dunszt.sk

kultmag

A kutyaarcú nő

Emlékszem, suliba menet szinte minden reggel szembejött. Igazából megtévesztő az elnevezés, mert még a kutyáknál is csúnyább volt. Egy kutyának még elment volna az az arc, na de embernek. Ráadásul nőnek. Akkoriban még, pubertás előtt, nem volt szemem a szép lányokra, de hogy mi a csúnya, azt nagyon fiatalon megtanultam. Hála a kutyaarcú nőnek.

Azért hívtuk kutyaarcúnak, mert rengeteg kutyája volt, azokat sétáltatta folyton, és csupa ránc, elvadult arca miatt hasonlított rájuk. Nagyapával történeteket találtunk ki köréje. Szerinte nem tudott munkát szerezni ilyen megjelenéssel, ezért kutyasétáltatással kereste pénzét. Ez megmagyarázta volna, honnan az a sok kutya, és miért cserélődnek rendszeresen. Én arra tippeltem, hogy mind az ő kutyája. Szerintem sem tudott munkát szerezni ilyen arccal, ezért kóbor kutyákat gyűjtött, ledarálta a húsukat, hosszúkás fasírttá gyúrta, és szó szerint hot-dogot készített belőlük. Ez is megmagyarázta volna, minek a sok kutya, meg miért cserélődnek rendszeresen.

Általában a buszmeg és a Röltex közötti szakaszon találkoztunk szembe. Mindig belém fojtotta a szót a látvány, pedig a reggeli dupla macikávém után pörögtem. Ilyenkor tanítgattam nagyapának a pokémonok nevét és harcmodorát, hogy aztán ne legyen olyan béna, mikor pokémonosat játszunk. Meg ismertettem vele a stratégiám, melyik pokémonkártyát érdemes cserélni, és mire. Néha leckét mondtam fel, kevesebb átéléssel. Olyankor megörültem a kutyaarcúnak, elhallgattam, nagyapa meg átvette a szót. Azt hiszem, kínosnak érezte a csendet, meg azt, hogy úgy követtem a kutyaarcút tekintetemmel, mint egy mozgásérzékelő kamera.

De titokban másért is szerettem, mikor nagyapa dumált, nem én. Miután jól megstíröltem a kutyaarcú nőt, olyanokon kaptam nagyapát, hogy zavarában nem létező pokémonokról beszél. Az a helyzet, hogy nagyon menő pokémonokat tudott kitalálni. Egyre emlékszem, a kedvencem – második világháborús pokémon. Olyan németes hangzású nevet adott neki. Én a suliban úgy mondtam tovább, hogy Masínvér. Nagyapa még kártyát is készített. Bevittem a srácoknak, egész felkapott pokémon lett Masínvérből.

Meg bevállalósabbat is csinált nagyapa, például úgy beszélt a kutyaarcúról, hogy csak mi ketten értettük, hogy róla van szó. A nő ott sétált el mellettünk, nagyapa meg sorolta a fűszereket, amivel a kutyaarcú ízesítheti a darált húst. Ilyenkor nagyon izgultam. Én biztosra vettem, hogy a hot-dogos sztori igaz, és a nő fel fogja kapni a fejét, azt a csúnyát, hogy nagyapa honnan tudja a titkos receptet, aztán majd jól kiles suli után, elkap, és a darált húsban végzem én is. De azért az a jófajta izgalom volt. Később nagymamával elkészíttettük a kutyaarcú receptjét. Sajnos, csak disznóhúsból volt hajlandó. Nagyapa meg én diktáltuk a fűszereket, nagymama rakta bele becsülettel és kritika nélkül, amit soroltam. Nem volt finom.

Egyszer – már egyedül jártam suliba – a kórház udvara előtt hosszan futó kerítésnél találkoztunk össze. A kerítés túloldalán végig tujasor, a járda másik feléről parkoló autók meg jegenyefák, akkor hirtelen elhagyatottnak és sejtelmesnek éreztem az utcát. A kutyaarcú nőnél bot volt. Nagyobb ág, megtisztítva a hajtásoktól, olyan, amilyet túrabotnak vettem mindig fel, és aztán sose vihettem haza, anya nem engedte. Mikor közel értünk egymáshoz, a bot vastagabbik végét húzni kezdte a kerítésen. Gyorsan közeledett, olyan volt, mintha zakatoló vonat hajtana el centiméterekre tőlem. Egy vonat, teli vonyító kutyával. Végig a szemembe nézett, én vissza rá – megbabonázott mozgásérzékelő. Elmentünk egymás mellett, és a zakatolás elhallgatott. Nem mertem hátranézni, csak vártam. Egészen az utca végéig vártam az ütést a tarkómon. Nem jött. Ekkor nagyon hiányzott nagyapa.

Otthon nem beszéltem az esetről. Féltem, hogy újra kísérőt jelölnek ki mellém, ahhoz meg már túl nagynak éreztem magam. Meg úgy voltam vele, hogy vagy nagyapa, vagy senki. Megvárom, amíg felépül.

És most, évtizedek múltán, hogy újra láttam a kutyaarcú nőt, most sem mesélek róla senki másnak, csak itt, csak nagyapának.

*

A Röltex előtt sétáltam el reggel, felidéztem magamban alakját, és abban a pillanatban ott termett. Közeledett felém, kutyástul.

Amúgy is ráncos, korcs-arca nem öregedett semmit. Ruhája, a pennys szatyor, meg a sok póráz körötte, mind ugyanaz volt, mint régen. Felnőtt önuralommal és tapintattal, amire régen képtelen voltam, levettem róla a szemem, és a kutyákra néztem. Nem segített, a kutyák tekintete ugyanúgy fogva tartott, bár ők inkább sóvárogva, nem fenyegetően néztek.

Ekkor kellett volna megemberelnem magam, és folytatni utam a bank felé, de a kíváncsiság győzött. Megfordultam, besoroltam egy banyatankos nyugdíjas mögé, és tartva a diszkrét követési távolságot, a kutyaarcú után eredtem.

Mikor a kórház utcájába fordult, egy pillanatra lefagytam, hezitáltam. Megláttam a földön egy furkósbotnak is beillő göcsörtös faágat, felkaptam, és én is befordultam az utcába.

A kutyaarcú nő a kórház gazdasági bejáratánál kanyarodott be. Előtte alaposan körülnézett. Nem értettem, miért. Mikor felém pillantott, felgyorsítottam lépteimet, aktatáskát szorongató kezemen az órára pillantottam, mint aki munkába siet. Hátam mögött a furkósbotot szorongattam. Nem kelthettem gyanút, átlagos reggeli jelenség voltam. Gyerekkori arcomra nem emlékezhetett.

A sorompós bejárathoz közeledve kieszeltem a kamut, amivel bejuthatok. Nem volt rá szükség, a portás az asztalra borulva szunyókált fülkéjében, mint akit elkábítottak. Mellette még gőzölgött reggeli kávéja.

A kórház területére érve a falka varázslatos módon elhallgatott, mintha fegyelmezett rendőrkutyák lettek volna. A kutyaarcú nő ismerte a helyet, otthonosan mozgott az épületek között, az volt a benyomásom, hogy az elhagyatott részeket keresi. Végül egy alagsori lépcsőn tűnt el kutyástul. Előbújtam a rejtekül használt hullaszállító mögül, és botot-aktatáskát lóbálva futottam utánuk. Az ajtóhoz se érintőkulcs, se beléptetőkártya nem kellett. Felelősségteljes énem háborgott, hogy szabadon lehet garázdálkodni egy egészségügyi intézményben, a gyerek énem ujjongott.

Rövid folyosókon, nem, inkább hosszúkás, egybenyíló szobákon át kerültem beljebb az épületbe. Biztos átépítették az eredeti tervrajzhoz képest, a folyosók elég önkényesen kanyarogtak, furcsa helyeken nyíltak ajtók. Már nem tudtam, jó irányba megyek-e, szem elől vesztettem a nőt. Néha kutyacsaholás csapta meg a fülemet, a folyosók viszont visszaverték a hangot, nem hallottam, a labirintus melyik részéből érkezik. Aztán hosszabb folyosóra értem, ami bűzlött a húgyszagtól. Ez lehetett az alagsori szint főfolyosója, gyanús elszíneződésektől tarka linóleumpadlóval, kórház-zöld falicsempével, csöpögő radiátorokkal. A mennyezeti rácsos lámpák közül meglepően kevés volt kiégve, egyik sem pislogott, az klisé. A folyosó összes ajtaja csukva volt, egy távolabbi kivételével, ahonnan keskeny résen éles fény szűrődött ki. Se beszédhangot, se kutyaugatást nem hallottam, csak a gyér neon zizegését. Az ajtó felé osonva arra összpontosítottam, hogy a számon át vegyem a levegőt. A bűztől felfordult a gyomrom, és nem akartam öklendezéssel felverni a csendet.

Odaértem az ajtóhoz, belestem. Eltartott egy ideig, míg szemem megszokta az erős fényt. A résen át egy színházi sminkasztalra emlékeztető tákolmányt láttam, a tükör körül műtőlámpák égtek. Az ajtó kitakarta a tükör nagy részét, csak egy gézzel teli pennys szatyrot láttam a tükör előtti asztalon, és egy vállat. A kutyaarcú nő vállát.

Az asztal fiókjában túrt, elővett valamit, szétterítette az asztalon. Különböző méretű és élességű szikéken simított végig eres keze. Kiválasztott egy kisebb, tű pengéjűt, és megszólalt.

– Engem nem zavar, ha nézed – olyan levegős volt a hangja, mint a haverom apjáé, akin gégemetszést hajtottak végre.

Az ajtó hirtelen kitárult, azt hiszem, magától. Vagy az egyik kutya volt?

Engem nézett a tükörben, és mint annyiszor gyerekkoromban, most se tudtam levenni róla a tekintetem. Néhány kutyát láttam a szemem sarkából egy műtőasztal lábai körül somfordálni, csendben voltak, valószínűleg mind itt lehettek a teremben. A küszöbön álltam, nem mertem beljebb lépni.

– Emlékszem rád. Azt hitted, elfelejtem azt a pásztázó tekintetet? Vagy százszor megjárta minden egyes hegemet. Mind emlékszünk rád. – Alkoholos fertőtlenítőt lötykölt a gézre, a szag facsarta az orrom. Áttörölte a szikét. – Nem hittem volna, hogy eddig merészkedsz. De, úgy látszik, a kíváncsiság erősebb benned, mint feltételeztem. – Az arcát is átmosta alkoholos vattakoronggal – Remélem, bátrabb is vagy, mint amit kinézek belőled.

Mindkét oldalról szemügyre vette az arcát, csücsörített, vicsorra húzta a száját – nézegette magát, mint aki sminkelni készül.

– Van pár tippem számodra, és – jó napomon fogtál ki – nem sajnálom megosztani őket. Betekintést nyersz a kulisszák mögé.

Kék színű filctollal vonalakat skiccelt az arcára, újrapróbálta a grimaszokat, összehúzta szemöldökét, a szája szegletében letörölt egy vonalat, újrarajzolta.

– Mielőtt megijesztenélek, talán érdemes lenne indokokkal szolgálnom, hogy megérts. – Rátette a kupakot a filcre, és kezébe vette a szikét – Hát nem. Én nem fogok magyarázkodni. Leéltél már eleget az emberi társadalomban, ért már elég pofon. Vagy megérted, miért kell elszakítani minden szálat, ami hozzá köthet, vagy nem érdemes beszélgetnünk.

Minden habozás nélkül, gyakorlott mozdulatokkal nekifogott meghúzni a kijelölt vonalakat a szikével. Nem óvatoskodott, biztos kézzel ejtett mély sebeket az arcán. Gyorsan dolgozott, mintha időre csinálná. A vért nem törölte le, de alig szivárgott aszott húsából, a kék vonalakat se fedte el.

– Bosszú? Butaság. Az engem nem foglalkoztat. Én csak magamat akarom biztonságos távolságban tudni. Mitől? Tőletek. Igen, az ártatlan, csillogó szemű gyerekektől is, meg a jámbor tatáktól. Mert ez mind csak álca, senki sem ártatlan, senki sem jámbor. Mindenki tud fájdalmat okozni. Hogy akaratán kívül? Annál inkább! Ne is ellenkezz. Hol van a nagyapád? Látod.

A szikét megtisztította és visszatette a készletbe, a készletet a fiókba. Felállt, odasétált hozzám. Hosszan néztünk egymás szemébe, erősen markoltam a botot, a kezem elzsibbadt.

– Talán megbántottalak? Fájó emlék? – nagyon közel állt hozzám, éreztem a vér édeskés szagát. A friss sebekre pillantottam az arcán, elkapta tekintetem. – Hidd el, ezek a sebek sokkal kevésbé fájnak, mint egy nagyszülő halála. És biztosan nem annyira, mint végignézni egy csúnya, hosszúra nyúlt leépülést. És ezekkel a sebekkel nem kell félnem, el vagyok rejtve minden szeretet elől.

Néhány csepp vér hullott a földre. A kutyák türelmetlen szűkölésbe kezdtek. A kutyaarcú nő csak egyet intett, azonnal elhallgattak.

– A kutyáim sem szeretnek. Inkább csak függnek tőlem. A vérem ízét, azt szeretik. De őket sem tartom sokáig magam mellett. Csak amíg rászoknak az emberi vér ízére. Utána szabadon engedem őket. Ártatlan unokák és jámbor nagyapák közé – vigyorfélére húzódtak a kék vonalak.

Megmozdult, összerezzentem, emeltem a botot, pedig csak visszament a sminkasztalhoz. A kutyák pitizve gyülekeztek a műtőasztal körül. Egyik kezét feléjük emelte, mutatóujjának lenyűgöző hatalma volt a kutyák fölött, vigyázzban tartotta az egész falkát. Másik kezével kihúzta a széket, nekem kínálta a helyet.

– Sokszor láttam már a félelmet a szemedben. Ma is arról ismertelek fel. Higgy nekem, az én megoldásom megszabadít minden félelemtől, szorongástól. Csak az emberi kapcsolatok tesznek ki ilyen nyomorult érzéseknek.

Azt hiszem, hívogatóan nézett rám, nehéz volt olvasni mimikáját a ráncok, vonalak és vér alatt.

Mikor felfogtam, hogy mire vár, nemet intettem a fejemmel, egy döbbent nevetésféle is kiszakadt belőlem. Nem győzködött. Megindult a műtőasztal felé, egy pedállal alacsonyabbra állította, ráfeküdt. Felemelt mutatóujját csak ekkor eresztette le. A kutyák, mintha egy láthatatlan ketrecből szabadultak volna ki, rárontottak. A kutyaarcú nő mozdulatlanul feküdt. Nem bírtam pár pillanatnál tovább a látványt, futásnak eredtem.

Végigrohantam a húgyszagú folyosón, bolyongtam, míg megtaláltam a kijáratot. A portásfülkében már egy másik portás aludt, este volt. Nem érdekelt, nem akartam jelenteni az esetet, csak haza akartam jutni. A villamoson is transzban lehettem, csak mikor otthon magamra zártam az ajtót, vettem észre, hogy hazavittem a botot.

*

Hát ennyi. Majd szerzek egy botot otthonra, a történet emlékére.

Nagyapával úgy csináltuk, hogy csak addig, amíg izgalmas, nem eljutni odáig, hogy nyomasztó. Időben letenni. Kár, hogy az életét nem tudta így.

Most akkor megfogjam a fejfát, ahogy nagymama szokta? Mintha így közvetlenebb lenne a kommunikációs kapcsolat. Mint a vétel gomb a walkie-talkie-n. Nevetséges. De nagymama csinál nevetséges dolgokat, a süteményekhez is beszélni szokott.

Ígérem, legközelebbre előkeresem a Masínvér kártyát.

Megfogom a fejfát.