„Miért nem sikerült a magyaroknak a modernizáció a harmadik nekifutásra sem?”

Leni sír címen gyűjtötte egybe életműkiadásának kiadója Nádas Péter politikai tárgyú esszéit. Könyvismertető.

1968 augusztus 21-e fordulópont Nádas Péter életében, „leesett a tantusz”. A ifjú újságíró-fotoriporter számára a Varsói Szerződés csapatainak magyar részvételű csehszlovákiai szerepvállalása, a prágai tavasz eltiprása, a Brezsnyev-doktrina foganatosítása volt a pillanat, amikor emberileg és írólag kivonult a társadalomból, Lipócia, a Svábhegy és az Oktogon gyermeke a Szentendrei-szigetcsúcsra költözött, szépirodalmi művének élő nomád lett. Fontos szétszálaznunk e pillanatot. A ferdeszájú vén trotty, Brezsnyev Gomulkán, Ulbrichton és Zsivkovon kívül befírolta Kádárt is aljas megszállásához. Kádár ekkorra életének sokadik árulását perfektuálta, hiszen korábban Dubček legnagyobb táborbeli barátjának mutatta magát, bár a Literární listy juniusi 13-i, Nagy Imre tíz évvel korábbi kivégzéséről írott cikke az évfordulón nem esett jól neki. A kádári fordulaton, a Táncdalfesztivál döntőjén indult katonai bevonuláson sokan felháborodtak, filozófusok Korčulán, szociológusok és a kárpitosipari ktsz. dolgozói Budapesten, a helyiek által Rákosival párhuzamba vont katonák Léván és Rozsnyón. Nádas Jan Palach és Bauer Sándor tetteinek irányába mutató, csak kicsit kevésbé radikális lépése, a társadalomból való kivonulás végleg az irodalomba fordította a huszanhat éves ifjút, odahagyta a központi zajt, a zsurnalizmust, a napi, heti rutint. Felhőkakukvárba vonult, elefántcsonttoronyba, 1968-tól 1989-ig nem írt publicisztikát. Utána sem, az e kötetben a kilencvenes évek elejétől datált társadalmi, politikai témájú írásai esszék a szó eredeti értelmében. Nagyformátumú, fejlett eszköztárat mozgató írások, hegytetőről szélesen tekintenek az alantra. Publicista kedvenceim az elmúlt száz évből, Ignotus Pál vagy Eörsi István mások, ők ketrecharcosok. Trükkösen hátrafelé induló, forgó rúgás, maigeri torokra, rövid jobbegyenes szívcsúcsra, talp a térden, térd a szájban. Nádas hozzájuk képest folyam. Partikuláris entitásokra nem hederít. Fentről hömpölyög, mélyebbre folyna és sokszor folyik is. Jól lát szubsztancia és homlokzat között. Olykor indulatos, de nem éles. Mozdulatai lekerekedettek, tükörfolyosón áthajszoltak, antropológiai szkepszise jogos. Azért sem publicisztika, amit ír, mert nincs napi cél, mert még a legrövidebb írásokban is társadalomfilozófiai a mélyfúrás. A kötet végén, ha megnézzük az első megjelenés helyeit, hírlapi publikációt keveset találunk. Felolvasások, írói konferenciaanyagok, folyóiratközlések. Magyarán: távolságtartás. Nem a napi csip-csup. Nem pártpolitikai vonalakon támadás és színlelt visszavonulás, hátrafelé nyilazás, ellentámadás, publicisztikai pergőtűzzel előkészített meghatározó erejű politikai csapás. Nem. Nádas hangneme higgadt, legtöbbször szinte szenvedélymentes. És a lényeg érdekli.

A kötetindító, a széleskörben fényképekről ismert vadkörtefa emlékezetelemzésének eszközét használó, generációkon átívelő magatartásminták analízise és az ebből levont, az embereszmény szempontjából lesújtó következtetés mindenképpen nagyívű. Ahogy a néplelket elemzi, noha magam a nemzetkarakterisztika esküdt ellensége vagyok, az egy olyan pszichologiai alapozású történeti szociológia, ami nekem valamiért, a szerteágazó sokforrásúságáért Fernand Braudel történetírói munkásságát juttatja eszembe, ahol a szent mellett (klerikalizmuskritikájában szerepelnek az egyházi könyvvitel anomáliái és a molesztálási szokások is) bőven kap teret a profán. Az antropológiai lényegről a „némiképpen nyers francia mondás [azt] tartja, a vajat akarja, a vaj árát és még a tejesasszony picsáját”; amire rímel a Kelet franciáinak az a mondása kiegészítő jelleggel, hogy „și cu pula-n pizdă și cu sufletu-n rai” (román), ékes magyarsággal: „a faszával is a pinában, a lelkével is a mennyben”. (A Nádas művével foglalkozó kritikai irodalom gyakran behozza vele kapcsolatban a Th. Mann-analógiát, itt restelkedve sem teszem ezt meg, már csak azért sem, mert ismert esszéje Thomas Mann naplóiról a következő kötet, az Arbor mundi része.) Lenyűgöző az az egyértelműség, ahogy nagy német kérdésekhez hozzászól, amilyen például a Walser–Bubis vita. Szegény Sascha Andersonról is régóta ismert, és több irányból vitatott a véleménye. Nádas, miként Moszkva, nem hisz a könnyeknek, Riefenstahl könnyeinek sem, s ez helyes. A sírós Leniről tudható, még mielőtt búvárfilmekre adta volna a fejét, a hetvenes években elbűvölten fotografálta egy dél-szudáni törzs, az atlétikus alkatú, hamuval kent testű nubák férfi tagjait. Susan Sontag már 1975-ben megírta (Fascinating Fascism), Rienfenstahl kései munkássága is mennyire a fasizmus esztétikája maradt, picsogása mennyire talmi.

Nádas Péter politikai gondolkodása Európa-centrikus, Habermas kanti világpolgáraként Nagy Európai Enciklopédiát áhít, súlyához képest Amerikával érintőlegesen foglalkozik; távoli aktorok, Kína, Japán, India nincsenek is radarjának zöldfényű képernyőjén. Európát illetőn a történeti régiók, Bibó és Szűcs Jenő ezirányú munkásságának bolondja, hármat lát ő is és pontosan tudja, mit jelent a félperiféria. A centrum (a Nyugat) bírálata hűvösen folyamatos nála, a rabszolga-kereskedelem, a kolonizáció és annak bürokratikus tapasztalata fontos szerepet játszik államelméletében. „Európa csúnyán lelepleződött a maga négy évszázados kolonizációs dühével, s ezért mintegy fél évszázada óvatosabb, ravaszabb. Nem adta ugyan föl, de a durvább műveletek elvégzésében az Egyesült Államok polgáraira számít, majd jönnek ők, segítenek, a nagyobb bajokat bombázóikkal elrendezik, mert őket a kolonizációs kudarcok sorozatának sem sikerült ez idáig abból a balhitükből kikúrálnia, miszerint a demokráciát exportálniuk kellene, és akkor az örök béke és a boldogság birodalma itt a földön elérkezik. Ők még biblikusan kultiválják otthon a halálbüntetést, vallásosan hisznek a kézifegyverek erejében, és ugyanígy a szabadkereskedelem világmegváltó szerepében. A szabadkereskedelem szerintük egyenesen demokráciát fial. Előbb a szabad kereskedő szabadon baszik, majd jön magától a demokrácia.” 2013-ban, egy New York-i felolvasásra precizírozta ezt, kapitalizmuskritikájához nem kellett neki még hét év és klímakatasztrófa és koronavírus.

De a Leni sír írásainak háromnegyede magyar tárgyú.

Miért eszménye a mindenkori magyar politikai elitnek a „gyenge, kirabolható állam”? A pártközeli államigazgatás, a neutral civil service szociológiai hiányának fenntartása, a checks & balances szándékos, konok következetességel végrehajtott erodálása, Montesquieu-temetés, az önmagában a szolgát szerető népesség lakájhajlamának bátorítása, etc. „Ha színjátékként szemléljük a történteket, s olykor nem is lehet másként, akkor úgy tűnik, mintha tízmillió városi proletár, urasági cseléd, béres, zsellér, kispolgár, kishivatalnok és kisparaszt lánya, fia, unokája és dédunokája egy olyan bohózatot játszana, amelyben kizárólag a dzsentri vagy a mágnás szerepét osztották volna ki rá.” Lukasra tervezett törvények, magas pozíciókhoz kötött narcizmus mind részei a magyar államhatalom esztétikájának, melyet „prókátorok és fiskálisok áfiuma ellen való orvosság” alcímmel énekel meg. „Moderálatlan vadkapitalizmusra bizony a premodern restauráció a válasz.”

„Saját életemben háromszor éltem már politikai regressziót. Három generáció legjobbjait láttam kitántorogni az országból vagy alkoholizmusba menekülni. Regressziós fázisban az áldott nép különös szerencséjében bízik, privilégiumra vár, deus ex machinában reménykedik. S miközben kormánya népszínműveket tűz műsorára, az áldott nép kényszeresen nullára írja kreativitását. Úgysem érdemes. Minek. Ezeknek nem csinálom ennyiért. Valamit majd valakik úgyis juttatnak. Rájuk szavaztam, akkor fizessenek. Az istenáldotta nép pontosan azt teszi nagy tömegben, amit egy neurotikus ember egyénileg. (…) Regresszióban a progresszió híve, akár akarja, akár nem, azzal azonosul, amivel szemben áll, habár ezt ő maga nem veszi észre, s ha netán észrevenné, akkor sem értené. [Néhány esti kérdés. A regresszió és a progresszió kölcsönösségéről]”

Amikor felteszi az ember e kis recenzió címébe idézett kérdést, hogy ugyan miért is nem sikerül a kétszáz éves álom, a modernizáció, Nádas nem vonul a partikuláris ellen, nem a szakkollégiumok 1985-ös szarvasi nyári táboránál kezdi meg a méreg gyökerének kiásását, elemzése nem individuálpszichológiai, a közel ötszáz oldalon talán ha háromszor íródik le Orbán neve, mélyebbnek látja a Horthy-Kádár társadalomlélektani duett százéves kártevését. Mikor leírja Orbán nevét, akkor mint olyan miniszterelnökét, akinek „olyan mérlegjátékot kell játszania a regresszió legradikálisabb erőivel, ami a saját regresszív kurzusának megfelel”; magyarán a hatalomért a legócskább bohócszerepet is eljátssza, kuruckodásban, ellenállásmítoszban, fakardos alsó tagozatos háborúsdiban.

Mindezzel szemben a történeti emlékezet fontos Nádasnak. Ahogyan megírja Edelsheim Gyulai Ilona (Horthy István, a „kiskormányzó” özvegye) vagy a mára szerencsésen elfeledett, korai Radnóti-barát Ortutay Gyula társutas (fellow traveller) rákosista-kádárista kultúrpolitikus emlékiratainak kritikáját, az több, mint tanári: vesébe lát és nem szépeleg, kifáraszt és faltól-falig pofoz, s a végén úgy szúr, mint a jó matador. Szinte ketrecharcos. A klerikális dzsentritudat és familiáris cselédtudat komplementer jellege fontos megfigyelése, az is, hogy elmúlt évtizedeinkben a tartósan uralkodni tudók „a nemzeti önismeret keserű piruláját az antibolsevizmus ostyájában” szolgálják fel. Szinte a százéves (hideg) polgárháború elméletét írja, de szkeptikus a progresszióval is. Nádas Péter nem félt számot vetni. Számvetése történeti. Karantén, világválság idején, jövőbeni szemhatárokat kémlelve egyikünknek sem árt. Nádas jó iránytű a számvetéshez.

Nádas Péter: Leni sír. Jelenkor, Budapest, 2019