No exit

„Nincs nyelve és kultúrája annak, sőt, hogy előreszaladjak: nincs meg az etikája annak, hogy egy volt ügynök a nyilvánosság előtt ne eredendően torzan és félrebeszélve szólalhatna meg. És persze a fogadtatásnak úgyszintén nincsenek meg a morális és a kulturális peremfeltételei. Marad a gyűlölködés vagy az apológia. Mivel a megértésnek és a feldolgozásnak nincsenek meg az érték vezérelte (plurális) konszenzus adta peremfeltételei.” – írja Kardos András finom és mély kritikájában Molnár Gál Péter Coming outjáról, és megjegyzése érzékeny pontot érint. A kelet-európai társadalmak nincsenek felkészülve erre a beszélgetésre, és a mostani elburjánzott komcsizás még kevésbé fogja felkészíteni őket. Ne higgyük azonban, hogy ebben kizárólag a jelenlegi hatalom és zelóta holdudvara a ludas, hiszen mindegyik nagy port felvert ügynökügy jóval a mai idők előtt robbant ki, és nagyon kevesen tudtak érdemben hozzászólni. A két legrangosabb kivételt Kardos is említi: Esterházy és Forgách regényét. Ami nem is elsősorban a tehetségről árulkodik, hanem arról, hogy egy egész történetet kell látni ahhoz, hogy az ember megközelítőleg jól lásson.

Amikor az erdélyi magyar költő, Szilágyi Domokos tragédiája kirobbant (őt is beszervezték), hárman utaztunk a vonaton Egyed Péter azóta sajnos elhunyt filozófussal és Tibori Szabó Zoltán történésszel és publicistával. Péter Zolihoz beszélt, de cinkosan rám pillantott. Azt magyarázta éppen, hogy a levéltár nem mindenre bizonyíték: mindig volt egy telefonhívás, egy magánbeszélgetés, egy olyan gesztus, mely nem archiválható. A pontszerű ügyeken túl ott volt a zsarnokság ragadós, nyúlós, elpusztíthatatlannak tűnő szőttese.

2004-ben Molnár Gál Péter bejelentette, hogy 1963-ban aláírt egy beszervezési nyilatkozatot. Ez a szikár Bejelentés (Népszabadság, 2004. november 20.) aztán hozzászólások tömegét vonzotta magához, melyeket az Itt az a büdös besúgó! című első rész közöl. Legtöbbje borzalmas, kisszerű, aljas hülyeség. De MGP (hogy most már én is úgy nevezzem, ahogy ő nevezte magát) sejthette, mi következik. 1988-as Páger-könyvének élére (Molnár Gál Péter: A Páger-ügy. Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest) két homlokegyenest ellenkező olvasói levelet tett. Az egyik arról szólt, hogy lehet egy ilyen nyilas senkiről egyáltalán beszélni, a másik arról, hogy is ne lehetne, hiszen a Magyar Szocialista Köztársaság is kitüntette.

Ha van egy alkalom arra, hogy igazán megbeszéljünk valamit, biztos, hogy mellé fogunk beszélni. Olyan a magyar közbeszéd, mint a taccs- meg az alapvonal, melyek között nincs semmilyen pálya. Tíz esztendeje igazán olyan, de éles helyzetekben az előtt sem volt másmilyen.

A Coming out abban hasonlít a Javított kiadásra meg az Élő kötet nem maradra, hogy megmutat egy történetet. Ez a történet egyedi, mint minden történet, és tulajdonképpen semmit nem árul el arról, hogy miképpen éli meg az, akivel megesett. Illetve sok minden kiderül, de az, ami a legjobban izgat bennünket, az nem. Vezeklés nincs. Vagy pedig ezt kell vezeklésnek vennünk. Vagy különféle árnyékokból kell megrajzolnunk az ágat.

„Időközben megnősültem. Szerelemből, nem konspirációból. Észszerűtlen lett volna házasság mögé bújtatni vonzódásom a fiúkhoz. Sosem volt titok. Házasságom némileg megrázta a színházi népet. Korábban is, amikor három évig együtt éltem Demjén Gyöngyvérrel, a tatáros arcú, jó eszű, művelt, és embernek, színésznek egyaránt érdekes szőke lánnyal, amíg csak faképnél nem hagyott, átszeretvén másba. A váratlanságot, a kiszámíthatatlanságot utálják az emberek. Ha elkönyveltek homoszexuálisnak, mit lábatlankodom nők körül?” Ezt a mondatot például – az Első délelőttöm a tartótiszttel című alfejezetből – lehetetlen másként olvasni, mint az ügynökmúlt fénytörésében. Ha elkönyveltek becsületes embernek, miért lábatlankodom belbiztonságiak körül? – írhatnánk át az eredeti kérdést. S hát még, miután kiderül, hogy Ronyecz Mária is a felesége volt, és jó férjhez méltó módon ápolta! Ez már aztán igazán meglepő, nem?

De csak akkor, ha a magyar egekből indulunk ki, ahol, úgy látszik, a legszélesebb látókörűeknek is probléma megküzdeni egy ember többértékűségével és sokértelműségével. A társadalom, miközben a „nyelve” arról beszél, hogy a kommunizmus tűrhetetlen kompromisszumokra késztetett mindenkit, és vadul szavalja Illyés Egy mondat a zsarnokságról című kultuszversét, a „gyomra” felkavarodik a besúgóktól, és semmilyen különbséget nem lát aközött, akit valamivel megzsaroltak, és aközött, akit meg sem kellett zsarolni; aközött, aki valós információkat szolgáltató aljas besúgó volt, és aközött, aki elárulta a megfigyelt személynek, hogy beszervezték; aközött, aki a mai napig él, és aközött, aki öngyilkos lett. És így aztán azokkal szemben sem védekezhet, akik ugyanilyen „egyértelműen” hősök voltak, mert felpofozták a párttitkárt (a Facebook tele van ilyen háryjánosokkal).

Ami sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a megzsaroltak nemcsak a pártállam áldozatai: a demokráciában ugyanaz a sors vár rájuk. Akkor a hivatalos szervek mocskolták be őket, most a senkitől nem kényszerített állampolgárok teszik ugyanazt (ami meglehetősen rímel arra, hogyan voltunk kénytelenek rajongani valakiért egykor, és hogyan nem vagyunk kénytelenek most, amikor l’art pour l’art teszik sokan).

MGP-re még az a vád sem hullhat, hogy nem vallotta be: noha megvárta a sugdosást, azért ő tette a Bejelentést. Valószínűleg jobb lett volna, ha nem vár, magával szemben is, bár természetesen csak fogalmam lehet a szégyen szörnyű nyomásáról. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen vallomás olyan helyzetbe hozza az embert, mint az udvarlás: itt az alkalom…, és már el is tűnt.

Van valami, amiről még fogalmam sem lehet, mégpedig arról, hogyan taposott bele MGP színikritikusként az emberek lelkébe. A színikritikus feladata azonban éppen az, hogy elmondja, amit látott, és távolról sem az, hogy megkímélje a szerinte rossz rendezést, színészt, előadást. Abból, ahogyan többen reagáltak az ügyére, az a sejtésem, hogy vannak kibékíthetetlen emberek, vagy hogy a budapesti informális világ gyanús dolgokat sejt róla. Ezekről én nem tudhatok, és az a kidolgozatlan, de rendkívül hatásos nyelv, amely tisztázatlan fogalmakkal operál, nem visz közelebb a megfejtéshez.

„Személyemtől lehető legtávolabb akartam tartani a spicli-leckéket, mintha kényesen oldalt tartva nem piszkítana be ugyanúgy.” Ez a sóhaj, főleg ebben a tőmondatos MGP-stílben, rengeteget elárul. Arról, hogy milyen volt az a rendszer, és arról, hogy mivel kellett megküzdenie annak, akit lelkes talpnyalójává kényszerített. Hogy milyen lelki manőverekre kínozza az embert, aki szeretne tiszta maradni, de tudja, hogy bepiszkolódott.

„Monsieur Michel megkérdezte: tetszik-e nekem André. Igenlő válaszomra felcsattant: akkor miért nem csókolod meg?! A sofőr hozzá lehetett szokva hasonló extra helyzetekhez, kezdeményezőként lépett fel. Semmi ellenérzésem nem volt. Időközben átkerültünk Michel hálószobájába, ahol a franciaágy akkora volt, hogy André teljes családja és apósa-anyósa is kényelmesen mellénk fért volna.
Gyarmathy leült az ágy fejénél lévő Louis XV. karosszékbe.
– Mondj valami csúnya szót! – tért át a magyarra.
Mivel nem értettem, átfogalmazta:
– Mondj disznó szavakat!
– Fasz – motyogtam kényszeredetten.
– Még, még! Erősebb szavakat használj!
– Lófasz – erősítettem.
– Akcióban mondd!
– Lófasz a seggedbe!
A rendező elégedetten szuszogott.
– Jó. Nagyon jó. Még…!
Összeszedtem verbális készletemet. Mind szaftosabb kifejezéseket használtam. André közben szorgalmasan végezte a maga dolgát. Michel zihálva sürgetett. Jobbjában mintha zsebkendőt gyűrögetett volna.”

Talán a Michele Gyarmathyból derül ki igazán, miért nem tudott MGP igazi gyónást írni: bizonyos nyelvi rétegeket elzárt magától. Amilyen kényszeredetten használja a trágár szavak készletét, annyira kényszeredetten vall magáról. Azt meg tudja írni, miért volt rossz X vagy Y, a színházi világban bámulatosan tájékozódik, ízlése és értékítélete egyaránt rendkívüli. A kommunizmus azonban éppen önmagunk ismeretét igyekezett a legalacsonyabb hőfokon tartani, és aki egy fél évszázadig nem beszélhet őszintén, az örökre elvesztheti ezt a képességet.

Sokfedelű érzésem van tehát MGP könyvével kapcsolatban. A Tények és Tanúk sorozatba minden további nélkül beleillik, hiszen valóban van miről tanúskodnia, és nem akármilyen színvonalon teszi. Ez azonban inkább egy óvatos szemtanú tudósítása, mint egy vallomástevő ember vezeklése. És itt mered elénk az a kérdés, hogy vajon miről coming outol valaki, aki nem érzi, hogy bűnt követett volna el. „Általában” nem lehet vallani, hiszen így még az a nyelv sem készül el, amelyen megbeszélhetnénk a bűnt. Mert ha fordítunk egyet mindazon, amiről eddig beszéltem, akkor nyilvánvaló az is, hogy a bűn sajnos mindenképpen az, akárki vett is rá, mégiscsak egyedül lehet és kell szembenézni vele; nem kérheted meg, hogy keresse fel a tartótisztedet, azt sem mondhatod, hogy más sem vallotta be. Minden, amit megéltél, rád szabott, tőled várja a feldolgozását.

Ez a vallomás nem „nekem kell”, sem bárki másnak: egyedül MGP-nek kellett volna, és mindannyiunknak. Egy lépés lett volna azon az úton, amely elkerülte volna azt a mocsarat, amibe a másik vezetett.

Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető, Budapest, 2020