Kisvárosi gyilkosságok

A Maine állambeli kis kikötővárosban, Easter Cove-ban halászok éneklik a Blow the Man Down című tengerésznótát, miközben a helyiek temetésre gyűlnek össze. Mary Margaret Connollyt gyászolják, aki két lányára az adósságokon és kórházi számlákon kívül csupán a családi közértet hagyta. A szertartásról és halotti torról azonban egy valaki hiányzik. A régi barát, Enid Devlin az ablakából követi az eseményeket. Vajon miért nem ment el barátnője búcsúztatójára, és miért szövetkezik ellene a város katolikus triumvirátusa, és kik azok az idősödő hölgyek, akik jelentős befolyással bírnak a közösség életében? Mary Margaret lányai, Mary Beth és Priscilla eltérően próbálnak alkalmazkodni az új helyzethez. Priscilla az érzékeny, szabálykövető, míg Mary Beth a szabad szellemű, aki csak arra vágyik, hogy minél hamarabb végleg maga mögött hagyja Easter Cove-t. A temetés éjszakáján Mary Beth a helyi bárban találja magát, ahol megismerkedik egy férfival, az esti mulatozás később tragédiába torkollik, ami úgy tűnik, végleg megpecsételi Mary Beth és nővére sorsát.

A Blow the Man Down egy precízen kimért mű, ami a fekete komédia és a bűnügyi műfajok (krimi, thriller) jegyeit ötvözi. A rendező-forgatókönyvíró páros Bridget Savage Cole és Danielle Krudy a Coen testvérek stílusát – kifejezetten a Fargót – idézik meg filmjükkel. Csípős téli hideg, kistelepülés és különc lakók, tengerből előbukkanó hullák, elrejtett és véletlenül megtalált zacskó pénz, és a helyi rendőrök nem éppen profinak mondható módszere; ez mind megtalálható a Blow the Man Downban. A cselekmény nem a gyilkosságok felgöngyölítése köré épül, az egyedüli rendőr, aki valóban ki akarja deríteni, hogy mi történt azon az éjszakán, egy újonc, akinek a szava nem sokat számít.

A film izgalmát főleg az adja, ahogy a női szereplők a történések sűrűjében kezükbe veszik az irányítást. Ugyan Mary Beth és Priscilla a két főszereplő, velük kezdődik a film, és velük is ér véget, mégsem ők a legérdekesebb karakterek. A mellékszereplők közül az excentrikus Enid Devlin például a panziónak „álcázott” bordélyházat, az Ocean View-t vezeti. A nő rájön a lányok titkára, kezdetben fenyeget és zsarol, ám a régi kötelék miatt eláll eredeti szándékától. Az is kiderül, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhető tevékenysége miatt fordultak ellene régi barátnői (a szent triumvirátus), akik mindent megtesznek azért, hogy felhagyjon vállalkozásával. A Connolly lányok nem is értik, mi okból barátkozhatott az anyjuk Eniddel, később a hölgyektől megtudják, hogy Mary Margaret az elején szintén benne volt a kétes hírű üzletben, ami sokként éri őket. A három patróna mindenütt ott van, mindenről tudnak, és mindent megtesznek azért, hogy Easter Cove neve ne mocskolódjon be. Ha kell, teára hívnak egy prostituáltat, így szerezve információkat Enid üzletéről. A madám egyik „lánya” szintén fontos epizóddal kapcsolódik a narratívához, miután barátnőjét holtan találják, gyanakodni kezd, és kiutat keres addigi életéből.

A film dramaturgiája következetes, a „csehovi puska” elve működik, ha az egyik protagonista hosszasan tisztogatja a családi monogrammal ellátott kést, annak feltehetőleg még jelentősége lesz. Több ilyen bizonyítéknak vehető tárgyra, momentumra fókuszál a kamera, mintha ezek direkt kiemelésével jeleznék az alkotók, hogy ez nem egy klasszikus „whodunit”, se a néző részéről, se a nyomozók részéről, a rangidős rendőr ki is oktatja a kezdőt, hogy ne játssza itt az Agatha Christie-t. A karakterfejlődés, a motiváció a döntések hátterében és a közösséget összetartó titkok a lényegesek.

Nagy fordulatok helyett apró felfedezések, sejtések vannak, nem az elkövetett bűn, hanem annak morális vonzata és a szereplők reakciója mozgatja a szálakat. A lélektani felszínt azonban csak kapargatják, mindössze elejtett mondatokkal és nézésekkel utalnak arra, hogy mi játszódhat le bennük.

A rendezőpáros meggyőző magabiztossággal hozta létre a fiktív Easter Cove miliőjét. Ügyeltek arra, hogy koherens legyen a képi világ, szinte érezni a sós vizet, a hűvös szelet, minden fakó és szürke. A hangulatteremtést fokozza a semmiből megjelenő halászkórus, akik egy-egy dallal egészítik ki az éppen zajló akciót. A nondiegetikus aláfestő zene nem sokban befolyásolja a történet értelmezését, inkább többletjelentéssel ruházza fel a képi információkat. Az anonim férfiak éneke a klasszikus görög drámákból ismert kardal funkcióját tölti be. A címadó Blow the Man Down dal azokra az időkre vezethető vissza, mikor a vitorláson a heves szél szó szerint lefújta a tengerészeket a fedélzetről. A film diegézisében egészen máshogy lehet interpretálni a szöveget, ezt egyértelművé is teszik az utolsó jelentben, amikor ugyanezt a dalt a három idős nő énekli. A végén a kérdésekre csak részben kapunk választ, talán a csendes kisvárosban a titkok titkok maradnak, és minden folytatódhat a régi kerékvágásban.

Sophie Lowe és Morgan Saylor alakítása hitelesen prezentálja a testvérekre jellemző dinamikát, az ellentéteket, és az azokon felülkerekedő összetartozást. A legemlékezetesebb pillanatokat Enid szerepében Margo Martindale-től kapjuk, akinek játéka a Foglalkozásuk: amerikai című sorozatban nyújtott alakítására emlékeztet, ott parancsokat osztogató KGB ügynök, itt rideg, flegma üzletasszony. A város erkölcsi javát szolgáló három nő Marceline Hugot, Annette O’Toole, és June Squibb. A Blow the Man Down leplezetlenül a nők közötti szolidaritásra épít, és arra, hogy mire képesek a túlélésért, vagy a szebb jövőért. A férfi karakterek kétdimenziósak: erőszakos rosszfiú (Ebon Moss-Bachrach), papucsférj, régimódi rendőr (Justin Brennan), csupán a kezdő rendőr (Will Brittain) mutat némi színfoltot a palettán.

Nem kell túl mélyre ásnunk a magyar filmtörténelemben, ha hasonló motívumokat felvonultató filmre vagyunk kíváncsiak. Pálfi György első játékfilmje, a Hukkle (2002) szintén a kollektív bűnösségről és annak elhallgatásáról szól. A Blow the Man Down nem közelíti meg a Coen fivérek egyediségét, vagy kísérletezik újító narratívával, ahogy például azt Pálfi tette a dialóg elhagyásával, azonban az alkotópáros magabiztosan merít a jól bevált stílusjegyekből és sémákból, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2019-es Tribeca Filmfesztiválon az ő forgatókönyvüket találták a legjobbnak. A végeredmény egy markáns atmoszférájú, némi humorral és éneklő halászokkal megspékelt bűnügyi sztori, mely a matriarchális társadalmi berendezkedést favorizálja, annak ellentmondásosságaival együtt.

A film adatlapja a Mafabon