dunszt.sk

kultmag

Északi cápák között

Majdnem biztos, hogy több úgynevezett kis nemzet filmgyártása erején felül teljesít – a szlovén mindenképpen, a szlovák bizonyos időközökben, az izlandiról pedig valaha nem is tudtunk, manapság pedig világsztárokat bocsát útjukra. Mindezt értsük egyrészt mennyiségi szempontból, és itt máris áttérünk a legkisebb finnugor állam helyzetére: az Észt Filmintézet (Eesti Filmi Instituut) adatai szerint az elmúlt öt-hat évben az egy évben leforgatott egészestés filmek száma soha nem volt tíz alatt. Minőségi mutatók feltételezhetően nincsenek, de feléjük, illetve az erős társadalmi igény irányába mutat Az orcád verítékével (Tõde ja õigus, rendezte Tanel Toom, 2019) esete: a filmet több mint kétszázezren látták a másfél millió alatti lakosságú országban, amelyben, és ezt is számon kell tartanunk, mintegy huszonöt százaléknyi az orosz és egyéb nyelvűek aránya. Széles sodrású történelmi filmről van szó, a hatalmas siker hátterében ez állhat – az észt filmgyártás állapotáról a tavaszi filmnapokkal kapcsolatban próbálok meg további utalásokat találni.

Az észt filmnapokat a vírus tulajdonképpen kettévágta Magyarországon, hiszen három helyszínen hagyományos formában lementek a rendezvények, a budapesti sorozatot pedig távmozis formában juttatták el a közönséghez. Érdekes és megható volt látni az észt követség, az Észt Intézet és az egyetemi lektorátus munkatársainak igyekezetét, valamennyien igaz szenvedéllyel ajánlották a magyarok figyelmébe a legfrissebb alkotásokat. A virtuális megnyitó olyan formákat őrzött, ahogy a nyomtatott könyvek sokáig megtartották a kézzel írottak jellegzetességeit, vagy ahogy a gépi erővel hajtott kocsik sokáig emlékeztettek a lovashintókra: az előtérben beszélgetni lehetett, a belépőjegyesek „elfoglalták a helyüket”, a szervezők a Corvin mozi fájdalmasan kongó termének színpadáról élőben köszöntötték a nézőket, a vetítések után beszélgetések kezdődtek az alkotókkal. Igazán jólesett az észt kollégák gondoskodása, de közben alig tudtam elhessegetni a gondolatot: lehet, hogy a filmbefogadás hagyományainak megőrzéséért kifejtett erőfeszítéseik tulajdonképpen a mozizás végső kimúlását gyorsítják? Nagyon remélem, hogy ezek csak rémképek.

Az eredeti sorozatban az animációs összeállításon kívül egy dokumentumfilm, egy családi film és egy ifjúsági kalandos történet is szerepelt, ami ugyancsak bizonyítja az észt termés gazdagságát – gondoljunk bele, hogy az utóbbi két típust milyen régen nem képviseli nálunk egyetlen film sem –, a távmozis megoldásban ennél szűkebb volt a választék. Az alábbiakban két nagyjátékfilmről lesz szó.

Az Unikornisok nyomában (a nyelvtörténet iránt érdeklődők figyelmébe: Ükssarvik) mutatja meg a legjobban azt, hogy a filmek mennyire fontos szerepet játszanak egy ország énképének formálásában, illetve miért van jelentősége külföldi szerepeltetésüknek. Észtország a nagyvilágban az elektronikus államigazgatás élharcosaként, a startupok hazájaként szerepel, és ez élteti az Unikornisok nyomábant, illetve a film ezt a képet fejleszti tovább. A rendezőnek van már egyébként egy hasonló témájú filmje (Rain Rannu: Amerikai nyár – Ameerika suvi, 2016). David Fincher A közösségi hálójának (2010) északkelet-európai változatát láthatjuk: két vállalkozó küzdelmét az érvényesülésért a hazai és a nemzetközi piacon.

Öie és Tönu története azonban teljes mértékben szatíra – talán baj is, hogy az alkotók nem veszik elég komolyan a vígjáték műfaját: itt mindenki ütődött, és hát a történet gyakran átbillen a valóságon, a főszereplők például sikeresen fejlesztenek egy önvezető biciklit. Rengeteg ugyanakkor a jól eltalált szereplő, ilyen Öie önhibáján kívül nagybefektetővé váló édesapja, a vállalkozói fórumok több mellékalakja vagy jónéhány menőző figura az amerikai jelenetekben. Tulajdonképpen az van, hogy ebben az őrült komédiában azok az alakok meggyőzőek, akik nincsenek veszélyesen elrajzolva – nehéz elhinni, hogy a kicsit őrült kockázatitőke-szakértő minden meggondolás nélkül pénzt ad a vállalkozónak, a film nem mutatja meg következetesen a bukásukat sem. A startupperek tönkremennek ugyanis, és ebben mutatkozik meg a dolog ismerős jellege: sorsukból nem nehéz kiérezni régiónk lelkét és társadalmi berendezkedésének jellegzetességét még akkor is, ha a filmből és utazásainkból felsejlik, hogy Észtország a posztszovjet állapotokból átlépett Skandinávia vonzáskörzetébe. Mindez talán abból látszhat, hogy a szatíra nemcsak a két vállalkozót, nem a hazai környezetüket célozza, hanem elér a Szilícium-völgyig – minden valamirevaló techcég bölcsőjén csak az képes egészségesen nevetni, aki szinte-szinte a magáénak érzi, és nem csak a falain kívül ácsingózik. Talán érdemes mindehhez hozzátenni, hogy az unikornis a helyi szlengben olyan vállalkozás, amely többet ér… és itt egy nagy összeg következik dollárban. Nos, Öie és Tönu igazi egyszarvúvá válik, legalábbis egy rövid időszakra.

Az Unikornisok nyomában ugyanakkor nagyon viccesen helyezi el a szereplőit a térségben: a mese szerint a legkeményebb tárgyalófelek svédek, bizonyos üzletemberek „finnül társalognak” a feliratok tanúsága szerint, az oroszok ugyancsak szerepet játszanak a bizniszben, sőt, magyar utalást is találunk: az egyik szereplő azzal vádolja a másikat, hogy szerinte a másik Palo Altóról, a hozzáadott érték kaliforniai szentélyéről azt hiszi, hogy egy magyar kalapácsvető.

Martti Helde nevét 2014-es Keresztszélben (Risttuules) című munkája alapján ismerhetjük. A Skandináv csend (Skandinaavia vaikus) mintha a modernista film minden eszközét szeretné összezsúfolni kilencven percbe: a történet az információkat erős késleltetéssel adagolja (sokára derül ki, hogy a főszereplők testvérek), a film szűkszavú a jellemzésükben, mindössze annyit tudunk meg, hogy a múltjukban elviselhetetlen családi erőszak lappang, talányosan adja elő a viselkedésük mozgatórugóit (a fiú a cselekmény napján szabadul a börtönből, a húg egy lopott kocsival várja), erősen jelzésszerű a környezet rajza. A rendező ugyanakkor nehezen oldja meg azt a nyilvánvaló elképzelését, hogy az első részben a lány hallgat, a másodikban pedig a fiú válik némává – ez az alkotói szigorú következetesség megfosztja az előadást kettejük párharcának ábrázolásától.

Szerencsés az a filmgyártás, amelynek van tengere – sőt, az Unikornisok nyomában szereplőire nemcsak a helyi cápák vadásznak, hanem a kaliforniaiak is; aztán meg teljesül a Skandináv csend testvérpárjának egynapi kívánsága: a film harmadik fejezetében kijutnak a partra.

A filmeket a szerző a távmozin nézte.