A Láng-sejtések univerzuma

Talán felírható volna olyan matematikai képlet, amely a nemeuklideszi regény szabályszerűségeit jelenítené meg. Ha igen, az bizonyára sarkalatos pontja lenne a Bolyai-féle világtannak is, az új, nemeuklideszi világ mindenre kiterjedő leírásának. Mivel azonban ilyen képlet nincs a birtokunkban, eldönthetetlen, Láng Zsolt Bolyai című regénye nemeuklideszi regény-e. A matematikai terminológiánál maradva: csak sejtéseket fogalmazhatunk meg. Nevezzük ezeket tehát a Láng-sejtéseknek.

Láng Zsolt Bolyai című nagyregényében fontos szerepet kapnak a párhuzamosok. Már azt sem egyszerű megválaszolni, mennyi regényt foglal magában ez a terjedelmes korpusz; egy leegyszerűsített megközelítés azt mondathatná velünk, két, elég pontosan elkülönülő regény szorult a kötet fedelei közé. Az egyik egy Láng nevű író ösztöndíjjal egy svájci kolostorban töltött hónapjait írja le, amikor is Bolyai János matematikus hagyatékát kutatja. A másik magának Bolyai Jánosnak az életét meséli el, pontosabban az ő életéből ragad ki epizódokat. Mindkét „fő szálon” belül viszont további regénykéket fedezhetünk fel: az író Láng gyerekkorának jelenetei is külön párhuzamosként futnak, Bolyai álmai szintén leválaszthatóak a fő narratív vonalról, és még folytathatnánk. A regény struktúrája összetett, ám egyáltalán nem zavaros: sajátos többszólamúság jellemzi, amellyel a szerző nyilvánvalóan rájátszik a világok számosságának tételére.

Guillermo Martínez írja a Borges és a matematika című kiváló könyvében, hogy az elbeszélés műfajához hozzátartozik a kettős logika struktúrájának alkalmazása. Noha Martinez szigorúan különválasztja e téren a regényt és a novellát (Borgesnek arra a megállapítására is utalva, mely szerint míg a regény hajtóerejét a szereplők fejlődése adja, addig a novelláét a cselekmény, amely megfosztja a szereplőket szabadságuktól), Láng Zsolt regényére – mutatis mutandis – alkalmazhatónak tűnik ez a séma. Martínez szerint a novella kezdetén a megszokott – „józan ész” szerinti – logika érvényesül, valahogy úgy, ahogy a sakkjátszma elején felállítjuk a bábukat a táblán. A cselekmény előrehaladtával ugyanakkor egy másik logikai rend kezd kibontakozni, amely fokozatosan felülírja az eredetit, a végére pedig teljesen átveszi felette a hatalmat, így elérve, hogy a novella vége sorsszerűségnek tűnjön. Láng Zsolt Bolyaija annyiban engedelmeskedik Borges tételének, hogy a cselekménye helyett inkább szereplőinek fejlődése adja a hajtóerejét; lényegét ugyanakkor egy más regénylogika kibontakoztatása adja, amely fokozatosan bomlik ki a kötet oldalain. Ez a másfajta regénylogika nehezen körülírható, ám a forrásvidékét a krimi műfajánál kell keresni.

A hagyományos krimik lényege, hogy a történet végén kiderül, ki a gyilkos. Az adott logikai rendszerben, amely általában megfelel a logika „józan”, axiómákkal dolgozó rendszerének, bizonyításra kerül egy állítás, és a szerző nem hagy bennünket bizonytalanságban a tettes kilétét illetően. Amióta a matematika világában kiderült, hogy az axiomatikus bizonyításoknak van egy fontos Achilles-sarka, amelyet Kurt Gödel igazolt 1930-ban, nem lepődünk meg azon sem, hogy vannak krimik, amelyek esetében nem tudjuk meg, ki a gyilkos. Láng Zsolt regénye több szempontból is ilyen gödeli értelemben vett krimi: egyrészt az író Láng szenvedélyesen nyomoz Bolyai után, aki viszont folyamatosan kicsúszik a kezéből, és a könyv végére sem lehetünk benne biztosak, vajon megfejti-e a titkait. (Vannak konkrét titkai, mint például törvénytelen fiának a története, amelyekről ugyan érdekes adatok halmozódnak fel, csak épp nem elégségesek az ügy megnyugtató lezárásához.) Másrészt, a svájci vonal egyik fő cselekményszála egy valódi gyilkosság története, amelyre ugyan születik logikus, érvekkel alátámasztott magyarázat, ám ennek ellenére is nyugtalanságban tart bennünket. A nyugtalanságot pedig fokozza az olyan, szintén krimijellegű elemek szereplése, mint annak a törpének a figurája, aki végigvonul az egész könyvön, de mindvégig megtartja enigmatikus, kiismerhetetlen jellegét. A Bolyai tehát nyomozások párhuzamosainak a regénye is, de ezeknél a nyomozásoknál nem annyira azok végkifejlete, mint inkább a folyamatukban rejlő feszültség a lényeg.

A két legmarkánsabb párhuzamos közül az első, a svájci szál egy posztmodern metaregény, amelynek önéletrajzi, autofikciós jellegét a szerző hol gyengíti, hol erősíti, s a szerzőre vonatkozó referenciális olvasás lehetősége tulajdonképpen bizonyíthatatlanná válik (feltéve persze, hogy az olvasó nem ismeri közelről a szerzőt). Maga a történet egy író története, aki egy svájci rezidensi ösztöndíj keretében Bolyai János hagyatékát, pontosabban a hagyatékban megmaradt 12 683 jegyzetpapírt kutatja, és közben saját környezete és saját múltja tekintetében is különös felfedezéseket tesz. A szerző egy svájci útirajzot is belesző a regénybe, idilli kisvárosoktól fontos irodalmi emlékhelyeken keresztül a híres részecskegyorsító központig, a CERN-ig sokféle helyszínről kapunk érzékletes leírást – már magában ez az anyag is egy roppant érdekes könyvet eredményezhetett volna, de szerencsére a szerző ezzel nem elégedett meg.

A metaregénynek – nem meglepő módon – fontos része az irodalom szereplővé emelése. Ez egyrészt konkrét szerzőkön keresztül történik, akik „személyesen” megjelennek a kötet lapjain: a Krasznahorkai Lászlóval való véletlenszerű találkozást vagy az Ilma Rakusával közös zürichi kirándulást leíró részek a regény legpazarabb jelenetei közé tartoznak. Másrészt a regény fontos témája a Bolyai-regény megírása mint irodalomtörténeti kérdés – többször is olvashatunk róla, hogy Esterházy Péter meg akarta írni a saját Bolyai-regényét, s Láng Zsolt most mintha helyette végezte volna el ezt a munkát. Erre utalhat a könyv mottója is, amelyet a szerző a Bevezetés a szépirodalomba egyik Bolyaira vonatkozó részéből kölcsönzött. A regénybeli író viszont mind Esterházytól, mind Krasznahorkaitól tudatosan eltávolítja magát – saját nemeuklideszi világában halad előre, együtt tapogatózva az olvasóval.

Ennek a világnak a része a másik fő párhuzamos – maga a Bolyai-regény. Ez pedig leginkább egy aparegényként jellemezhető, ami nem meglepő, hiszen Bolyai János életét nagyban meghatározta apjához fűződő kapcsolata. Láng Zsolt regényének erőssége, hogy ezt a kapcsolatot elsöprő erővel, nagy adag érzékiséggel jeleníti meg, bátran és meggyőzően merítve a realista hagyományból, s ugyanakkor ezt a hagyományt szürreális álomjelenetekkel forgatva ki önmagából. Az egyik legkiemelkedőbb része ennek a szálnak a 29. fejezet (a fejezetek számozása szimbolikus módon a prímszámok sorát követi) nagy veszekedésjelenete, amelynek a végén apa és fia egymás kamaszos cinkosaivá válnak.

Bolyai János különös figurája az a pont, amelyben a párhuzamosok összeérnek. A regény egyik fő tétje az lesz, miként körülírható a tehetség, mit jelent egyáltalán az intelligencia, mitől válik valaki „érdekessé”. Ezzel küszködik Bolyai, amikor tudja, hogy túlléphet apja árnyékán, mégis állandó bizonytalanságban őrlődik, és apja árnyéka újra és újra ráborul. Ezen vívódik a Bolyait kutató író, aki Bolyaival együtt saját magát is fel kell hogy fedezze. Erről szól a regény egyik legmegkapóbb része, az író kirándulása Ilma Rakusával, a rimaszombati születésű svájci íróval, aki arról győzködi az írót, írja meg a Bolyai-regényt, és útmutatást is ad, hogy hogyan tegye. „Erről mesélt, miközben visszahajló ujjaival mutatta az irányt, hogy egy ideje eltökélten tudja, mindig befelé kell menni, ha az ember ír, akkor nincs más lehetősége, befelé, és persze senkit nem vihet magával, mert mindenki mást lát és mást érez, ráadásul ő éveket töltött ennek az útnak a megfigyelésével, mielőtt elindult volna rajta, évekig gyakorolta ennek az útnak minden fordulatát, minden lépését, hogy aztán majd ott helyben döntse el, merre fordul, olykor jobbra, olykor balra, de ez már nem számít, mert belül van, benne van a menésben.” (133.) Ilma Rakusa adja meg a regény befejezésének kulcsát is, amikor arról kérdezi az írót, mi a világ legerősebb szimmetriája:

„– Jó és rossz?
– Lét és nemlét.
– Igaz.
– És tudod, hol van ennek a tengelye?
– Hol?
– Ez a tengely maga a női test.” (134.)

Az író ezeket a tanácsokat megfogadva elindul „befelé”, hogy felfedezze magában Bolyait, közben pedig sokszor a vele való azonosulás útjára lép. Ezt mutatják azok a jelenetek, amikor az író már-már ellenszenves tudálékossággal beszél környezetéről, ám emögött a tudálékosság mögött rendre felsejlik a Bolyai-kirakós valamelyik mozaikja. Így válik a Bolyai utáni nyomozás egy sajátos belső utazássá, amelyben az álmok különösen fontos szerepre tesznek szert. Az egész regényt átszövik az álomleírások, amelyek megbontják a józan ész logikáját, és a jól ismert Csuang Ce-képletet alkalmazva azt mondhatjuk, ahogy elképzelhető, hogy „a prímszámokat nem mi találtuk ki, nélkülünk is léteznek, sőt az is lehet, ők találtak ki minket” (64.), ugyanez lehet érvényes az álmokra. „Persze még az is megtörténhet, hogy kiderül, az álmok egy máshol élő énünk történetei” (217.) – morfondírozik Bolyai. Így nyílik meg a valóság és a regény tere a képzelet beláthatatlan tartományai felé. Robert Musil tulajdonságok nélküli embere azt mondta: újra birtokunkba kell venni a valótlanságot; mert a valóság értelmetlen immár. Láng Zsolt számára a valóság nem bizonyul értelmetlennek: ezt igazolja realizmus iránti alázata, amely néhol lelkesedésbe csap át. És a valóságot nem állítja szembe a valótlansággal, csak elegánsan elmossa a határokat. Teszi mindezt egy végtelenül kifinomult, minden árnyalatában egyszerre megfontolt és költői, szélesen hömpölygő, bravúros nyelvet alkotva. Így válik a Láng-sejtések univerzuma az utóbbi évek egyik legmarkánsabb és legjelentősebb magyar szépprózájává.

Láng Zsolt: Bolyai. Jelenkor, Budapest, 2019