Nyelven túli valóság – eltáncolva

Az Arthur Pita koreografálta, 2011-ben bemutatott The Metamorphosis immár sokadszorra felveti a kérdést: irodalomalapú, cselekményes táncjáték lehet-e korszerű színházi előadás?

A kérdésfelvetés (részemről) nem mondvacsinált. Lassan egy félévszázada gondolkodom táncról (már gyerekkoromban elkezdtem), és eközben legalább harminc-negyven évig hallottam sokaktól magabiztosan zengeni, hogy a cselekményes, „elmutogatott történettel” operáló koreográfiák elavult, 19. századból ránk hagyományozott balettszemlélet meghaladandó maradványai, és hogy csak a cselekménytelen, érzelmeket, állapotokat elvontan-érzékien megjelenítő, konkrét, szavakra fordítható jelentéssel-tartalommal nem bíró táncalkotás lehet korszerű-kortárs-progresszív. Persze, mindannyian tudjuk-látjuk, hogy ez utóbbiak közé sorolható kiemelkedő opusok – megérdemelten máig tartó divatot teremtve – jó száz éve újrafogalmazták a színpadi táncról éppen akkor vallott általános nézeteket… Ám e divat (vagy táncfelfogás) nem tudhatta (pláne végleg nem) eltüntetni a táncszínpadokról a narrációt vagy cselekményességet, hiszen annak formai (és ezáltal: tartalmi) megjelenítése éppúgy lehet progresszív, mint az elvont alkotásoké.

Nem a cselekmény vagy az irodalmi alap dönti el tehát a korszerűség kérdését – ma már a korszerűen gondolkodók jelentős része ezt gondolja, és igazuk is van. Úgy tetszik ugyanis, hogy napjainkban a kortárs művészetekben egyetlen lényeges szabály működik: az, hogy nincsen semmilyen szabály. A Franz Kafka Az átváltozásától megihletetten lehet nagyszerű-korszerű cselekményes táncjátékot készíteni, mint ahogy Gregor Samsa utazó ügynök féregállapota cselekmény- és történetábrázolás nélkül, állapotok és érzelmek elvont színpadra vitelével is prímán és sokatmondón megjeleníthető – akár egy egészestés balettban. Mindkét megközelítés lehet jó és korszerű, csak az elkészült előadásnak kell jónak és korszerűnek lennie.

Arthur Pita Az átváltozást a londoni Royal Ballet (a Királyi Balett) társulatának koreografálta, a főszerepet kifejezetten Edward Watson számára, aki a világhírű társulat sokoldalú vezető szólistája. Olyan kőkemény klasszikus szerepek, mint például Kenneth MacMillan Rómeó és Júliájának, valamint Mayerlingjének férfi főszerepe mellett kiemelkedő táncosa a Királyi Balettnak készült Wayne McGregor és Christopher Wheeldon által jegyzett, a műfaj világcsúcsainak számító kortársbalett-koreográfiáknak. Magyarországon napjainkban ilyesmire nincs példa. A Magyar Nemzeti Balett (az operaház balettegyüttese) csak mutatóba hív meg hazai kortárs koreográfusokat (jelentős külföldieket még ritkábban), de nem is nagyon tehetne egyebet, mert a magyar kortárstánc-koreográfusok nem tudják igazán kihasználni az operaházi balett klasszikusan képzett kitűnő táncosainak adottságait és tudását. Nálunk ugyanis a kortárstánc meghatározó alkotói az opusaikban a klasszikus táncalapokkal szemben inkább a kortárs (vagy posztmodern) performansz-gesztusokat helyezik előnybe, amit nem kevés jóindulattal úgy (is) szoktunk megfogalmazni, hogy színház-, és nem annyira táncközpontúak. A megosztottság klasszikus és kortárs között – bár az ezredforduló tájékán kétségtelenül megfigyelhető volt némi közeledés – erősen él. Sőt: bizonyos kultúrpolitikai okok miatt (támogatási rendszer, kultúrkormányzati preferenciák stb.) miatt határozottan mélyül. És ami a legszomorúbb: már mindkét oldalon identitásképző alappá vált a másik oldal felfogásának és esztétikájának teljes vagy részleges megtagadása.

Mindeközben – az egyik legjobb példa rá a Királyi Balett műsorpolitikája – a világban erősödik az együttműködés, a másfajta felfogás eredményeinek felhasználása, átértelmezése sajáttá. Mert hiszen a kortárs táncban is az a szabály, hogy nincs szabály, bármi lehet jó, és bármi lehet pocsék fércmű.

Meggyőződésem: a magyarországi kortárs táncosok döntő többsége elavult „modern balettnak” tartaná Pita The Metamorphosisát, vagy legalábbis zavarná a benne látható régies pantomim és a „balettos pipiskedés”, míg sok-sok magyar balettművész utálná benne a mocskos csúszás-mászást, és kevesellné a „rendes táncot”. Velük szemben engem leginkább az érdekel, hogy a koreográfia a tánc- és mozgásközpontú sajátos, komplex színpadi nyelvén képes-e egyszerre érzékien és intellektuálisan megjeleníteni a kafkai világot, sőt, tud-e az egyedi, artisztikus nyelvén pluszt hozzáadni az irodalmi szöveghez. Azt gondolom általában: ha egy mű befogadásakor e téren kapok valami valóban értékelhetőt, már mélységesen nem érdekel, hogy az alkotók-előadók ezt nálam korszerűtlennek ítélt, avagy trendinek kikiáltott eszközökkel érik-e el.

Az előadásról 2013-ban készült felvétel megtekintése közben az volt a benyomásom, hogy a Linbury Studio Theatre (a Királyi Balett stúdió-játszóhelye) egyáltalán nem csekély számú, igényesnek tetsző közönségét sem az előadás korszerűségi mutatói érdekelték: mindvégig érződött a feszült figyelem, a végén pedig egyértelmű volt a hangos, elismerő ünneplés. (A Királyi Operaház is a járvány alatt zárva van, de az opera- és balett-előadásairól készült kitűnő minőségű felvételeit sorozatban egy-egy hónapra szabadon elérhetővé teszi a honlapján és a Facebook-oldalán.)

A táncjáték hol lazán, szabadon kezeli, hol pedig szinte szóról szóra követi az irodalmi alapot. Míg a novella első mondatában rögtön tömören hírt kapunk a különös átváltozásról („Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” – Györffy Miklós fordítása), addig az előadáson egy háromtételes rövid „előjátékban”, cselekményes pantomimban megismerhetjük a Samsa család monotonnak és unalmasnak tetsző hétköznapi életét, amelyről az író később megállapítja, hogy „elmúlt belőle a melegség”. A három, mechanikusan önmagát ismétlő ügyes, teátrális képben Gregor, a családját, szüleit és húgát eltartó utazó ügynök reggelente óracsörgésre ébred, munkába indul, majd este megérkezik, együtt vacsorázik a családdal, utána gyorsan nyugovóra tér, hogy másnap kipihenten kezdhessen újra mindent. Néhány perc alatt fel is épül az a bizonyos kafkai világ.

Aztán egy reggel Gregor arra ébred, hogy féreggé változott. A különleges testi adottságokkal, sokoldalú mozgástechnikai képzettséggel rendelkező, mindemellett kitűnő előadó Edward Watson az alábbiakat szabályosan eltáncolja: „…vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.” A táncos ágyán hanyatt fekve apró, kifinomult és tudatos mozdulatokkal mozgatja négy, égnek emelt végtagjának valamennyi porcikáját, valóban olyan, mint egy ízeltlábú lény. Fentiekből kitetszik, hogy a koreográfusok jó esetben az irodalmi alapot átgondoltan, a végcéljuknak megfelelően kezelik. Bármit átírhatnak a táncos megjelenítés érdekében (ha hűek maradnak az eredeti műhöz és az adaptálás koncepciójához), de kisebb-nagyobb részletekben szó szerint is inspirálhatja őket az irodalmi szöveg.

Az eredeti novellában Gregor húga, Grete szépen hegedül (a báty tervezi is, hogy segíteni fogja a tanulmányait a konzervatóriumban). Egyszerű, de jó döntést hozott a koreográfus, hogy a hegedűt balettra cserélte; a kamaszlány klasszikusbalett-gyakorlatokkal szórakoztatja otthon a családját, és később a három szakállas albérlőnek is bemutatja a tánctudását. Az albérlők is tánccal válaszolnak: tetszik nekik a kislány modern revütánca, mégis inkább tradicionális jiddis táncra váltanak, melyet gondosan bevezetett, és a közös össztáncban csúcsra érlelt, kitűnő klezmermuzsika kísér (zene: Frank Moon). Ha mindehhez még megemlítjük, hogy a szörnyeteggé vált fiát szobájában félve meglátogató, és ott szinte rögtön elájuló anya a mindent elborító ragacsos mocsokban ájultan fetrengve, földön csúszós-mászós lírai kortárstánc-kettőst mutat be gyermekével, könnyen beláthatjuk: a The Metamorphosis mozgásnyelvében (de színházszemléletében is) nem az újforma-keresés vezérhajója akar lenni, hanem inkább korszerű, értékőrző összegzés. És mint ilyen, elmélyült, értelmes, érzéki munka.

A táncjáték Kafka novelláját nem tudhatja, de nem is akarja felülmúlni. Befogadásához, értelmezéséhez többletet teremt, ezáltal több lesz puszta illusztrációnál. A kafkai előzmény nélkül is érthető, élvezhető, teljes előadás volna, de kétségtelen, hogy Kafkával együtt sokkal többet mond. Főleg a jó száz éve indult európai prózamegújulás óta (amelyet leginkább Franz Kafka, James Joyce és Marcel Proust neve fémjelez) sokasodnak azok a jelentős irodalmi alkotások, melyekben a konkrét nyelvi valóság mellett kiemelkedő szerepe van az ún. nyelven túli valóságnak. Na, ez az, amit szóval megfogalmazni nem, de például eltáncolni nagyszerűen lehet.               

The Metamorphosis

Szereplők:

Gregor Samsa: Edward Watson; Grete Samsa: Laura Day; Mrs Samsa: Nina Goldman; Mr Samsa: Neil Reynolds; Szobalány / Kávéárus nő: Bettina Carpi; Hivatalnok: Greig Cooke; Mozdonyvezető: Amir Giles; Álomfigura / Szakállas férfiak: Bettina Carpi, Amir Giles, Greig Cooke.

Koreográfia: Arthur Pita. Zene: Frank Moon. Látvány: Simon Daw. Világítás: Guy Hoare.

A felvétel 2013-ban a Linbury Studio Theatre-ben készült. Megtekinthető 2020. május 17-ig itt: https://www.youtube.com/watch?v=6H6KzBu4K68