s a zenés darab központi szimbólumának számító „Heaviside Layer”-t, az ionoszférát, azt a helyet, ahová a kiválasztott macska légballonon eljut majd, e jegyzetekből vette át. A megverselt macskafigurák ekként egy történet szereplőivé válnak, s a hozzájuk kapcsolódó, megzenésített Eliot-verseket többnyire maguk éneklik el (jobbára a kórus aktív bevonásával).

A musical szövegeiről tudni kell, hogy nem kizárólag a Macskák könyve versein alapulnak, Grizabella alakja például – az említett memoár elmondása szerint – egy publikálatlan Eliot-vers alapján formálódott. Valerie Eliot kereste meg Webbert a Macskák egy korai, még nem színpadi előadás-verziójának bemutatója után néhány addig ismeretlen költeménnyel, a zeneszerzőnek pedig ez kapóra jött, mert az addigi figurák alapján elkészült musical humoros és szórakoztató volt ugyan, de hiányzott belőle egy tragikusabb karakter, illetve egy színházi produkcióhoz szükséges tartalom. A magányos és a közösségből kivetett Grizabella verse azért nem került bele a könyvbe, mert „Tom úgy gondolta, hogy gyerekeknek ez túlságosan szomorú lenne”. Eliot ugyanis a verseket eredetileg gyerekeknek (főként saját keresztgyermekeinek) szánta és küldte, ajándékként.

A Grizabellát bemutató dal tehát e szövegen alapul, míg az általa előadott, a musicalből minden bizonnyal legismertebb Memory (Éjfél) című ária pedig egy, a dalszövegnél terjedelmesebb, Rapszódia egy szeles éjszakán (Vas István fordítása, Rhapsody on a Windy Night) című, a csapongó emlékezet és belső idő ösvényeit bejáró Eliot-vers átirata. Ez a vers is tartalmaz azonban macska-utalást („Az utcai lámpa szólt: / »Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába, / Kinyújtja nyelvét / S egy morzsa avas vajat befal«”), az Ötujjas gyakorlatok (Tandori Dezső fordítása, Five-Finger Excercises) című, öt darabból álló nonszensz verscsoport első része, az Egy perzsamacskára (Lines to a Persian Cat) pedig már valamivel közvetlenebbül is kapcsolódik a témakörhöz, és poétikailag is a Macskák könyve versnyelvére hajaz. Ám tétje az eltűnő, elfolyó idő problémakörének fölvetésében van, s ekként a Rapszódiát és a Gyakorlatokat összekapcsolja a bergsoni ihletés. (Érdekes módon Tandori a vers egyes szám harmadik személyű grammatikáját következetesen megszólító formában adja vissza, ekként némileg áthangszerelve az egyébként személytelenebb szöveget. A végsor például: „When will Time flow away?” / „Mikor folysz el, Idő?”) A Macskák könyvében ez a bölcseleti távlat kevéssé fog megjelenni.

T. S. Eliot könyve Old Possum’s Book of Practical Cats címmel először 1939-ben jelent meg, majd rögtön a következő évben illusztrálva is kiadták – eztán még több ízben új köntöst kapott, s a tavaly, 2019-ben a Pagony által megjelentetett magyar kiadás a 2009-es, Axel Scheffler által vizualizált verzió adaptálása lett Macskák címmel (s a továbbiakban így fogok hivatkozni a könyvre). Azt kell mondjuk, hogy ez remek kiadói döntés volt – Scheffler képi világa ismerős lehet a magyar olvasóknak, hiszen számos könyve jelent meg itthon is, legnagyobbrészt szintén a Pozsonyi Pagony, kisebb részben a Kolibri gondozásában (legismertebbek minden bizonnyal a Julia Donaldson íróval közös munkák, köztük a mára világhírűvé lett lapozó, A graffaló). Scheffler képi világa könnyen megragadja az embert, a felforgató, szubverzív jellegtől tulajdonképpen teljesen mentes, üde, szórakoztató és jó hangulatú ábrázolásokkal dolgozik.

A Macskák illusztrációs technikájára jellemző, hogy a kisalakú könyvben egy-egy oldalpáron akár két-három kisebb méretű rajzot is elhelyeznek a szövegek mellett, versrészletek között – viszonylag ritka az egész oldalas festmény. A képek az adott versben szereplő macskakaraktert igyekeznek megragadni, azokat a szövegek egy-egy történésében megmutatni. Mivel igen gazdag szövegvilágról van szó, így Scheffler könnyen kiválaszthatja a számára legizgalmasabb motívumokat, cselekményelemeket, helyzeteket, s teszi ezt úgy, hogy a rajzok hozzáadott értéke és autonómiája megmarad, azaz inkább komplementer, mintsem másoló-illusztratív funkcióban állnak a szöveggel. (Érdekesség, hogy míg az eredeti kiadás szerzőpárosként tünteti fel T. S. Eliotot és Axel Schefflert, addig a magyar borítón az író neve hangsúlyosan a cím fölé kerül, a rajzoló pedig alul jelenik meg az „Axel Scheffler illusztrációval” kifejezésben. A cím alá ugyanakkor a két fordító neve is odakerül, jelen esetben ennek nem pusztán gesztusértéke, hanem nyilvánvaló marketingértéke is van [elsősorban persze Varró Dániel miatt, de a kortárs líra kedvelői körében Havasi Attila neve is csalogató lehet] – a Pagony kiadásaiban ugyanis a fordítók feltüntetése nem általános gyakorlat.)

Míg korábban, mint szó volt róla, az Old Possum’s Book of Practical Cats eredeti címet egyszerűen Macskák könyveként magyarították, addig az új kiadásban-fordításban a cím-alcím szerkezetben kapjuk: Macskák – Oposszum Apó hasznos és mulattató Macskáriuma. Ami szerintem ismétcsak kiváló kiadói-szerkesztői döntés, hiszen így részben megőrződik az első magyar fordítás is, a főcím egyszerűségében jól használható, ugyanakkor az alcímmel mégiscsak reflektál az eredeti angolra, megőrizve annak sajátszerűségét (a cím ráadásul utal a musicalre-filmre is). A magyar kiadásokról annyit mindenképp meg kell még jegyeznünk, hogy az 1972-es változatot hat költő magyarította: Nemes Nagy Ágnes, Kiss Zsuzsa, Tandori Dezső, Tótfalusi István, Tellér Gyula, valamint a szintén macskabolond hírében álló Weöres Sándor. A musical magyar szövege (amelyet aztán a tavalyi mozifilm felirata is átvesz) Romhányi Józseftől származik, így a legújabbal együtt tulajdonképpen három fordításunk van. Elöljáróban annyit, hogy Havasi Attila és Varró Dániel munkája elsőosztályú: humoros, eleven, izgalmasan értelmező, s megítélésem szerint kellő mértékig pontos is.

A „macskárium” műfaji elnevezés szellemes és pontos egyszerre, hiszen a könyv egyfelől a „macskaság” általános jellemzőit, kondícióit, „antropológiáját” tárja föl, másfelől jellemző típusokat, karaktereket mutat be (illetőleg: teremt) – az előbbi célt három, az utóbbit tizenegy vers szolgálja. Tulajdonképpen kivételnek tekinthető A Pincsik és a Kutyorik vérfagyasztó viadalának históriája, amely az új magyar fordításban (az eredetinél, illetve a korábbi átültetésnél markánsabban) egy mini-hősköltemény-travesztia lett, s amelynek középpontjában, egészen a költemény utolsó szakaszáig, a kutyák állnak. A könyv felütéseként A macskák neve fejezetben nem meglepő módon arról olvasunk, hogy a macskáknak három különböző nevük van (egy „meghittebb”, egy „ékesebb” és egy misztikus belső) – ezt kerekíti le a kötet zárlataként A macska megszólítása, amely pedig arról oktat, hogy miként közelítsünk tiszteletteljes és adekvát módon a cicákhoz (szembeállítva természetesen ez ebekkel, hiszen alapvetés: „Fontoljuk meg, hogy ugyebár: / A macska mégse kutya már.”)

A harmadik általánosabb, nem egy karakterhez köthető vers A Cicuriak éneke (The Song of the Jellicles; korábban, Weöres Sándor magyarításában: Dal a Jégpacsokról), amely a musical híres kórusdalának (illetve visszatérő zenei motívumának) is szövegalapja – Romhányinál a Jellicle-ből Karminca lett egyébként. Havasi Attila fordítása gyerekkönyvben működőképesebbnek tűnik, mint Weöresé volt, miközben Weöres verziója precízebben követi az eredetit, mind a versdallam, mind a szavak visszatérésének ritmikája tekintetében. A „Jellicle Cats”-nek a nehezebb hangzósságú és lassabb ritmusú, szójátékos „Jégpacs Macskaként” visszaadása azonban eltünteti azt a játékosságot, hirtelenséget, akcelerációt, ami a cicaságot jellemezheti – Havasi Cicurija persze ennek épp az ellenkezője, a csak rövid szótagos ritmusból talán a dinamika hiányzik, s a Romhányi-féle Karmincával ellentétben – amelynek mind a vegyes, de inkább mély hangrendje, mind a jelentéstartománya összetettebb –, a Cicuri nem igazán mutat túl a kedvességen, könnyedségen, s összességében véve talán még kissé közhelyes is. Havasi Attila egy bájosabb, a jellegzetes gyereknyelv felé eltolt verset hoz létre. A „Jellicle Cats are rather small”, illetve a „Jellicle Cats are not too big” sorokból – amelyek egyszerűen szólva jellemzik a macskák méretét inkább kicsiként, illetve nem túl nagyként – Havasinál az alábbiak lesznek: „a Cicuri icuri-picuri bár”, illetve „Cicurimacskák icipicik”.

A könyv első olvasásakor az egyes szövegrészek esetében igyekeztem megtippelni, hogy az Havasi vagy Varró fordítása-e. Nos, ennél a nyakamat tettem volna Varró Dánielre, tulajdonképpen a Cicuri-ének az ő gyerekvers-könyveinek a hangulatát idézi, míg Havasi Attila saját művei – a Manócska meghal, 1001 magányos rinocérosz és az átültetéseit tartalmazó Trifladisznó – a nonszensz poétikának egy valamivel sötétebb, szubverzívebb irányát követik. Ezek a Havasi-kötetek közelebb állnak a nonsense Edward Lear-i vagy Lewis Carroll-i hagyományának sűrűbb, borzongatóbb, idegenséggel, kísértetiességgel teli oldalához, míg a Macskák a light verse hagyomány valamivel könnyedebb, pun-okra, meglepő, szatirikus-politikus, ám kevésbé felforgató jelentéseket generáló fordulatokra építő változatából táplálkozik (s ami a magyar kortárs költészetben például Kovács András Ferenc Porcus Hermeticusának limerickjeiben, a gyerekvers-szcénán pedig például Keresztesi József Mit eszik a micsoda? című kötetében köszön vissza). Eliot szövege ennek a hagyománynak a gyerekversen belüli lehetőségeit aknázza ki, s nem is kívánja különösebben feszegetni a határokat az idegenség vagy a radikális nézőpontváltások felé – a magyar Macskák pedig még az eliotin is könnyít. Úgy is fogalmazhatunk, hogy míg Havasi eddig inkább a light verse sötét oldalán helyezkedett el, a Macskákban megmutatja, mennyire otthonosan mozog, lubickol a fényben is. (Varró Dániel pedig folytatja, amit eddig is tudott: eljátssza a nonsalansz művészét.) A Cicuriak éneke ennek ékes példája, s bevallom, hogy nekem igencsak tetszik Havasi megoldása.

Nincs mód arra, hogy ebben az írásban akár csak felületes elemzését is adjam a versek fordítói értelmezéseinek – csak az izgalmas macskanevekről oldalakat lehetne írni. Mungojerrie-ből és Rumpleteazerből, a két dörzsölt macskabűnözőből a 72-es kiadásban Tandorinál Vásottkarom és Enyvestalp lett, egyértelműen utalva kedvenc tevékenységükre (betörés, tolvajlás, felfordulás-okozás), Romhányinál Ben Mickering és Mindlevery (a jellemző romhányis névadás az idegenes hangzás és hatás megőrzése valamifajta paronomáziás-etimologikus szóalkotásban), esetünkben Varró Dánielnél pedig Mungócsöpi és Rumpelsiccki. Varró tehát hangzásban az eredetit fordítja, de ahhoz a magyar fül számára ismerős szóalakot keres a nevek második részében. A Rumpelsiccki hangalak ráadásul az eredetinél is erősebben játszik rá a minden bizonnyal már Eliotnál is motiváló Rumpelstiltskin mese(anti)hősre, a megtévesztés és csalárd alkuk urára.

Szintén Varró lesz az, akinek a nevéhez kötődik az egyik legfogósabb és legnagyszerűbb Macskák-figura, Old Deuteronomy magyarítása. Nemes Nagy Ágnes Vén Szórakaténusznak fordította, ami a népi ráolvasás és gyerekmondóka szavát hozta játékba, találó módon, így kölcsönözve varázslatosságot a tekintélyes lénynek. Romhányi az Old Csendbelenn alakot használja, amit, megvallom, kevéssé tudok hová tenni (bár nem hangzik rosszul). Kötetünkben pedig „A jó öreg Miatuzsálem” verzió szerepel, amely egyszerre utal rá a név biblikus, ótestamentumi eredetére (a „Deuteronomy” nem más, mint Mózes ötödik könyve, a Második Törvénykönyv), a szereplő éltes korára (igaz, az „öreg Miatuzsálem” szókapcsolatban épp ezért van némi redundancia), ráadásul beléoltja a macska-hangzást, macskanyelvet is. Ezzel együtt azt hiszem, hogy itt túlzottan „el lett varrósítva” az eredetiben mégiscsak ott lévő ironikus nagyszabás – a „Jé! Tyű! / Mi a ménkű!” refrén például hajlamos a nem túl szerencsés vidék-paródiába zavarni a történetet. (S hogy az eredeti szöveg Viktória királynőjéből hogyan s miért lett „Cromwell”, azt végképp nehéz volna megmondani, hiszen utóbbi semmivel sem világosabb referencia a magyar [gyerek vagy felnőtt] olvasónak, sőt.)

Végezetül, ízelítőként hadd idézzem a MacMörszky, a Misztikus Macska egy rövid szakaszát:

„Látszatra korrekt és decens. (Kártyán csal néhanap.)
A Scotland Yard aktáiban nincs tőle mancsnyomat.
Ha dúlva áll a spájz, a széf, az ékszeres kazetta,
eltűnt a tej, a kiskutyádat valaki fojtogatta,
a télikertben tört üveg – miként már annyiszor:
csupáncsak egy a bökkenő! MacMörszky nincs sehol!
[…]
S biztos lehetsz: lustán hever, vagy mosakszik épp,
esetleg fejben von gyököt csak úgy agytornaképp.”

Azt hiszem, hogy ennyiből is érzékelhető, hogy Havasi Attila mennyire elemében van itt, valóban lubickol a feladatban, s egyszerre tud vicces, szellemes és elegáns, nagyvonalú lenni. Korábban Nemes Nagy Ágnes is remek volt e darabban („Ha a tejből egy-két korty maradt, vagy megmarták a pincsit”), ám Havasi képes frissebb, maibb, vibrálóbb lenni.

Összességében elmondhatjuk, feltétlenül érdemes volt újra átültetni T. S. Eliot könyvét, s jár a gratuláció a szerzőknek. Aki szívesen megismerkedne a Dib Dáb Kandúrral, Misztifülix mesterrel, Szőr Archibald Bömszlivel vagy Praclipöszlékkel, a vasúti macskával, s aki szórakoztató és igényes, szellemdús, a gyermekre garantáltan veszélytelen (fel)olvasmányt, képeskönyvet keres, annak jó szívvel ajánlom a Havasi–Varró–Scheffler-féle Macskákat. Ütemtévesztést nagyítóval vagy hallókészülékkel keresve sem fog benne találni.

T. S. Eliot: Macskák. Oposszum Apó hasznos és mulattató Macskáriuma. Axel Scheffler illusztrációval, Havasi Attila és Varró Dániel fordítása. Pagony, Budapest, 2019

Dolgozatomban az alábbi T. S. Eliot-kiadást használtam, s a reflexiókban segítségemre volt a Takács Ferenc által írt bő jegyzetapparátus is: T. S. Eliot: Versek. Drámák. Macskák könyve, Európa, 1986. T. S. Eliot művészetével kapcsolatban a magyar nyelvű szakirodalomból lásd például a Világirodalom című kötet (főszerk. Pál József, Akadémiai Kiadó, 2005) Bényei Tamás írta vonatkozó fejezetét (813–815.).