dunszt.sk

kultmag

Tabu

Fekszem az ágyon, Juli a száját törölgeti. A nyúlós anyagot nézi az ujjain. Nyitott tenyere csillog a félhomályban, és mielőtt a hosszú fonál elszakadna, széles mozdulattal a combomra keni. Gúnyosan elmosolyodik, rosszak vagyunk, suttogja, de látom a szemében a feszültséget. Neked is jó volt?, kérdezem, csak hogy mondjak valamit. A hasamra fekteti az arcát, néz.

Hallgatunk, cigarettára gyújtok, az ágy mellett nyitva az ajtó, azon túl a másik szoba, bent a félhomályban íróasztal, mellette székek, egy zongora. A küszöbön véres kötszer, a géztekercs vége eltűnik a sötétben. Juli arca talán most szebb, mint világosban, sötét hajának egy tincse szabadon lóg, a szája sarkából elfújja. Megsimogatom a hátát, érezni, ahol körmeim csíkokat vájtak a bőrébe. Végignézek a testén, talán nem fogom újra így látni. Felül, én is kérek egyet, mondja. A szájába adok egy szálat, ahogy a fogai közé harapja, az ajkaira száradt fehér hártya elszakad. A távolba mered, a könyvespolc felé, az utcai lámpa fénye odavilágít. A nagyanyjától maradt rá ez a régi polgári lakás, az első emeleten, itt laknak Zolival ketten. A csöndben recseg a parketta, pont olyan, mint a jégzaljás a Balatonon. Megfogom a kezét. Átkulcsolja az ujjaim, szorítja, kifújom a füstöt. Holnap reggel bejössz te is a kórházba?, kérdezi. Azt hiszem, jobb, ha most megyek, mondom. Kibújok az ölelésből, a ruháimat keresem, felállok. Az ágy körül megtalálom a nadrágom, kicsit odébb a pólómat, összegyűrve. Maradj, aludj itt, most nem akarok egyedül lenni, kér. Megfordulok, a nyakát nézem, ott vörösödik rajta borostám nyoma. Törökülésben hátradől a lepedőn, egyik kezével kitámasztja magát, kerek mellei kifeszülnek, látom fekete szőrét, és a világos rést, ami közé nemrég még az arcom fúrtam. Milyen íze volt, tűnődöm el, valami gyümölcs, eper vagy ananász. Zavartan megállok, jó, persze, nem lépek le. Zoli végül is a barátom.

Kezdek rosszul lenni. Menj ki a konyhába, tudom, itt az ideje lefőzni. A lábam egyre jobban ég, csontig hatol a fájdalom, úgy érzem, mintha valami tépné szét belülről. Amíg csináltuk, eltűnt az elvonás, amint vége lett, minden visszatért. Izzadni kezdek, a gyomrom összerándul. Kijössz?, kérdezem, miközben öltözök. Majd később, előbb összetakarítok, és a polcon heverő üres infúziós zacskóra pillant. Arcán feltűnik az a keleties vonás, ami annyira tetszik benne, talán a dús és ívelt szemöldök teszi, a haja hasonló a holló tollaihoz, a csillogó fekete már kéknek látszik. A szeme még mindig úgy csillog, mint akkor. A folyosón felveszek egy eldobott fecskendőt, talán ezt is a mentősök hagyták ott, de éppúgy lehet Zolié is, nem tudom.

Közben eszembe jut, hogy kezdődött a nap, csöngetek, Juli nyit ajtót, nem üdvözöl, nem mosolyog, gyere be gyorsan, itt vannak a mentők. Azt dugd el, hátha rendőrök is jönnek, mered a gubókkal megtömött csomagomra. Elszalad, bentről elhaló nyögés, én tanácstalanul állok a mákkal a kezemben. A konyhaszekrénybe rejtem a nejlonszatyrot lekvárok, befőttek mögé, és az üres fazekat nézem, mint egy pohár vizet a szomjazó. Két tagbaszakadt férfi tűnik fel hordágyat cipelve, Juli kiabál velük, nem túladagolása van, hanem koszos volt az anyag, teljesen mást kell neki adni! Asszonyom, hagyja, tegyük a dolgunkat!, szól a bajszos. Zavarba jöttek egy pillanatra, de aztán úgy rántják meg a félájult hörgő testet, mint vadászok a kiterített állatot. Az apró lány ordítani kezd, ne bánjanak így vele, ő nem bűnöző. Mielőtt becsapódik az ajtó, az egyik rámnéz, te is ezt a szart nyomod? Tiltakozom, tudom, nem hisz nekem, pedig tényleg mást használok. Aztán a mákomra gondolok, távolodó szirénázás az utcán. A szomszédok, akik eddig a korlátra támaszkodva figyelték az eseményeket, visszamennek lakásaik menedékébe. Ketten maradunk az üres lakásban, sírva bújik hozzám. Arca az enyémhez simul, magamhoz szorítom, egymásra nézünk, szemünkben meglepődés, döbbenet, végül fellobban a vágy, szánk hirtelen összeér.

Most csendes a lakás, csak a forró víz zubogása tölti be a konyhát. Juli a hűtő előtt áll, pulóvert visel, alatta csak bugyit. Érzem, merevedésem lesz újra, a mákteától lelohad úgyis. Az jár a fejemben, mi lenne, ha Zoli sokáig bent maradna. Legjobb, ha betépek gyorsan, aztán hazamegyek. A tűzhelyhez ugrok, egy krumplinyomóval leszorítom a puha mákfejeket. Jó sötét már a főzet, lekapcsolom a gázt, hagyom, hűljön kicsit. Az asztal mellett álló székek egyikére telepedek. Félrehajtott fejjel engem néz, csendesen megszólal. Zoli mostanában állandóan be volt állva, és mellé elkezdett mindenféléket szúrni. Nem értem, miért mondja, hiszen ez nem újdonság. Muszáj kiderítenem, de mire kinyitnám a szám, Juli megelőz. Viszek be neki ruhát is, lép a ruháskosárhoz. A fűszerespolcot bámulva az arcát látom, ahogy fejét hátravetve zihál, lábaival átkulcsolja hátam, én a lélegzetvétele ritmusára mozgok. Odalépek a láboshoz, a mákgubó szétfőtt darabjait bennehagyom, később akarom leszűrni, sietek, szeretném alaposan kiütni magam. Egy fakanállal kavarom, még gőzölög a felszín. A zománcozott edényt magasra emelem, fogaim között szűrve a forró folyadékot, minden korty éget, a rágós darabkákat a földre köpködöm. Juli közben berak egy kazettát. Hagyj neki is, mondja, az edénnyel a számon bólogatok. Monoton dallam tölti be a konyhát, egy hang énekelni kezd. „Totem, és tabu, és fétis, de én megérintem mégis.” Odakapom a fejem, de ő csak halkan dúdol, kinyitja a bejárati ajtót, szellőztet. Nem él ilyen szerekkel, érthető, hogy zavarja a szag. Engem már az izgalommal tölt el, ha megérzem az ódon házak falaiba beleivódott gáz és doh émelyítő keverékét. Olyankor mindig eszembe jut az ópium, és az édes borzongás lehúzódik a gyomrom irányába.

Juli egy tömött papírtasakot visz ki a kukához, a mai nap véres maradványaival. Visszajön, keresztbe tett lábbal az asztalnak támaszkodik, szemem végigfut a lágy bokán, ívelt vádlin és az izmos combon, ami bársonyosan dereng a kislámpa fényénél. A székről átülök a fotelbe, szeretek betépve elnyúlni. Hamarosan hat a tea, onnantól fogva képtelen leszek bármire. Később bánni fogom, de mégsem megyek oda hozzá. Érzem, egyre tompább vagyok, az álom közeledik így, az idő lelassul, bámulok, mintha nem érteném, miként kerültem ide. Juli hangja hoz vissza a végtelenből, jó éjt, elteszem magam holnapra, odafekhetsz, csak kérlek, ne gyújtsd fel az ágyat, azzal eltűnik. Bólintok, fogok egy nagy tányért, azt teszem majd a mellkasomra, ha kiesik a kezemből a cigi, nehogy megégessen. Már így is tele vagyok sebekkel. Lassan haladok a hosszú sötét folyosón a hálószoba fele, mintha csillogni kezdene a félhomály. Az ágyban domborodó takaró, óvatosan elnyúlok a másik oldalon. Meggyújtok egy szálat, a tányért elfektetem az állam alatt, cigarettás kezem pihentetem a peremen. Kaját vigyünk neki?, kérdezem. Juli már alszik. Csukott szemmel is látom, amint széttárt kezemmel térdelek felette, mint egy áldást osztó pap, tenyeremben szorítva puha talpát, magamból kivetkőzve, és úgy hörgök, ahogy Zoli tette a hordágyon.